A legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv díjára is esélyes "Előző életek" egyik legnagyobb problémája, hogy nagyszerű alapötletét nem igazán tudja átadni, pedig derekasan és igen hosszan próbálkozik.
A Celine Song által írt és dirigált Előző életek (angolul Past Lives) alapfelvetése az, hogy az ember, illetve hát a „lélek” állandó, csak a világ változik, az idő múlik. Léteznek személyek, akik éreznek valamit a másik iránt, mert vagy így, vagy úgy, de kapcsolatban álltak vele régen, egy másik életben. Ezek a találkozások azonban nem mindig végződnek boldog befejezéssel, sőt: gyakran egy ilyen kapocs egyetlen utazásig vagy egy összekacsintásig, esetleg egy bárban eltöltött, visszafogott mulatozásig érezhető – aztán a felek kisétálnak egymás életéből, hogy majd a következőben, esetleg az azutániban talán tovább tartson a sorsközösségük.
Hogy az önéletrajzi ihletésű forgatókönyv írója, a már említett, amúgy sok szempontból igen tehetséges Celine Song hisz-e ebben, az a film során nem igazán derül ki, maximum a legvégén. A saját magáról mintázott Nora – a tényleg kiemelkedően nagyszerű Greta Lee alakításában – például egy cinikusnak szánt, mégis elgondolkodtató mondatban úgy próbál meg valakivel összejönni, hogy mesél erről az egészről, majd a végén hozzácsapja, hogy „de hát igazából a koreaiak ezt csak azért mondják, hogy elcsavarják valaki fejét”.
Korszakos sorsok
A történet akkor kezdődik, amikor a főhősnő, Nora még kislány, szülei pedig éppen emigrálni készülnek először Kanadába, aztán az Egyesült Államokba. Az anya és az apa az alkotás legtöbb szereplőjéhez hasonlóan pusztán vázlat. Például onnan tudjuk meg, mennyire szeretik gyermeküket, hogy mielőtt végleg maguk mögött hagynák Szöult (a város ebben a korban még szürke, közel sem tűnik annak a vibráló nagy metropolisznak, amilyennek ma ismerjük), megkérdezik, tetszik-e neki valaki az iskolából. Amikor a kislány igent mond, elmehet vele egy felügyelt randevúra. Az ifjú udvarló, Hae Sung pont ellentétje a lánynak: míg Nora kifejezetten izgatottan várja az utazást és az új életét, Hae Sung elképzelni sem tudja, hogy bármikor is távozna az országból. A „gyerekszerelem” aztán persze véget ér, amikor Nora és szülei gépre szállnak. Úgy tűnik, hőseink azon az egy, bizarr módon megtartott randevún kívül soha többé nem fognak találkozni.
Ugrunk az időben: a közösségi médiának köszönhetően jó pár évvel később a felcseperedett Nora és Hae Sung megtalálják egymást, hogy aztán hónapokon keresztül Skype-on beszélgessenek mindenről. A lány érezhetően többet akar a fiútól, csalódik is benne, amikor úgy érzi, hogy neki elég ez a digitális barátság.
Végül megint ugrunk az időben – utoljára –, ezúttal már napjainkra. Hae Sung rászánja magát a New York-i kiruccanásra, hogy találkozzon Norával, aki ekkor már férjezett. Az összeborulás megvan, de a klasszikus csábítás mindkét fél irányából hiányzik: mintha elfogadnák, hogy ők valamikor az előző életben voltak egymásnak rendelve, és majd a következőben lesznek újra. Van egymásra találás, de nincs klasszikus katarzis.
Hollywoodi film, nem hollywoodi módra
Ha valamit pozitívumként el lehet, és el is kell mondani az Előző életekről, hogy nagyon úgy indul neki, hogy ebből egy klasszikus hollywoodi romantikus sztori lesz, talán kőkemény drámával, igyekszik minden csapdát elkerülni. Hősei – kettő, mert az írón és rendezőnőn alapuló Norán és Hae Sungon kívül mindenki csak díszlet – érezhetően vonzódnak egymáshoz, de nem lépik át azt a vonalat, amelyet egy amerikai filmben simán megtennének.
Paul Mescal Rómát és a szívünket is meghódítja, de ez még kevés ahhoz, hogy a Gladiátor II. kiemelkedő alkotássá váljon
2024.11.15 15:38
Celine Song direktor nagyon igyekszik bemutatni, milyen érzés lehet az anyaföldtől elszakadva megpróbálni boldogulni, miközben egy kapocs – aki itt most a fiú, de lehetne bármi más is – mindig is oda fog kötni hozzá. Miután az Egyesült Államokban rengeteg a bevándorló, nem csodálkozunk azon, hogy sikerült Oscar-díj jelölést kapni ezzel az alapvető dilemmával – attól függetlenül, hogy az Előző életek a szó klasszikus értelmében nem jó film.
