Tom Cruise hatvanon túl is mindent megtesz azért, hogy epikus befejezést kanyarítson a közel 30 éves sorozatának, de látványos nyaktörő akciók ide, praktikus effektek oda, a végső leszámolás tipikus franchise-filmmé degradálódik.
Senki nem akar kisujj eltartós kritikussá válni – jelen sorok írója aztán pláne nem. A Mission: Impossible – A végső leszámolás azonban akarva, akaratlanul is kihozza az emberből az „állatot”. Azt, aki továbbra is elismeri, hogy egy hatvanon túli színésztől hatalmas teljesítmény egy repülőgépre kötözve rögzíteni egy akciójelenetet, de önmagában lehet, hogy ez már nem elég.
Tom Cruise évtizedek óta a mozi nagykövete, aki kétpofára köpködi a számítógépes effekteket meghazudtoló mutatványokat, és szó szerint, ha a kezét nem is, a lábát bizony eltöri azért, hogy a publikum jól szórakozzon. Ugyanakkor nem árt egy sztori, ami összeköti a szuicid kaszkadőrjeleneteket, vagy legalábbis nem roppan össze, miközben azt nézzük, hogy egy lassan nyugdíjaskorú férfi bármit megtesz értünk. A „szupercsoport” legutolsó (?) kalandjának legnagyobb baja, hogy pontosan olyan franchise-filmmé válik, mint bármelyik Marvel vagy akár Halálos iramban, és már nem tudja kihúzni ebből a slamasztikából az a tény, hogy a főszereplő nem kék háttér előtt cselekszik. Ettől még az ember lélegzetvisszafojtva képes nézni a zseniális rendező és kaszkadőr (pardon, színész) időnként egymásra hányt szcénáit, a probléma az, hogy a dagályosra hízott, pozőr mondatok és túlhúzott helyzetek között ezekből már kevés van az elképesztően hosszúra nyúlt játékidőhöz képest.
Minden ide vezetett?
A végső leszámolás legnagyobb hibája, már ami a forgatókönyvet illeti, hogy az írók (Erik Jendresen és a direktori székbe is beülő Cris McQuarrie) megpróbálják az emberrel elhitetni, hogy az eredetileg 1996-ban, egy meglepően visszafogott kémfilmből kiinduló széria valójában mindvégig egy irányba, a most látott fináléba torkollott. Légből kapott fordulatokkal, szó szerint vért izzadva próbálják meg összekötni a filmeket, amelyekben nem, hogy nem volt semmi közös, de még a műfajaik is változtak menet közben. A már említett első alkotás, amelyet az itthon is nagy sikerrel vetített széria ihletett, még csak „egy” sztárnak használta Cruise-t, a másodikban John Woo konkrétan vizuálisan maszturbált arra, hogy sztárja fél kézzel lóg egy sziklafalon, a harmadik etapot pedig a franchise-megmentőként is nevezhető J.J. Abrams rázta gatyába és így tovább.
Nagyjából addig, amíg Cristopher McQuarrie nem ült be fixen a direktori székbe, hogy aztán a színész jobbkezeként folyamatosan asszisztáljon ahhoz, hogy a részek egyre őrültebb kaszkadőrakciókká degradálódjanak, tökéletesen látszott, hogy nincs vízió az epizódok között. Illetve dehogy nincs: Tom Cruise, aki 30 éven keresztül böcsülettel rángatta magával a franchise-t, és aki minden egyes résznél elmondta, hogy mennyivel jobb majdnem meghalni, mint kék háttér előtt eljátszani, hogy majdnem meghalsz.
A finálé szerint az előző részben (amit még Leszámolás – Első résznek hívtak, de aztán az anyagi bizonytalanság miatt kivették belőle a számot) űzött mesterséges intelligencia kvázi győzött, ural minden nagyhatalmat, fake videókat gyárt, elhiteti az emberekkel, hogy amit „ő” gondol, az a valóság. Miután minden kütyün ott van és minden humán lépését előre látja, kvázi lehetetlen küldetés (értitek, impossible mission) legyőzni, na ná, hogy csak a szupercsoport, vagyis Tom Cruise és szárnysegédei képesek rá, hogy mégis megtegyék. Igen ám, de „minden út ide vezetett” – vagyis Hunt minden egyes korábbi döntésének is köszönhető, hogy most az emberiség ekkora kulimászban van.
