A játékfejlesztők is pont úgy kerülgetik Frank Herbert klasszikusát, mint a filmesek, nem csoda, hogy a legutóbbi előtt több mint húsz évig nem készült Dűne-játék. Előtte azért beletrafáltak párszor.
Az új Dűne-film akkorát durrant, hogy az is látta, aki nem látta: még a TikTok is megtelt cirkoruhás, barna lepedőbe bugyolált influenszerekkel, akik a Hangot használva igyekeznek boldogulni a hétköznapokban, néha egészen viccesen. Ehhez képest méltatlanul keveset beszélünk a játékokról, pedig az utóbbi 32 évben bizony akadtak gyöngyszemek, és persze röhejes próbálkozások is. Haladjunk időrendben!
Dune (1992)
Nemcsak megfilmesíthetetlennek tartották Frank Herbert remekműveit, hanem megvideojátékosíthatatlannak is (maradjunk abban, hogy van ilyen szó.) Annyira, hogy az első feldolgozás 1992-ben, azaz kereken nyolc évvel David Lynch ambiciózus, ellentmondásos, és anyagilag hatalmas buktának számító filmje után jelent meg. Az ember azt hinné, ezek után nyilván nincs sok köze a kettőnek egymáshoz az alaptörténeten kívül, de téved: az egész képi világ – a szereplőktől az ornithoptereken át a homokférgekig – a filmen alapul, azaz ez bizony egy nyolc évet késett hivatalos játékváltozat.
Szerencsére nem ettől érdekes az egész: maga a játékmenet annyira egyedi, hogy azóta sem nagyon készült hasonló. Van itt minden: valós idejű stratégia, point and click kaland és sivatagi túlélőszimulátor (mindez 1992-ben!), megfejelve bolygóméretű taktikai elemekkel a diplomáciától a kereskedelmig. Az Atreides-ház sarjaként a játékos felel mindenért a fűszertermeléstől a harcászati manővereken át a fremenekkel való balhék elsimításáig, közben pedig bejárhatjuk Arrakis nyílt világát (bizony, ez egy open world játék).
Megjelent a Resident Evil 4 Gold kiadása, ezzel pedig közel 30 éve töretlen siker a sorozat – De mi a titok?
2024.3.12 20:01
Ez ma is nagy falat bármely fejlesztőcsapatnak, de az eredeti Dune fejlesztőinek néhány 1,44 megabyte-os floppy lemezre kellett rázsúfolniuk mindezt grafitkástul, zenéstül. Utóbbi annyira hangulatosra sikerült, hogy külön CD-n is kiadták, ami akkoriban példátlan volt. További érdekesség, hogy a konzolos verzió kedvéért teljesen átrajzolták a grafikát: az amigás és Sega CD-s változatban a fremenek inkább földönkívüliek, mint emberek, az átvezető képsorokat pedig kézi rajz helyett korabeli 3D-s animációval oldották meg. Értsd: a „lebutított”, lemezes változat sokkal jobb volt.
Dune 2 – The Building of a Dynasty (1992)
Hiába folytatás, valójában minden itt kezdődött: a Dune 2 nem más, mint az OG RTS, a valós idejű stratégiai játékok nagyfaterja, amely nyilván csúnyán öregedett, de így is bérelt helye van minden boomer gamer szívében. A széria fejlesztőcsapatot váltott, ezt már bizony a Westwood szállította, akinek a Command and Conquer és a Red Alert szériát köszönhetjük. A műfaj alapjai megvannak: épületmenedzsment, egységgyártás, manőverezés a csatamezőn és persze az, hogy bizonyos unitok csak bizonyos unitok ellen hatásosak. Ez is 1992-ben jelent meg, azaz jóval az első rész megjelenése előtt kezdődött a fejlesztés – így nem is tekinthető folytatásnak, csak azért biggyesztették oda a számot, hogy elkerüljék a zavart.
A történet teljesen eredeti, annyira, hogy nemcsak két, hanem három ház ádáz csatározásába csöppenünk bele: az Atreides- és a Harkonnen-családon túl az Ordos-dinasztia oldalán is játszhatunk. Bármilyen meghatározó játék is volt, mai szemmel nem ajánljuk nyugodt szívvel: mégiscsak 1992-őt írunk, ami többek közt azt jelenteti, hogy nem hogy csoportosítani sem tudjuk az egységeinket, de egyszerre többet kijelölni is képtelenség. A három ház között ráadául főleg kozmetikai különbségek vannak, egy-két egységet leszámítva a felhozatal teljesen megegyezik. A Dune 2 így is megérdemel minden tiszteletet: ha ez nincs, nemcsak a csapat későbbi játékai, de a Warcraft sem készül el. Ez utóbbiból meg tudjuk jól, mi lett azóta.
Dune 2000 (1998)
Mára megszoktuk, hogy literálisan minden második megjelenő játék remake vagy remaster, a sikeresebb címek három-négy újrakiadást is megérnek (rád nézek, Skyrim!), de az ezredforduló környékén nem volt ez így. Ezért ér külön fejezetet a Dune 2000, amely a címe ellenére 1998-ban jelent meg. (Akkoriban mondjuk az optimista várakozás jegyében minden mögé odabiggyesztették, hogy 2000.) A Westwood a C&C és a Red Alert sikere után szerencsére visszatért Frank Herbert világához, és csodás grafikával, felújított játékmenettel és a tőlük megszokott, szeretnivalóan cringe FMV (értsd: valódi színészekkel, például John Rhys-Daviesszel forgatott filmes betétek) animációkkal újraalkották a saját klasszikusukat.
