A debütáló folklemezével törénelmet író Jake Bugg-gal beszélgettünk, aki őszintén mesélt nekünk az ezzel járó megfelelési kényszerről, gyermekkori behatásokról és a korai idők nyersességét felidéző új lemezéről, a Modern Day Distractionről.
Jake Bugg sokadik alkalommal látogatott hazánkba, ezúttal az Isolation Budapest apropóján. Az énekes-dalszerző korai szerzeményei kiskamaszkoromban fontos szerepet játszottak a zenei ízlésem kialakulásában, pont ezért a szombat este olyan volt számomra, mintha egy időgépbe léptem volna. Kiderült, hogy Jake hasonlóan érez ezzel kapcsolatban: az elmúlt 13 év számára is egyfajta felgyorsított álomként pörgött le.
„Minden egyes alkalommal, amikor ezeket a számokat játsszuk, olyan érzés, mintha valamilyen felsőbb erő visszarepítene a dalszerzés pillanatába. A zenének egyszerűen van egy ilyen mágikus kvalitása“ – magyarázta Jake az Akvárium Klubban.
Mindössze 18 éves voltál, amikor megjelent a debütáló lemezed, ami hirtelen első helyre került az angol toplistákon, és rögtön bezsebelte a platina minősítést. Nem sokkal később Mercury-díjra jelöltek, és mire észbe kaptál, már a Graham Norton Show kanapéján ültél Sylvester Stallone és Robert De Niro között. A kamaszkori éned számára mennyire volt feldolgozható ez az időszak?
Őszintén, őrületes idők voltak. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, vagy hogy mi történik körülöttem. Gyerekkorom óta megszállottan követtem az ambícióimat,
képzeletben sokszor eljátszottam azzal, hogy mi lenne, ha az álmaim tényleg valóra válnának, de még ez sem tudott felkészíteni a valóságra. Utólag visszagondolva, talán jobb lett volna, ha több album elkészítése után ér ez a siker.
Akkor valószínűleg már kellő önbizalommal rendelkezek ahhoz, hogy a későbbiekben ne szenvedjek imposztorszindrómától. Mindenesetre ez a lemez gyökeresen megváltoztatta az életem, és ezért a mai napig nagyon hálás vagyok.
Mai szemmel van esetleg valamilyen tipped, amit hasznosnak tartanál a 18 éves Jake számára?
Nem tudom, hogy a 18 évesnek van-e, de a 23 éves önmagamnak szívesen megmondanám, hogy csinálhatott volna jobb lemezt is (mondja viccelődve miközben a Hearts That Strainre utal – a szerk.)
Playback Péntek: Charli XCX és Jelly Roll új lemezeivel élvezzük a jó időt
2024.10.11 13:09
Az első album elég nyers, egyáltalán nem egy felpolírozott dolog, de az embereknek talán pont ez volt benne igazán vonzó. A karcos befejezetlenség fontos eleme annak, hogy a mai napig ilyen erősen tudnak vele azonosulni.
A karriered beindulásában az is fontos szerepet játszott, hogy 2011-ben a BBC Introducing Stage-en játszhattál a Glastonbury Fesztiválon. Hogyan jött ez a lehetőség?
Körülbelül 15 lehettem, amikor a neten ráakadtam a BBC Introducing weboldalára. Volt már néhány demóm, ezeket feltöltöttem az oldalukra, és egy lokális DJ, Dean Jackson lejátszotta őket a BBC Nottingham műsorában. Dean egy olyan ember, akinek szakmailag és emberileg is nagyon sokat köszönhetek. Miután több számomat is elkezdte pörgetni a rádióban, meghívott egy élő stúdiókoncertre, és részt vehettem a BBC saját stúdiókurzusán is. Hirtelen rengeteg mindent kellett befogadnom egyszerre, aztán végül ezek a lehetőségek vezettek el a Glastonbury fellépésre. Többen mondták már, hogy nagy fordulópont volt a karrierem számára ez a koncert, de az az igazság, hogy alig voltak emberek a közönségben. Nehéz volt felfogni az egésznek a jelentőségét, aztán persze mégis ennek a következménye volt, hogy leszerződtetett a Mercury Records.
Az első két lemezednek fontos motívuma, hogy Cliftonban nőttél fel, és a szövegeidben előszeretettel beszélsz a kisvárosi élet realitásairól és a nehéz körülmények között élő fiatalság problémáiról. Szerinted milyen mértékben határozta meg a dalszerzői témaválasztásaidat a gyermekkori környezeted?
A legtöbb dalom szövegvilága személyes, elég erősen a lokális szcénához fűződik. Gyerekkoromban nem volt semmilyen biztonsági hálóm, és emiatt nem volt túl sok veszíteni valóm sem, amikor az álmaim megvalósítása került terítékre.
Azt hiszem, hogy sokkal könnyebb így ambiciózusnak lenni, és beleadni mindened, ha szeretnél kitörni abból a közegből, amiben felnőttél.
