Megvan annak az oka, miért kellett több évtizedet várni arra, hogy a leghíresebb amerikai képregényhősök saját univerzumot kapjanak, az egyik például maga David Hasselhoff volt.
2008. májusa filmtörténelmi mérföldkő volt a látványfilmek rajongóinak: ekkor debütált ugyanis az Egyesült Államokban az első Vasember film, amely akkora siker lett, hogy végül rendhagyó filmes sorozattá vált. A Marvelnek eleinte nem volt könnyű dolga: nagyobb nevei – legyen szó akár a Pókemberről, akár az X-Menekről – fillérekért kerültek elkótyavetyélésre évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt, így szó szerint a semmiből kellett várat építeniük. Valljuk be, ordas nagy szerencséjük volt, hogy a mozis közönség ki volt éhezve egy olyan „eseményfilmes” sorozatra, mint amilyen az MCU lett: pár éve hihetetlen lett volna, hogy egy királydrámába oltott északi mitológiai alak, egy, a második világháborúan küzdő naiv szuperhős és egy, az idegtől rusnya nagy zöld szörnyeteggé váló alak – olyan segítőkkel, mint a szuperképességeket maximálisan nélkülöző Fekete Özvegy vagy épp Sólyomszem – milliárdokat kaszáljanak a mozikban.
Az első Bosszúállók 2012 májusában debütált, méghozzá a #metoo botrányt azóta kicsit megszenvedő Joss Whedon rendezésében, aki már évtizedek óta szállította a minőségi geek tartalmakat (legyen szó Buffyról vagy Firefly-ról) a tévébe, és pont azt adta meg a rajongóknak, amit akartak. Vicces kiszólásokat, dögös beállásokat, és ami a legfontosabb – az önmagukban is sikeres alapozófilmeknek köszönhetően – kedvelhető hősöket. Mert igen, a filmes Marvel legnagyobb bravúrjainak egyike, hogy egy hegesztett fémpáncélban parádézó milliárdosból, egy északi mitológiából szökött istenből, és ki tudja, még hány fura alakból nemcsak szerethető karaktereket, de nagyszerű csapatot is kovácsolt. De mi tartott ennyi ideig? Az első – megjegyezzük, mai fejjel elég nehezen befogadható – Bosszúállók a képregények oldalain már 1963-ban összeálltak, miért is kellett ennyit várni a filmes debütálásra?
Elkótyavetyélt jogok
Ma, amikor a Marvel – na jó, mostanság pont nem, de úgy általában – uralja a filmes piacot és elég naftát nyújtott a Csillagok háborúja mellett (és nem alatt!), hogy a Disney beindítsa saját streaming-szolgáltatását, szinte elképzelhetetlen, hogy egykoriban a képregényóriás nem mindig volt a toppon, már ami az üzleti döntéseket illeti. A DC-vel – illetve a különböző szerzők egymással – is rendszeresen háborúskodtak, ráadásul egyes források szerint a kiadónál nem feltétlenül vették komolyan sem a televíziót, sem a mozit mint médiumot, de valljuk be, egy olyan korszakról beszélünk, amikor még sorozatokat nem több száz millió dollárért forgattak, filmeken meg nem kerestek ennyit. Innentől fogva talán nem csoda, ha a Marvel – mielőtt a Disney megszerezte volna a gyeplőt – néha igen furcsa üzleteket kötött, pedig nem csalás, nem ámítás, egy rövidfilmsorozattal már a második világháborúban (1945-ben) Amerika Kapitánnyal bíztatták a csapataikat. Az igazi „áttörést” kétségtelenül a kifejezetten videókazettára, illetve tévéfilmekre szakosodott hetvenes évekbeli deal hozta meg a stúdiónak, bár nem feltétlenül úgy, ahogy szerették volna. 1977-ben egy Pókember lengedezett be a televíziók képernyőjére – és a Columbia, ma már Sony karmai közé – 1978-ban pedig egy brutális LSD-tripnek is beillő Dr. Strange pilotot rendeltek be, ezek, fogalmazzunk úgy, nem voltak túl nagy sikerek. Az 1979-es Amerika Kapitány, és az ugyanabban az esztendőben érkező folytatása a hetvenes évek krindzsét elviselve egész nézhető volt, aztán itt pihenni is tért a Marvel filmes franchise, közel tíz évig.
Valószínűleg még itthon is akadnak emberek, akik emlékeznek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején hazánkban is bemutatott Hulk-filmekre, amelyekben úgy oldották meg a zöld mutáns átalakulását, hogy egyszerűen zöldre festették Lou Ferrignót. Ez a sorozat több részt megélt és itt már akadt igen nagyravágyó tévés producer, aki szerette volna kicsit közelebb hozni a Bosszúállókat a nézőkhöz: találkozhattunk a bundás Thorral és Daredevillel is – a tervek szerint ők külön szériát kaptak volna, ám ezekből végül nem lett semmi. Ezt követően már bármiféle logika mentén jöttek-mentek a Marvel-szereplők, gyakran csak azért, hogy az egyre többet érő jogok azoknál maradjanak, akik fillérekért megvették őket: 1994-ben készült egy Fantasztikus négyes (soha nem mutatták be), a nyolcvanas évek végén egy meglepően tisztességes Megtorló-film is összeállt az akkor még igencsak világsztárnak számító Dolph Lundgrennel a főszerepben.