Csak akkor vesszük észre, ha rossz: miért van nagy szüksége egy gamernek gyors és stabil netre?
2024.3.11 15:40
Mégsem lett kirobbanó siker, ami érthető: mindez 2000-ben már kevésnek bizonyult. Részben azért, mert az eredeti játék felett is eljárt az idő, a készítők pedig nem kavarták meg eléggé a receptet, részben pedig azért, mert a kettő között megjelent két Warcraft, egy Starcraft és egy Total Annihilation, ezek pedig megmutatták, micsoda potenciál van az RTS műfajban. Aki azonban 2000-ben kapcsolódott be a buliba, annak így is csodás nosztalgiatrip ma ránézni a Dune 2000-re. Kivéve, ha a valódi 3D-s, cserébe borzalmas PlayStation-portról van szó: azt bizony jobb elfelejteni.
Emperor: Battle for Dune (2001)
A langymeleg fogadtatás ellenére a Westwood szerencsére nem hagyta magára a Dűne univerzumát: 2001-ben megjelent a legjobb Dűne-tematikájú RTS, amely történetileg az előd folyatása ugyan, játékmenetében és grafikában azonban köröket ver rá. A három család egységei és erősségei végre teljesen eltérnek: mintha három különböző játékot kapnánk egy áráért. A területfoglalás is sokkal érdekesebb lett: minél többet foglalsz el Arrakisból, annál több utánpótlást kapsz. Bekukkant a történetbe négy kisebb frakció is, akikkel szövetkezhetsz és mellékküldetéseket teljesíthetsz, mint egy kalandjátékban.
A 3D-s grafika mellett az átvezető jelenetek minősége is megugrott, igaz, a készítők itt is ragaszkodtak a Lynch-film világához, annyira, hogy a Harkonnenek reménységét, Feyd-Rauthát egy Wishről rendelt Sting alakítja (az eredeti filmben az igazi Sting játszotta). Ez persze tovább fokozza a cringe-faktort, amelyet annyira imádunk ezekben a játékokban, úgyhogy egy szavunk sincs.
Frank Herbert’s Dune (2001)
A Westwood-éra után visszatért a színre az első Dűne-játékot fejlesztő stúdió, a francia Cryo Interactive; azt hinné az ember, hogy ez jó hír, de nagyobbat nem is tévedhetne. A csapat rögtön három címet is bejelentett: egy nagyívű, űrben és felszínen is játszódó, összetett stratégiát (Dune Generations), egy GameBoy Advance-re szánt ornithopterszimulátort (Ornithopter Assault), és egy az akkoriban megjelent, alacsony költségvetésű, de egész jó minisorozatról mintázott lopakodós akció-szerepjátékot. Tippeljetek, melyik volt az egyetlen, amelyik megjelent! Nyilván az, amelyik ránézésre is a legbénább.
A Dűne 2 kapcsán: kell-e, hogy az adaptáció kövesse az eredeti művet vagy jó, ha mer változtatni?
2024.3.10 11:44
Hát még kipróbálva! A Frank Herbert’s Dune láttán alighanem iszonyatos szögsebességgel forogna a sírjában a címben is megidézett szerző, a játék ugyanis nem más, mint egy PlayStation 2-re és PC-re kiadott (de grafikában a PS1-érát idéző) elnagyolt, felszínes és hibákkal teli alkotás, amely itt-ott konkrétan játszhatatlanul rossz. Nemcsak azért, mert annyira frusztráló, hogy néha a rage quit az egyetlen adekvát reakció, hanem azért, mert maga a játék nem engedi tovább az embert: mintha le sem tesztelték volna. A szereplők szája vagy mozog, vagy nem, amikor beszélnek, bár ne tennék: ordít az egészről, hogy alapfokú nyelvvizsgával fordították angolra, a színészvezetésről pedig annyit, hogy akad szereplő, aki konkrétan nem tudja kiejteni Arrakis nevét.
Azért így is hálásak lehetünk a Cryónak, manapság, YouTube-on visszanézve ugyanis igazi „olyan rossz, hogy az már jó” szórakozást nyújt, persze kizárólag így, hogy nem kell vele még játszanunk is. Azaz mégsem lehetünk hálásak: például ennek az elbaltázott próbálkozásnak is köszönhető, hogy a kiadók két teljes évtizedig nem mertek hozzányúlni az alapanyaghoz, azaz csak mostanában tér vissza a Dűne világa a monitorainkra. (Ez is inkább Denis Villeneuve filmjeinek érdeme.)
Pár hónapja jelent meg a Dune: Spice Wars című, a kritikusok szerint kissé vérszegény, de egészen korrekt stratégiai játék, de a gamervilág szeme a hamarosan megjelenő Awakening című többjátékos túlélőszimulátoron van, amely a fejlesztők ígérete szerint pont olyan kegyetlen és rejtélyes útvesztőként mutatja majd meg Arrakis sivatagát, mint amilyennek Frank Herbert megálmodta.
