- terméket vagy szolgáltatást 18 éven felüliek számára
- szex, meztelenség vagy más felnőtt tartalom
- erőszakos, véres vagy arra érzékenyek számára nem megfelelő tartalom
November 14-én debütált a hazai mozikban a Gladiátor II., a majd 25 évvel ezelőtti klasszikus második felvonása, ami nem sok meglepetést tartogat, de ha nincsenek magasan az elvárásaink, egy egész szórakoztató kalandfilmet kapunk. Kritika.
Ridley Scott régóta a fejébe vette, hogy a nagysikerű klasszikusának, a Gladiátornak folytatást csináljon, bár a történet ott és akkor a főszereplő Maximus (Russel Crow) halálával lezárult. Így hiába volt meg az indíttatás és az ambíció, sokáig kérdés volt, hogy miképpen (miről, hogyan és minek?) lehetne mégis egy folytatást csinálni, vissza lehet-e bármely módon hozni az ikonikus karaktert, vagy érdemes-e inkább éppen teljesen új alapokról indulva egy más történettel és az ókori Római Birodalom egyik másik jelentős korszakának kontextusával előrukkolni.
Nos, az igazság az, hogy egyszerre mindkettő, de valójában egyik sem történt meg teljesen. A folytatás körülbelül két évtizeddel az első Gladiátor-mozi után veszi fel a fonalat. Maximus halála után fiának, Luciusnak el kell menekülnie, mert a Marcus Aurelius után trónra törők szeretnék őt kivégezni, így egyetlen választása, hogy elhagyja otthonát. Ezzel a történetszállal kapcsolódik a második film az elsőhöz.
Eltelik húsz év és közben megismerjük Hannót, (Paul Mescal) a Numidiában élő harcost, aki a feleségével él boldogan, egészen addig, ameddig meg nem érkezik a római sereg, hogy ostrom alá vegye a városukat. A hódító hadjárat a rómaiak sikerével zárul, megölik Hanno feleségét, őt pedig hadifogolyként elhurcolják Rómába. Eközben megfogadja, hogy vérbosszút áll a felesége életét kioltó római tábornokon, Marcus Acacius-on (Pedro Pascal). Rómában eladják rabszolgának, Marcus Macrinus (Denzel Washington) nemes veszi meg, aki elhatározza, hogy gladiátort farag belőle, hiszen a hódítási törekvések mellett a gladiátorjáték az egyik legfőbb szórakozása a hibbant császár-ikerpárnak, Getának és Caracallának (Joseph Quinn, illetve Fred Hechinger). Hanno tehetségének, erejének és leleményének köszönhetően hamar nagy népszerűségre tesz szert, miközben fény derül múltjára is.
Nagyjából ez az, amit minimális spoiler nélkül is el lehet mondani, bár aki látta az első mozit, annak a második történetvezetése nem lesz ismeretlen és meglepetésekben gazdag sem az első másfél óráig. Onnantól viszont kissé olyan érzése támad az egyszeri mozinézőnek, mintha a rendező úgy döntött volna, hogy „jó, eddig ment a biztonsági játék, (vagyis az első Gladiátor történetének copy paste-lése) én ezt most meguntam, csináljunk valami mást”. És kis túlzással egy másik fejezet kezdődik, ami bár sokszor csapongó és a karakterhasználat szempontjából sem túlságosan konzisztens, de legalább sokkal kevésbé jellemzi az a kiszámíthatóság és cselekményvezetési ingerszegénység, mint a film első felét.
A váltás (vagyis annak a kényszere, hogy azért ne teljesen ugyanazt a filmet csinálják már meg még egyszer) megérződik a karakterek fejlődési ívén is. Hiába tart a Gladiátor II. két és fél óráig és hiába próbálkozik azzal, hogy egy nagyon gazdag és rétegzett rajzot adjon mindegyik szereplőről, egyik pillanatról a másikra olyan motiváció- és attitűdbeli váltások következnek be (például leghangsúlyosabb és legzavaró esetben a főszereplőnél), amik követhetetlenné teszik a cselekményt és tönkre is vágják azt a sok erőfeszítést, amit a film a szereplők árnyalásáért, megértéséért és a velük való azonosulásért tesz. A címszereplő Paul Mescal (akit lássuk be, nehéz nem szeretni) ennek is issza meg a levét, mert sokszor olyan helyzetekbe kerül a film során, ahol nem igazán tud kiteljesedni színészi játékában – de ez talán sokkal inkább a forgatókönyv hibája, mintsem az övé.
Na, de hogy valami jót is mondjunk, Ridley Scott második nekifutása az ókori római világnak egyáltalán nem lett annyira szörnyű, mint azt sok kritika megfogalmazta. Egy kiváló magyar médiumnál azt írták, hogy a Gladiátor II. minden idők leggyalázatosabb folytatása, ami azért nagyon, de nagyon távol áll az igazságtól, még úgyis, ha az első résszel és az azt övező nosztalgiapáncéllal állítjuk szembe. Igen, persze jogos a kérdés, hogy (a monetizációs aspirációkon túl) mi a fenének kellett egy folytatása egy olyan filmnek, ami kompakt volt, egész és lezárt. És igen, persze, egy igazán kultikussá váló alkotás folytatásának nincs könnyű dolga, na de hogy a legrosszabb folytatások egyik lenne, az egy nagyon méltatlan ítélet vele szemben, pláne úgy, hogy egy bő hónapja jelent meg a Joker második felvonása.
Amennyiben az embernek nincsenek magasan az elvárásai (és hát miért is lennének 2024-ben?), akkor a Gladiátor II. egy teljesen élvezhető „történelmi” kalandfilm. A történelmit itt tényleg érdemes zárójelbe tenni, mert bár a film sok szereplője valójában létezett (ilyen a két császár, Geta és Caracalla, Macrinus vagy Marcus Aurelius lánya, Lucilla), és sok esemény a filmben valóban megtörtént, de nem teljesen úgy, nem abban az időintervallumban és nem pontosan olyan körülmények között, mint ahogy azt a Hollywoodban összerakták egy ilyen képzeletbeli sztorivá.
A látványra viszont abszolút semmilyen panasz nem lehet, a forgatásról készült felvételeken jól látszik, hogy elképesztő és monumentális díszletekkel dolgoztak, és bár a CGI-tól be tud sokallni az ember szeme, a vizualitás így is a film legnagyobb erőssége. Szóval ha az ember nem világmegváltó folytatást vár, mély tartalommal és mondanivalóval, hanem egy könnyed, látványos kikapcsolódást pár órára, és nem a filmből tervez felkészülni az emelt szintű töri érettségire sem, akkor a Gladiátor II. egy teljesen korrekt, egyszer igazán élvezhető alkotás, az őszi mozis felhozatalból pedig ha tetszik, ha nem, simán kiemelkedik.
