Az "És mi van Tomival?" ismét egyike a fontos társadalmi kérdéseket érintő, de támogatás nélkül elkészült magyar alkotásoknak. Mi megnéztük, cikkünkben pedig elmondjuk, hogy miért tegyetek így ti is.
Lássuk be, az alkoholizmus (alkoholbetegség) nem újkeletű probléma nálunk, Magyarországon. Annyira nem, hogy nemcsak Európában, hanem a világon is állandóan dobogós helyen végzünk mind a férfi, mind a női, mind pedig az összesített rangsorokat figyelembe véve, ha éppen nem vezetjük azt.
Ennek ellenére mégis azt lehet tapasztalni, hogy az alkoholhoz való szociokulturális viszonyunkban ez sokkal inkább egyfajta megérdemelt jutalomként, örömforrásként, sőt, egy közös kulturális metszéspontként jelenik meg. Sokkal kevésbé hangsúlyos az alkohol kártékony eszközként való felismerése, az addikció problémakörének a tárgyalása – legalábbis ami a nem-értelmiségi diskurzusokat illeti. Az alkoholbetegség pedig ezekben inkább egy társadalmi és mentális kontextus nélküli, egyéni problémaként van értelmezve, az elérhető egészségügyi-szociális kezelések elérhetőségéről és ne adj isten a prevenciós lehetőségek kínálatairól ne is beszéljünk. Ezért is volt egy bátor húzás Till Attila részéről, hogy úgy döntött, erről a tabutémáról fog filmet készíteni minden akadály ellenére is.
A premier apropóján rengeteg interjú és beszélgetés jelent meg vele, az egyikben például azt emelte ki, hogy a nagy sikerű Tiszta szívvel és az És mi van Tomival? már a negyedik beadott, majd a Nemzeti Filmintézet által megint csak visszautasított filmterve volt. Ezért Tilla úgy döntött – az egyébként a Saul fia produceri munkálatait is végző – Stalter Judittal, hogy állami támogatásoktól teljesen függetlenül készítik el az alkotást. A rendező a már említett interjúban arról is beszélt, hogy a film tényleg aprópénzből, 30 millió forintból, illetve „természetesen” rengeteg szívességből és áldozatból jött létre, úgy, ahogy mostanság a legtöbb gondolkodni vágyó, reflexív alkotás, mint tavaly a Magyarázat mindenre vagy szeptemberben a Fekete pont, amiről egyébként mi is írtunk kritikát.
Tilla azt is hozzátette, hogy ez nem az ő filmje, hanem tényleg a szó szoros értelmében egy közösségi műről beszélünk, és a nagyobb érték nem is az a 30 millió forint, ami egyébként inkább az utómunkára ment el, mintsem a forgatásra, hanem az a szolidaritás és rugalmasság, ami a stábot jellemezte. A hosszas próbafolyamatok és előkészületek után a forgatás összesen 12 napot vett igénybe, de mivel ez egyben nem volt kivitelezhető az anyagi korlátok miatt, legjobb esetben 2-3 napokat forgattak le egyben, hogy a stábnak ne essen ki az a 12 napnyi jövedelem. Illetve a büdzsé szűkössége abban is erősen korlátozta őket, hogy milyen jelenetek, milyen látványvilág valósítható meg azzal a technikai háttérrel, ami a rendelkezésükre áll, így sok költséges megoldásról is le kellett mondaniuk.
Azért érdemes írni hosszan a munkafolyamatról és film létrejöttének a körülményeiről, mert nagyon fontos és szomorú korlenyomata a kortárs viszonyoknak az, hogy a filmkészítésben olyan méltatlan és egyenlőtlen viszonyok állnak fent, hogy a társadalmi kérdéseket feszegető alkotásokra úgy kell összekaparni a forrásokat, míg a kurzusfilmek gond nélkül, többmilliárdos büdzséből készülnek.
És mi van velünk?
