Millie Bobby Brown a "Stranger Things" óta próbálja bizonyítani, hogy nem egy egyarcú színésznő. Ez most nem sikerült neki maradéktalanul, de a Netflix határtalan pénzéből egy meglepően szórakoztató, kicsavart mese sült ki.
Nagyon-nagyon ritkán, de a Netflixnek is vannak meglepő húzásai. A vállalat, amely mostanság abból él, hogy a legnagyobb sztárokat rakja egy helyszínre green screen segítségével, és borzasztó kínos szövegeket ad a szájukba, továbbra is azon dolgozik, hogy a Stranger Things felfedezettjéből, Millie Bobby Brownból sztárt faragjon. Az igazán meglepő az eredetileg Damsel, itthon viszont A hercegnő és a sárkány címmel futó darabon az, hogy eléggé magára hagyták. Rendezője nem egy bevált blockbustergyáros, hanem Juan Carlos Fresnadillo, aki a 28 héttel későbbet leszámítva igazán emlékezeteset nem tett le az asztalra. Nincs mögötte masszív irodalmi anyag, a forgatókönyvet Dan Mazeau vetette papírra, már pedig A titánok haragja és a Halálos iramban 10. alkotójától nem feltétlenül várnánk megváltást. Millie Bobby Brown nem kap kapaszkodót emlékezetes színészek segítségével sem: ugyan felbukkan Angela Bassett is néhány percre, de – ahogy mondani szokták – ez most az ő show-ja, nincs mellette egy Henry Cavill, mint az Enola Holmesban.
Egyszer volt, bár ne lett volna
A történet úgy indul, hogy akad egy szinte mesebeli királyság, annak a vezetője – királya, mondjuk ki –, és valamilyen oknál fogva nagyon szeretnének végezni egy sárkánnyal. Hogy sikerül-e nekik, az nem derül ki, de sok-sok korszakkal később az biztos, hogy a birodalom még áll. Annyira, hogy kétségbeesetten próbálnak arát találni a hercegnek (Nick Robinson játssza a Henry névre keresztelt biodíszletet), hogy még egy igen északon levő, éhező királyságba is elvándorolnak. Itt találnak rá nagy szerencséjükre Lord és Lady Bayfordra, illetve lányaikra, Eloide-re (őt játssza Millie Bobby Brown) és Floriára (Brooke Carter). Ennek a nagyon fagyos és nagyon is rossz passzban levő uradalomnak pont jól jön egy olyan gazdag patrónus, amelyet Isabelle királynő (Robin Wright) testesít meg. A hölgy semmi mást nem akar, csak hogy a nincstelenségben tengődő ország leánya hozzámenjen az ő végtelenül gazdag fiához, és hát ki lenne az a szülő, aki erre nemet mond?
A szinte tökéletes Disney-feelingbe csak pillanatnyilag rombol bele, hogy az elejétől fogva érezhető, hogy valami nem stimmel. A fagyos királyságból a mesebelibe hajózó családból már csak az hiányzik, hogy valaki nótára fakadjon. Aztán jön az esküvő, ami váratlanul azzal ér véget, hogy Henry herceg nagy boldogságában fogja újdonsült aráját, Eloide-t, és ledobja egy látszatra feneketlen barlangba. Természetesen percek alatt kiderül, hogy egyrészt itt nem lesz madarakkal éneklés – maximum sültekkel –, másrészt pedig ez nem egy olyan mese…
Túl az Óperencián…
Nagyjából kettő olyan fordulat van, amit a föntebbiek, vagy akár csak a trailer alapján ne lehetne elsőre kitalálni, de ettől függetlenül tény, ami tény, hogy A hercegnő és a sárkány egy tisztességes film. Van eleje, közepe, vége, akad benne karakterfejlődés, pár szánalmas csavar és némi visszafogott vérengzés is. Őszintén szólva, mi az előzetes és a kiszivárgott infók alapján egy „girlpower” mozira számítottunk, amiben a Stranger Thingsből ismert színésznő Rambóba vált, hogy aztán sárkányt szeleteljen. Szerencsére azonban a film igyekszik elkerülni a klasszikus „politikailag korrekt” csapdákat. Leszámítva talán az arcpirító szimbolikáját: hősnőnk minél többet tép le magáról a hercegnői ruhából, annál inkább válik keménnyé, annál kevésbé veszi fel a komolyabb sérüléseket. Értjük, világos, mit akarnak ezzel mondani, de el lehetne ezt magyarázni kevésbé direkt módon is.
