Bár az első rész után mindenki szabadkozott, hogy egyfilmes téma, a Jokerből hatalmas kasszasiker lett, ráadásul a címszerepet alakító színésznek akadtak ötletei a folytatásra. Ez önmagában soha nem hangzik jól, és hát a film sem az.
Todd Phillips rendező 2019-ben tökéletes érzékkel tapintott rá arra, hogy a képregényfilmeknek nem feltétlenül kell elrugaszkodniuk a földtől, sőt, valójában az ő Jokere– a szinte mindig fantasztikus Joaquin Phoenix alakításában – valójában egy, jó eséllyel a franchise managerek miatt beleerőltetett jelenetet leszámítva nem is igazán érződött „Batman ellenlábasának”. Egy minden értelemben semmibe és senkibe vett kisembert láttunk, aki kényszeres nevetőgörcsökkel küszködik, az anyjával él, és kondíciója, valamint törékeny pszichéje miatt gyakorlatilag folyamatosan veszélyt jelent saját magára.
A véletlenek összejátékaként azonban hősünk, mielőtt igazán feladta volna, fellépett egy stand-up comedyben, ami természetesen pocsékul alakult – annyira, hogy az édesanyja kedvenc televíziós műsorában felbukkant –, márpedig amit anyu szeret, azt Arthur is szereti. Arthur Fleck lassan levetette mindenféle normális álarcát, és megmutatkozott valódi arca, a Joker. A film végén bár jelképpé vált, „hősünket” gyilkosságért elmegyógyintézetbe küldték – ezzel rímelve valamilyen szinten a The Batman-filmre, amellyel amúgy nincs kapcsolata.
Playback Péntek: Sophie posztumusz albuma és Lady Gaga Joker-lemeze a friss megjelenések között
2024.9.27 12:48
Csak míg a The Batmanban a Denevérember mindenki hősévé kell, hogy váljon, addig Arthur, avagy Joker egy olyan Gothamban válik jelképpé, amelyben nem működik a szociális háló, egekben a bűnözési ráta és ahol a kis ember vagy kicsi marad, vagy halott.
Folytatása következik?
Bár Todd Phillips az első rész médiaturnéján számtalanszor elmondta, hogy ő csak ennyit akart elmesélni a figuráról, a legenda szerint Phoenix úgy érezte, hogy jóval több van az „Ő” Jokerében, mint amit a tulajdonképpen a Komédia királyai remake-nek is felfogható első részben láthattunk belőle. Miután a 18-as korhatárkarikával futó film bevétele átlépte az egymilliárd dollárt, nem mellesleg két Oscar-díjat is bezsebelt, nem az volt a kérdés, hogy Phoenix folytatásából lesz-e film, hanem az, hogy a dirigálását Todd Phillips bevállalja-e, ezzel tulajdonképpen segget csinálva a szájából. „Inkább én, mintsem valami kontár” alapon beleült hát a rendezői székbe, de a több mint két órás vetítés végére érve úgy vagyunk vele, hogy igazából teljesen mindegy, ki az, aki papíron vitte a filmet – valójában Phoenix mozija ez, aki minden tehetségét megpróbálja megvilágítani, éppen csak kontroll nélkül.
Már pedig a kontrollra szükség lenne. A folytatás ott veszi fel a fonalat, hogy öt ember meggyilkolásáért történetünk sötét hőse épp az Arkham Asylum falai között várja a tárgyalását – ahol aztán megismerkedik Harleen Quinzellel (Lady Gaga), aki rögeszmésen szerelmes a férfiba. A faék egyszerűségű történet itt egyből választás elé állítja „Jokert”: vagy ügyvédjére támaszkodik, és azt próbálja meg beadni az esküdtszéknek, hogy kettős személyiség, aki alapvetően jó ember, vagy Harleenra, aki pont az ellenkezőjéről győzködi. Arról, hogy ő sohasem volt egy átlagos ember, Arthur Fleck sosem létezett, és csak Joker van – az a Joker, akibe a nő már-már tébolyultan szerelmes.