Illetve hát mit emberiség, demagóg monológokban már eljutunk odáig, hogy kvázi a legutolsó amőba is azért van veszélyben, mert Hunt annak idején meg akart menteni valakit. A csapatát, a feleségét, a kutyáját, a hörcsögének a párját, tökéletesen mindegy: mindent ő rontott el, ő felelős minden rosszért, és érzi is nagyon a súlyát. El is mondja nekünk, többször, kis túlzással már-már Szomszédok-szinten, a kamerába beszélve. A tét tehát hatalmas, annyira, hogy ahhoz képest Thanos a Bosszúállókban már szinte kispályás volt. Szerencsére hősünk továbbra sem futamodik meg a kihívás elől, akkor sem, ha század vagy ezred másodpercei vannak a túlélésre (vagy akár annyi sem), nem, ő Ethan Hunt, ő fut, ő repülőgépre kapaszkodik, ő kiokoskodja, kijátssza az AI-t, a számítógépet, amit Cruise maga utál. Mert bár úgy tűnik, van lehetetlen küldetés, de nincs. Bárkinek lenne, de neki nincs – nem véletlenül áll talpon három évtizede az IMF-ben, pedig aztán már szó szerint mindenki belekötött, elárulta, átverte, volt, hogy egy filmben maréknyiszor. Talán csak a hörcsögének a párja nem, maximum annak valamelyik leszármazottja, aki meglepetésvendégként tuti felbukkan az új filmben.
Dagályos küldetés
A végső leszámolás legnagyobb baja, hogy majdnem háromórás. Félreértés ne essék, a jóból sosem elég, de az elvileg legutolsó M:I klasszikus értelemben véve nem jó film. Mármint egy bizonyos szemszögből dehogynem: az akciók – például egy tenger alatti szekvencia, amiben fülsiketítő minden zaj, vagy a rojtosra reklámozott repülőgépes jelenet – fantasztikusak, de ezek és még néhány hasonló a játékidő csupán harmadát teszik ki (és némelyik túl is van húzva). A fennmaradó órákban azt kell hallgatnunk, hogy emberek olyan mondatokat mondanak egymásnak, amelyet még egy olyan AI, amely ellen küzdenek sem vetne soha monitorra, mert nem sok értelmük van.
Cruise maga kis túlzással minden alkalommal fikázza az olyan franchise filmeket, amikben a főszereplők nem akarnak meghalni egy-egy jelenet felvételekor, de közben a film a legutolsó Marvel vagy Star Wars mozikat megszégyenítő módon idéz múltat. Meglepetésvendégekkel, merengésekkel, visszaemlékezésekkel, mindennel, ami ellen elvileg a színész küzd – kivéve persze magát a tényt, hogy ő közben ráköti magát arra a nyamvadt repülőre, vagy átugrik egy épületen, míg mások ezt kábellel teszik.
A „döntéseinknek súlya van”: ezt nyomja le torkunkon a Végső leszámolás, de közben aligha van súlya annak, amit látunk, ez alól talán egy kivételt lehet említeni: McQuarrie továbbra is tud rendezni, így az akcióknak valóban súlya van, és még Cruise pont abban a helyzetben leledzik, amikor nem kellemetlen nézni egy nyugdíjast akcióban, pláne IMAX vásznon. Ráadásul, ellentétben a már a kelleténél talán többször említett folytatásokkal, itt nem csak a főhős érzi magát jól: Ving Rhames, Simon Pegg és a többi visszatérő is lubickol abban, hogy a Mission: Impossible filmeken kívül talán már senki sem kíváncsi rájuk (és azokban sem főleg rájuk). Miközben Tom Cruise színészi eszköztára a látványos kaszkadőrmutatványokon és futáson kívül kimerül abban, hogy vagy vigyorog vagy nagyon morcos – főleg utóbbi – addig mindenki más ad egy érzelmi töltetet annak, hogy valószínűleg tényleg ez az utolsó közös küldetésük.
Azt mindenesetre muszáj leszögezni, hogy léteznek rossz filmek, de a Végső leszámolás nem, hogy nem rossz film, alapvetően egy elképesztő akcióorgia, amelynek egyetlen hibája, hogy hirtelen mindenki elkezdett túl komolyan venni, és „epikussá” tenni valamit, amiben nem feltétlenül lenne helye ennek. A látvány pazar, még akkor is, ha a vágás, a zene, és igazából semmi nem ér fel a széria olyan csúcspontjaiig, mint a Fantom Protokoll volt, vagy akár a túlságosan alulértékelt harmadik felvonás – ahol pedig sikerült súlyt adni egy olyan főgonosznak, akinek annyi szerepe volt, hogy nagyon szigorú arccal és különböző hangsúlyokkal kérdezgette, hogy „hol van a Nyúlláb?”.