Tilla azt is több helyen elmondta már, hogy neki személyesen is fontos ez az alkotás, és az eddigi munkái közül kétségtelenül ez is áll hozzá a legközelebb, hiszen ő maga is évtizedekig küzdött alkoholproblémákkal, míg nem egy személyes mélypont (ami egy három napig tartó ivászat volt) után úgy döntött, felhagy a korábbi életmóddal. Mindenképpen szerette volna, hogy a film ne egy Hamlet-sztoriként, tragédia formájában végződjön, hanem arról a folyamatról, hogy valaki képes felállni a mélypontról és szépen-lassan elindul a változás felé vezető úton, miközben azért mégis csak vezekel saját bűneiért.
A forgatókönyv társírója, az egyébként klinikai szakpszichológusként és addiktológusként dolgozó Kapitány-Fövény Máté szintén azt gondolta, hogy ha ilyen méltatlan körülmények között is, de van lehetőség beszélni az országot ilyen különösen sújtó problémakörről, akkor azt valóban úgy érdemes, ha egy felépülésben lévő alkoholbetegről szól az alkotás. A fogatókönyvet hosszasan fejlesztették, több esettanulmányt is átvizsgáltak, Tilla személyesen is sok függővel beszélgetett, míg végül összeállt a történet.
A két főszereplő, az Anonim Alkoholisták gyűléseire rendszeresen járó, most éppen nem ivó, felépülésben lévő alkoholbeteg Sanyi (Thuróczy Szabolcs) és Pali (Polgár Tamás) sehogy sem érik el a barátjukat, Tomit (Patkós Márton), aki már több gyűlést is kihagyott, ezért elindulnak felkeresni őt, hogy megtudják, mi történt vele. Eközben megismerjük a két főszereplő hátterét is. Izgalmas, ahogy a film dolgozik a két szereplővel. Sanyi egy értelmiségi családban felnőtt, és jelenleg is a „színészóriás” apja árnyékában élő, levitézlett bábszínész, aki jelenleg az édesapja filmjei után járó jogdíjakból, illetve abból él, hogy az Auchan parkolójában tart bábelőadásokat az unatkozó gyerekeknek. Terhes feleségével pedig abban a XII. kerületi, lelakott villában élnek, ami még minden ízében az apja szellemét idézi.
Sanyi a film cselekménye előtt 5 évvel került mélypontra, mikor az akkori felesége ott hagyta őt a kamasz lányával együtt. Pali ezzel ellentétben egy nagyon más miliőből érkezik. Intézetben nőtt fel, jelenleg liftszerelő, miközben próbálja helyretenni a már kihűlő félben lévő párkapcsolatát az irodai környezetben dolgozó és megint csak más világot képviselő barátnőjével. Ők ápolnak szoros viszonyt a fiatal apukával, Tomival, akinek egyik napról a másikra teljesen nyoma veszett.
A cselekmény önmagában valóban nem egy nagy was ist das, nem amiatt érdemes beülni a moziterembe, hogy majd milyen iszonyatosan nagy csavarok lesznek, nem is amiatt, mert olyan lenyűgöző a film látványvilága a budai bérházak finom esztétikájával. A lényeg a mondanivaló és az az üzenet, ami képes nem erőltetetté és didaktussá butulni a film közben – ez pedig egy óriási erény. Sőt, ami az És mi van Tomival?-t különlegessé teszi az az, hogy nem kizárólag a leszokásban lévő függőkre, az alkoholbetegekre koncentrál, hanem a környezetükre és azokra az ok-okozati összefüggésekre is, amik végül az alkoholizmust eredményezték.
Az alkotás egy-két karakterrajzon keresztül tényleg az eredettörténeket szeretné feltárni. Nem felmenti a szereplőket, hanem csak megkaparja a felszínt, hogy mi is tisztán láthassuk azokat a viszonyrendszereket, társadalmi kontextusokat és a továbbcipelt intergenerációs traumákat, amik az alkoholbeteget és a körülötte élőket is ugyanúgy mérgezi. Amit a film mulasztásaként fel lehet hozni, hogy hiába dolgozik két főszereplővel, a Polgár Tamás által játszott Tomi karaktere és az ő háttere sokkal kisebb hangsúlyt kap annál, mint ami a hozzá való kapcsolódást segítené, így leginkább a Thuróczy Szabolcs által játszott Sanyi (pontosabban az ifjabb Szálka Sándor) az, akit a film mélyebb rétegeiben is bemutat.