Vizualizálás, de énekelve
Alapvetően fel lehetett volna húzni erre az alapötletre egy, ha nem is feltétlenül jó, de legalább nézhető filmet, de nagyon úgy tűnik, hogy az írók, és persze maga Phoenix is úgy van vele, hogy inkább énekeljen mindenki, néha tökéletesen feleslegesen. Ezek a félig-meddig álom (?) vagy képzelt jelenetek ráadásul pocsékok. Phoenix szerelmes Jokerbe, ez érződik abból, hogy a folytatásokat nem szívesen vállaló színész maga gründolta az új felvonást, mi nézőként pedig csak azt sajnálhatjuk, hogy fele annyira nem képes szeretni – vagy legalábbis az érzelmeit kimutatni – a Lady Gaga által alakított Harleen Quinzell felé. Kémia kettejük között semmi nincs, pedig Gaga is bizonyította már, hogy tud drámában szerepelni, elég csak a Csillag születikre gondolni, itt viszont ő is és Phoenix is csődöt mondanak egymással szemben.
Hogy mire gondolunk? Bizonyára tudjátok, hogy a Joker: Kétszemélyes téboly afféle jukebox-musical, vagyis nem saját, hanem ismert dalokat adnak elő a szereplők, amelyeknek elvileg alá kellene támasztaniuk az adott jeleneteket. No, itt jön elő a kettősség: míg Gaga színészi vénája csődönt mond a bűn bohóchercegnőjének szerepében, hangja szétszakítja a moziterem hangfalait a lehető legjobb értelemben. Phoenix viszont színészként még ebben a kesze-kusza történetben is kiemelkedik, énekelni viszont maximum úgy tud, mint egy falunapra meghívott celeb, aki valamelyik kereskedelmi televíziós sztárkeresőben indult, és kiesett még az „élő” műsorok előtt.
Ez a kettősség pedig a trehány, nyílegyenesen megírt, bár helyenként magát nagyon okosan csavarosnak hívő forgatókönyvben végig ott van, amely a végére már meg sem próbál koherenciát felmutatni, elvész abban a „kétszemélyes tébolyban”, amelyben a dalok, a meghökkentő, karakteridegen pillanatok és a nagyon is eldugott Batman-utalások is forgószéllé állnak össze, hogy elpusztítsanak mindent, ami esetleg jogot adna a létezésükre. Ego-film ez, nem Todd Phllips, hanem Phoenix egofilmje, amelyhez a rendező kreatív megoldások nélkül asszisztál, és amelyben még Lady Gaga is feszeng. Akár csak mi a nézőtéren.
Mintha minden tönkrement volna
Ha pedig egy musicalben a sztori, a dalok, vagy azok eléneklése és a rendezés sem az igazi, akkor az olyan, technikai apróságok, minthogy a látvány sem áll össze, már csak habként köszönnek vissza azon a bizonyos tortán. Az első rész szimbolizmusa a maga nemében csodás volt – még ha elejétől a végéig lopott is –, innét ez hiányzik. A látványvilág az „álomjelenetek” miatt elveszíti azt a szürke, depresszív koherenciát, amely a Joker első epizódját végig kísérte. Lawrence Sher képei nem szánt szándékkal kaotikusak, néha egyszerűen érthetetlen, mire is kíván fókuszálni; az elképesztően tehetséges Hildur Guðnadóttir pedig nem tud értelmes zenét szerezni egy olyan műben, ahol áthangszerelt ismerős taktusoknak kell vinnie a lényegi részt előre. Egyszerűen érthetetlen, hogy az a Joaquin Phoenix, aki mindig is kapálódzott a folytatások ellen, hirtelen úgy gondolta, hogy tűzön-vízen keresztül kell vinnie egy folytatást – az pedig még hihetetlenebb, hogy sikerült ennyire elemi erővel elbaltázni szinte minden téren.