Keresztül-kasul a Marvel-univerzumon
Mondhatnánk, hogy lehetett volna remény, de valljuk be, igazán sohasem lett. A filmek készítői különböző stúdióknál dolgoztak, a jogok miatt esélytelen volt, hogy ezeket össze tudják boronálni, akarat se nagyon volt rá, így hát igazi vegyesfelvágott időszak következett. Volt például egy Nick Fury: Agent of S.H.I.E.L.D. pilot, amiből aztán végül teljes filmet készítettek, a címszereplő szuperügynök azonban még nem Samuel L. Jackson volt, hanem David „KITT, maradj a kocsiban” Hasselhoff, és hát olyan is lett. Jóval korábban maga George Lucas is meggyalázta egy „kissé” a Marvelt a Howard a Kacsával – erről inkább ne beszéljünk – miközben a New Line Cinema összehozta minden idők egyik legjobb, de minden bizonnyal legstílusosabb akció-horror filmjét Blade-del a főszerepben. A Sony köszönte szépen az évtizedekkel azelőtt megszerzett Pókember-jogokat, és Sam Raimivel a fedélzeten óriási sikerű trilógiát faragott belőle, az X-Menek pedig a 20th Century Fox berkeiben arattak először nagyobb, majd egyre visszafogottabb sikereket. És ha már Fox: az megvan, hogy náluk volt a Marvel talán legfontosabb csapatának, a Fantasztikus négyesnek is a megfilmesítési joga? Nem csoda, hogy Jessica Albáékkal összehoztak két, nehezen vállalható, de alapvetően ártatlan családbarát közönségfilmet.
Ember legyen a talpán, aki ezt követően akár csak sejtette – és nem ezeken a képregényeken nőtt fel – hogy a Szellemlovasnak bármi köze van Pengéhez, hogy az Ang Lee-féle, már-már művészfilmes Hulk valójában az a zöld Hulk, akit a tévében befestve láthattunk, vagy hogy a korszak nu-metal számaival teletömött Daredevil is ehhez a csapathoz tartozik. Gyakorlatilag lehetetlennek tűnt, hogy létrejöjjön egy Marvel filmes univerzum, de a Disney közbelépett.
A gyűlölt Mickey egér, aki egybekovácsolta azt, ami szétforgácsolódott
Amikor a Disney bejelentette, hogy szőröstül-bőröstül felvásárolja a Marvelt, a – főleg – amerikai képregényrajongók valósággal őrjöngtek. Márpedig a Mickey egeres vállalatnak komoly tervei voltak, ahogyan az egy professzionális, kapitalizmust maximálisra járató cégnél már csak lenni szokott, és bizony nem elégedtek meg csak a képregényekkel. Kerestek egy hatalmas kockát – Kevin Feige képében –, a filmes részleg nyakára ültették és közölték vele, hogy ha törik, ha szakad, jövedelmezővé kell tenni a Marvel-filmeket, mármint azokat, amelyeknek a jogai náluk vannak, vagy, amelyekre ilyen-olyan módon tudnak egyezséget kötni. Így kerülhetett be az Universal égisze alatt futó Hulk is az „első fázisba”, majd szépen-lassan jöttek a sikerek. Thorból is eladható terméket, sőt, moziteremben is nézhető figurát faragtak, összeállt a csapat, dőlt a pénz. A Disney viszont nem lazsált, minden követ megmozgatott, hogy megszerezze a Foxot, ezzel pedig végre-valahára visszakapja a Marvel „alaphőseit” – vagyis többek között az X-Meneket és a Fantasztikus négyest is. Nem spóroltak semmin, viszont nyitottak voltak a kompromisszumokra. Feige – fentebb már írtuk, a mozis részleg atyaúristene – mindenáron szerette volna Pókembert behozni. A Sony viszont el nem, csak kölcsönadni volt hajlandó, de ezt az árat hajlandóak voltak megfizetni, cserébe pedig a konkurens folyamatosan járathatja le magát a Pókember főellenségekből álló, de Pókembert nem tartalmazó, ostobábbnál ostobább filmjeivel.
Lassan, de biztosan mindenki a helyére kerül: az új Fantasztikus négyes már készül is – többek között Pedro Pascallal a főszerepben – épp csak az a kérdés, hogy nem későn sikerült-e mindent összehozni. A Marvel moziverzuma mostanság igencsak bukdácsol, a jelenleg zajló – immáron ötödik – fázis a nagyobb hősök nélkül elég látványosan leszerepel a mozikban. Hogy az emberek untak-e rá a képregényfilmekre, Feige kezéből csúszott ki az irányítás, vagy csak ideiglenesen került pár apróság a fogaskerekek közé, az hamarosan kiderül. Mert több évtized után végre nagyjából teljesen összenőtt, ami összetartozott, Daredevil ugyanúgy felbukkanhat Sólyomszem mellett, mint Thor Iron Man házában, miközben a jóval józanabb Dr. Strange nyitogatja a portálokat és piszkálgatja a multiverzumot.