A film egyik korai jelenete egyben a legerősebb is, ahol Sanyi, az akkori felesége és a lánya között kialakul egy konfliktus, a megjelenő családon belüli erőszak pedig egy nagyon csúnya balesetbe torkollik. (Egyébként ha másért nem, ezért az egy jelenetért mindenképpen érdemes megnézni a filmet, mert egy elképesztően bátor húzás az alkotóktól, hogy egy ilyet képesek voltak bevállalni.) Sanyi életében ez a baleset, illetve egy másik momentum, amikor először találkozik az új párjával (Sodró Eliza) jelenti azt a pontot, hogy úgy dönt, hogy nem pusztíthatja tovább magát és nehezen, de elindul a változás felé vezető úton.
Egyrészt látjuk ezt a fejlődést-vezeklést, ahogyan az önző és magáért való karakter felismeri a hibáit, megkezdi az egyéni, majd a csoportterápiát is, elkezd újra másokhoz közeledni, másokért tenni és előre is helyezni mások érdekeit. Másrészt akár nyilvánvalóan, akár implicitebb módon, de a mozi végére azért összeáll Sanyi karaktere és az alkoholbetegségét kiváltó ok-okozati tényezők. Ebben a legerősebb az imádott, nagy hős apának az ambivalens karaktere, az ő nevének a terhe és az ebből fakadó tehetetlenség. Megjelenik az elmaradt sikerek és a nagyívű karrier fájdalma, hogy ő már fel sem érve apjához, bábszínésznek áll és szintén felsejlik az anyával való nehéz viszony is.
Ez Sanyi oldala, de ezzel párhuzamosan megkapjuk a másik oldal, a Sanyit körülvevő közeli személyek, a korábban súlyosan bántalmazott exfeleségének, (Fodor Annamária) a baleset óta felnőtt lányának (Tóth Zsófia) és a neki mégis esélyt adó új párjának a nézőpontját is, aki mind másféleképpen birkóznak meg a traumákkal és állnak hozzá a főszereplő ellentmondásos személyéhez.
A film természetesen nem(csak) Tomiról, Sanyiról, Paliról és az őket körülvevőkről szól, hanem valójában mindannyiunkról. Szerencsésebb esetben csak olyan keretek között, hogy tudjuk milyen iszonyatosan káros az alkohol, de még inkább a már említett, alkoholhoz való kultúránk. Nagyon nehéz úgy ellenállni és józannak maradni, ha azt érzékeljük a környezetünkben, hogy alkohol nélkül nem lehet jól érezni magunkat, hiszen az az igazi örömforrás. Muszáj inni és inni, mert ha nem iszol, elkezdenek hergelni, kinézni, hogy „na mi van, puhány vagy, vagy csak szimplán buzi?”.
És sajnos az alkoholizálásnak ez a kényszere, meg ez a nyomás szintén károsan, szinte kizárólag elbagatalleizálva, vagy humorosnak szánt keretek között jelenik meg, mintha ezzel minden rendben lenne. Rosszabb esetben az ember egy alkoholbeteg partneren, szülőn, nagyszülőn keresztül, a saját mikrokörnyezetében találkozik az addikció és az általa kiváltott tünetegyüttesek végtelen formájával, a verbális és fizikai bántalmazástól a rettegésig és a széteső, diszfunkcionálissá váló családi légkörig.
Az És mi van Tomival? a témája ellenére egy sokszor szórakoztató és könnyed film, ami nem tartja folyamatos feszültségben a nézőt, néha enged azon a kötélen, amivel a moziszékhez szorít a fájdalmas pillanataiban. És finoman arra is felhívja a figyelmünket, hogy értelmezzük újra és bíráljuk felül az alkoholhoz való viszonyunkat, és próbáljunk meg kulturált keretek között diskurzust kezdeményezni a saját és a számunkra fontos személyekkel a témáról, mert társadalmi szinten sajnos nem sok javulásban reménykedhetünk.