Akin semmi nem múlik – és mondja ezt az, aki nem rajong a színésznőért –, az Millie Bobby Brown, aki ha mást nem, hát azt képes bizonyítani, hogy nem feltétlenül kell mellé egy világsztár csillogása, hogy elvigyen a vállán egy valószínűleg igen sok pénzből készült filmet.
Millie és a csokigyár
A hercegnő és a sárkány talán legnagyobb problémája, hogy annyira műanyag, hogy az már feleslegesnek érződik. Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, egyetlen hús-vér szereplője Elodie-t leszámítva a sárkány maga, mert a netflixes brigád szokásához hűen már tojik az egészre. Ha valamit meg lehet oldani zöld képernyő előtt (és nincs semmi, amit ne lehetne megoldani), akkor nincs az az ember vagy isten, hogy ők kimozduljanak, és mondjuk valódi sziklákat vegyenek digitális filmre, vagy valódi tengert, esetleg legalább pár valódi nyomorult lovat.
Valahol ironikus, hogy a főhősnőn kívül (továbbra sem merjük eléggé méltatni Brownt, aki mindent megtesz) a leginkább realisztikusabbnak tűnő, cselekvő és viselkedő figura Shohreh Aghdashloo, vagyis maga a sárkány: a műanyag környezetből abszolút nem lóg ki, de ebben semmiféle rendezői szándékosság sincs. Egyszerűen szemernyi valóság sincs körülötte, így pedig egy sárkány pont annyira lehet realisztikus, mint egy hegybérc hibás árnyékokkal.
Írhatnánk, hogy mindez belefér, ha A hercegnő és a sárkány egy rossz film lenne, de alapvetően nem az: a műanyag látványvilág ellenére igenis fontos témákról beszél, méghozzá – leszámítva a már említett ruhacsökkenést – meglehetősen elegánsan teszi ezt. A cél érezhetően az, hogy a mai fiataloknak megmutassuk, hogy nem minden (herceg)nő várja tétlenül a végzetét, mindezt úgy, hogy közben nem sodródunk a szélsőségekbe. Lord Bayford, vagyis Ray Winstone tipikus „főgonosznak” látszik, aki a saját lányát is feláldozná a népe szabadságáért, aztán jön a meglepetés, amikor kiderül, hogy ő nem ilyen. Ha nagyon feministák akarnák lenni, akkor Henrynek (vagyis a férjnek) gonosznak kellene lennie, de nem, ő a józan ész hangja a lassan a szemeink előtt eszét vesztő édesanyának. A „girlpower” filmek között kiemelkedő is lehetne ez a film, ha csak minimálisan igényesebben készítik el. Ha a forgatókönyv egy csipetnyivel okosabb lenne, és nem minden ok nélkül kezdené el hallucináltatni főhősnőjét, hogy információt adjon át. És ha nem rágna a szánkba mindent, amit tudnunk kellene egy ilyen alkotásról. Viszont megteszi. Helyenként alaposan, helyenként meglepően gyengéden, de a lényegen ez nem változtat: a Disney-hercegnők kora lejárt, de nem Eloide veszi majd át a helyüket.
Ami mégis működik…
Ha a Netflix célja az, hogy úgy próbáljon meg feminista lenni, hogy közben nem erőlködik az ellenkezőjét reklámozni, arra tökéletes A hercegnő és a sárkány. Mert hiába főszereplője egy – sőt, tulajdonképpen három – erős női szereplő, férfi karaktereit nem degradálja idiótává.
Streaming-ajánló decemberre: Száz év magány, Squid Game és Sabrina Carpenter készítenek fel az ünnepi időszakra
2024.12.8 9:54
Igenis, egy hercegnő is lehet erős, egy hercegnő is szembenézhet egy sárkánnyal, méghozzá segítség nélkül, de ha véletlenül mégsem sikerül, ha véletlenül valami hiba csúszik a számításba, nem gond, ha a férfiak, akik körül veszik, nem idióták. Csak a nemünk nem határoz meg bennünket – ez a gondolat okos. A hercegnő és a sárkány nem az, de jó úton jár.