A saját tapasztalataimon kívül sokat merítettem a körülöttem élő emberek helyzetéből is, akik hozzám hasonló dolgokkal küzdöttek. Ha belerakod a zenébe minden érzelmi erőforrásod, akkor azt a hallgatók is értékelni fogják.
Nemrég visszanéztem a Shangri La című lemez egyik sikerszámának, a Slumville Sunrise-nak a videóklipjét, amiben hihetetlenül viccesen összegeztétek a kisvárosi élet kvintesszenciáját. Hogyan emlékszel vissza erre a forgatásra?
Az egész videó igazából a rendező, Shane Meadows érdeme. Shane lenyűgöző filmes, akivel rendkívül könnyű és szórakoztató a közös munka. Nem ez életem alakítása, de nagyon élveztem azt a pár napot, amit a forgatáson töltöttünk. A Slumville Sunrise biztosan egyike volt a kedvenc videóimnak, de ha őszinte akarok lenni, sokkal jobban szeretem azokat a klipeket, amikben nem vagyok benne. Ezt a részét nem igazán élvezem a szakmámnak, elsősorban tényleg az érdekel, hogy zenélhessek. Ráadásul egy forgatás alkalmával annyiszor meg kell hallgatni az aktuális számot, hogy kicsit meg is utálod közben. Volt azért néhány nagyon szép videó, amiket én soha nem nézek vissza, de azért nektek ajánlom: ilyen a The Love We’re Hoping For és a Gimme The Love.
Nyíltan ellenzed a zeneipar közösségi média-fókuszú marketingjét, és inkább tekintesz az online jelenlétre frusztrációként, mintsem eszközként. Mit gondolsz, tudja-e demokratizálni a zeneipart az, hogy már nem kell feltétlenül lemezszerződés ahhoz, hogy egy feltörekvő előadónak eljusson a zenéje a hallgatókhoz?
Azt gondolom, hogy ez a taktika leginkább azoknak az előadóknak kedvez, akik már alapvetően is elég nagy közönséggel rendelkeznek. Annyira kompetitív az egész, ez teszi annyira bonyolulttá ezt a játszmát. Minden egyes nap rengeteg új zene kerül ki a streaming platformokra, és sokan szeretnék elérni ugyanazt a célt.
Csak abban reménykedem, hogy a fiatalabb zenészgeneráció számára nem lesz prioritás a tartalomkészítés, mert a zenének kell fókuszban maradnia.
A Modern Day Distraction címet viselő friss lemezed elég erősen visszakanyarodik a korai korszakodhoz, mind zeneileg, mind szövegileg. Talán azt is mondhatnánk, hogy eddig ez legrockosabb, legnyersebb anyagod. Miért érezted szükségét egy ilyen egyértelmű váltásnak a Saturday Night, Sunday Morning experimentálisabb pop-hangzása után?
A Modern Day Distraction egyértelműen egy vidámabb, gyorsabb tempójú album. Azt gondoltam, hogy most a kísérletezés helyett szeretném igazán megmutatni az erősségeimet, és előnyben részesíteni azt a hangzásvilágot, amiben a legjobb vagyok. Ezt nagyban segítette az, hogy a stúdióstábbal végig egy húron pendültünk, hasonló zenei háttérből érkeztünk, hasonló behatások értek minket életünk során.
Sajnos stúdiózáskor egyáltalán nem ez az általános tapasztalatom. Legtöbbször sokat küszködünk azzal, hogy megtaláljuk a közös pontokat, hogy végül valami olyat hozzunk létre, amivel mindenki elégedett tud lenni. Az új albummal ez a folyamat könnyűnek érződött, hiszen a srácok arra bátorítottak, hogy legyek önmagam, és csináljam azt, amit a legjobban élvezek.
Egyértelműen érződik a felvételeken, hogy mekkora örömet okozott elkészíteni őket, és végtelenül boldoggá tesz, hogy sikerült rétérni erre az útra.
Azt nyilatkoztad, hogy az album nyitódala, a brit munkásosztálybeli mindennapok nehézségeivel foglalkozó Zombieland tulajdonképpen kijelölte az utat a lemez tematikájához. Befutott zenészként mennyire okoz nehézséget, hogy autentikusan tudj beszélni olyan problémákról, amik téged már nem igazán érintenek?
Rengeteg olyan ember vesz körül, akik nehezen boldogulnak a jelenlegi gazdasági helyzetben, emiatt ismét szükségét éreztem annak, hogy újra elkezdjek beszélni arról, hogy mennyire megérett ez az ország a változásra. Amikor egy elég stabil egzisztenciával rendelkező zenész ír ezekről a szituációkról, akkor nagyon könnyű lenézően, vagy prédikáció-szerűen megfogalmazni a dolgokat. A Kinks frontembere, Ray Davies volt az, aki szerintem abszolút mesterien űzte ezt a műfajt. Más emberek perspektívájának és személyes történeteinek adott hangot a saját médiumán keresztül, és ezzel könnyebb volt olyan narratívákat lefestenie, amik életszagúak.