Ez most nem kritika: Nora férjének kulcsszerepet szán az alkotó, ha azonban a karaktert játszó John Magaro nem lenne kifejezetten jó színész, az ő jelenetei sem működnének, mert a forgatókönyv három dolgot talál fontosnak vele kapcsolatban: azt, hogy író, azt, hogy elfogadja, hogy a neje találkozzon valakivel, akihez saját bevallása szerint érzelmek kötik, és azt, hogy zsidó. Ennyiből azért nehéz várat építeni. Még szerencse, hogy annyira a partvonalon van a figura, hogy Magaro nagyszerű alakításában sem emlékezetes, csak a többi mellékalakhoz képest.
Andalító dallamok, városképek, meg néhány sorsfordító momentum
Az Előző életek legnagyobb baja, hogy a lassú tempó mellé folyamatosan fókuszt veszít. A fényképezést Shaiber Kirchner vállalta magára, de mintha a rendező utasításai nem lettek volna egyértelműek, így teljesen véletlenszerűnek érződik mindaz, amit megmutat. A szereplők mellett a helyszínek – az egyre modernebb Szöul és a mindig lüktető New York – néha harsány képekben, néha visszafogottan és szürkén mutatkoznak meg, de a váltások nem mindig reflektálnak a történésekre (vagy hát esetünkben inkább a nem történésekre). A látvány helyenként kásás, helyenként kristálytiszta: biztos, hogy oka van, de ezt az okot nem mindig lehet egyértelműen érezni. Ha rosszindulatúak akarnánk lenni, nevezhetnénk időhúzásnak is a képeket, mert minimálisan vagy semennyire sem adnak hozzá a történethez, a karakterekhez. Cristopher Bear és Daniel Rossen zenéjével a háttérben sokszor mintha csak azért lennének benne a filmben, hogy a kétsoros történetet, amit bő fél vagy szűk egy óra alatt nyugodtan el lehetne mesélni, 106 percesre lehessen húzni.
A legjobb részek a filmben azok, amikor a két főszereplő kicsúszik abból a közegből vagy szerepből, amiknek láttatni akarják őket. Hae Sung egy ponton például a kötelező sorkatonaságát tölti; ez teljesen elüt a fickótól, de Koreában kötelező belépni a seregbe. A zárkózott, intellektuális (mérnöknek készülő, nem mellesleg kínai nyelven tanuló) férfi egyenruhában meghökkentő hatást kelt. Noránál inkább a kiszólások azok, amik jelzik, hogy nem feltétlenül azt a nőt látjuk az esetek zömében, aki valójában. Már említettük, hogy amikor az előző életek koncepcióját vázolja fel a férjének, van egy megjegyzése, ami alapján nem igazán lehetünk benne biztosak, hogy hisz a dologban – és ezt a későbbi nagy találkozás során sem erősíti meg. Látszik, hogy van valamiféle vonzalom Hae Sung irányába, de hogy ez milyen jellegű, az az álarcot viselő nő gesztusaiból nem teljesen egyértelmű. De hasonlóan rideg és váratlan pillanat az is, amikor a boldog házasságban élő, a Hae Sunggal együtt iszogató férjével kapcsolatban megjegyzi, hogy a zöldkártya miatt előbb házasodtak össze, mint tervezték.
Minden jó, ha jó a vége?
Ezekből, illetve a két főhős karakterén kívül másokból kellett volna egy kicsit több, városképekből, a kiszámíthatóságból és a teljesen felesleges, a szereplők sorsát semmilyen módon nem befolyásoló csevegésekből pedig kevesebb. Az Előző életekben ott rejlik egy nagyon jó film ígérete – a befejezése például akár pazarnak is nevezhető –, de az egész tempója nem megfelelő, nincs kiforrva. Celine Song érezhetően jó író és magabiztos rendező, de ennek a jelentős részben önéletrajzi ihletésű műnek még érnie kellett volna. Mi legalábbis így gondoljuk, de az tény, hogy az Oscar-bizottság másképp, hiszen nemcsak a legjobb eredeti forgatókönyvért, de a legjobb film díjáért is versenyben van, bár erős kétségeink vannak afelől, hogy akár egyiket, akár másikat be fogja tudni húzni, mert elég erős a verseny.
Az Előző életek ettől függetlenül érdekes témákat feszeget, helyenként képes érzelmeket is előcsalni, és nagyszerű színésznőkkel, illetve színészekkel dolgozik együtt. Kár, hogy nem lett annyira jó, mint amennyi ambícióval rendelkezik.
Az Előző életeket 2024. január 11-én mutatták be a magyar mozikban.
