Nem a megöregedéssel van baj, hanem azzal, ahogy társadalmilag tekintünk a világ legtermészetesebb folyamatára és azokra, akiket ez a leginkább érint. Miért démonizáljuk az idősödést, és miért nincs nagy különbség a fiatal és az idős generáció között?
Aki nem hal meg, az megöregszik – a velős mondás kétségbevonhatatlan igazság, ám jobban belegondolva egészen erős arccsapásként érheti az embert, hogy ha nem távozik el idejekorán, akkor bizony ő is lesz csoszogós, kicsit mindig útban levő idős, akire szánakozó mosollyal legyintenek a fiatalok. Mit jelenthet idősnek lenni a mai kultúránkban, és mi ezzel baj?
Ugyan huszonévesként az időskort még inkább távoli, talán soha el nem jövő életszakaszként látom, aminek valódi milyenségéről kevés elképzelésem van, azért azt tudom, hogy alighanem egyszer én is megélem, hogy milyen fokozatosan egyre láthatatlanabbá válni, akaratom ellenére lelassulni, vagy éppen csak ímmel-ámmal lépést tartani a legújabb technológiával. Utóbbiról mellesleg nehéz elképzelni, hogy hová fejlődhet még a következő ötven évben. Bizonyos napokon ugyan jól hangzik az időskorral járó megnyugvás és elvárt semmittevés, azért ne legyenek illúzióink – idősnek lenni nemcsak azért nem egy leányálom, mert gyakrabban sajog itt-ott, hanem azért is, mert társadalmi szinten sem feltétlenül vagyunk a legméltányosabbak az életük utolsó szakaszát taposókkal.
Ha igazán őszinték vagyunk magunkkal, beláthatjuk, hogy az idős korosztály kapcsán óhatatlanul eszünkbe jutnak a ’nyugger’ vagy a ’banyatank’ kifejezések, és köntörfalazás, valamint meggondolás nélkül kormányunk szavazóbázisaként is gyakran címkézzük őket. Az időskor nem igazán része a mainstream közbeszédnek sem – a politikai vezetőség jobbára jól kiaknázható, 13. havi nyugdíjjal megvásárolható célközönségként tekint az egyébként gyakran méltatlanul szűkösen élő idősekre –, társadalmi szinten pedig talán még kevesebb figyelmet szentelünk az öregekre a korábban már emlegetett, gyakran gunyoros narratívákon túl.
Az időskori láthatatlanság
Úgy tűnik, hogy a korosodás és a láthatóság fordított arányban állnak egymással: minél idősebb az ember, annál kevésbé érdekes a környezete, meg úgy az egész világ számára. A jelenséget találóan időskori láthatatlanságnak is nevezik, ebben a szakaszban sokan érzik ugyanis úgy, hogy egyre kevésbé veszi őket komolyan a környezetük, a véleményük irrelevánssá válik. A láthatatlanság akár olyan köznapi dolgokban is érzékelhető, mint mások pillantásai az utcán, ezek ugyanis szintén hajlamosak addig halványulni, amíg az ember egészen el nem tűnik. A jelenség bizonyos vélemények szerint hatványozottan érinti a nőket, akik már középkorúként rákerülhetnek arra a lejtőre, ami végül a teljes feledésbe torkollik – a helyüket pedig átveszik a fiatalabb, frissebb, kevésbé ráncos arcok (és testek), akiket a patriarchális társadalom örömmel fogad.
Benedek Elek 165 – Számon tartja valaki, hogy ma van a magyar népmese napja?
2024.9.30 14:07
Az idősödést társadalmi szinten hajlamosak vagyunk démonizálni, sőt, egyenesen félni tőle. Ilyen-olyan öregedésgátló és ránctalanító szépészeti beavatkozásokkal, termékekkel és praktikákkal Dunát lehetne rekeszteni, „korra kérdezni nem illik”, és egy bizonyos kor után a legnagyobb bóknak az számít, ha fiatalabbnak nézik az embert. A nyugati világ kultúrájának részévé vált a korosodás elleni ádáz küzdelem, ami ma már nemcsak a hírességeken, hanem a társadalom egyre jelentősebb rétegén is visszaköszön.
A teljesség igénye nélkül a szépséget, a szexualitást, a vitalitást vagy a boldogságot is rendre a fiatalsággal asszociáljuk, ezzel megteremtve egy olyan állapotot, amelyben az élet egy egészen jelentős része enyhén szólva is nemkívánatossá válik. Persze az teljesen érthető, hogy mindenkiben mocorog egyfajta ódzkodás attól a folyamattól, amely során a teste és az elméje is bizonyos mértékben leépül, és ami végül az elmúlásba viszi. Az viszont megint más kérdés, hogy mennyire tekintünk az élet elkerülhetetlen, ám sok esetben élvezhető velejárójaként az időskorra, mekkora reprezentációt adunk az időseknek az élet különböző színterein, vagy éppen hogyan beszélünk azokkal, akik jó pár évtizeddel többet éltek, mint mi. Nem ritka ugyanis, hogy az időseket nem felnőttként, hanem gyerekes elveszettséggel és tudatlansággal felruházva kezeljük.
A koralapú előítéletek vagy ageism esernyője alá tartozik minden olyan negatív feltételezés, ami a korral hozható összefüggésbe, ennélfogva az ageism túlnyomóan az időseket érinti. Az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) szerint az időseket érinti „az utolsó társadalmilag elfogadott előítélet”, amit ráadásul kifejezetten nehéz nyakon csípni, annyira szerves része a kultúránknak. Míg a rasszizmus vagy a nemi alapú megkülönböztetés mára hevesen vitatott, és egyre kevésbé elfogadott problémák, addig az ageism nem, vagy csak alig-alig része a köztudatnak. Az azonban, hogy valami normalizált, még nem jelenti azt, hogy rendben van – az APA cikke szerint kutatások igazolják, hogy az öregedés körüli negatív üzenetek, és az ezeknek való kitettség ronthatja az idősek testi és kognitív képességeit, valamint mentális egészségét is.
Valami madarak
Az élet kezdete és vége sem mondható éppen fáklyásmenetnek, a fiatal és idős korosztály között pedig valószínűleg kisebb a táv, mint azt gondolnánk: kicsit mindketten elhanyagoltak, olykor terhesek a környezetüknek, valamint gyakran nézik őket hülyének. Többek között ennek is tűpontos lenyomata Hevér Dániel első nagyjátékfilmje, a Valami madarak, ami egy idős férfi, Béla (Szacsvay László) és egy tinédzser lány, Zoé (Kizlinger Lilla) különös barátságán keresztül mutatja be, hogy miben tud szorosan kapcsolódni egy hetvenes éveiben járó nyugdíjas, aki már leginkább csak plusz egy teherként van jelen a fia (meg amúgy mindenki más) életében, és egy hányattatott sorsú tinilány, aki zűrös anyja mellett próbál helyt állni több-kevesebb sikerrel.
Béla egyedül élő idősként leginkább nyugalomra, a fia és unokája szeretetére, illetve alkalomadtán egy sörre vágyik, ám ehelyett egy erősen múlt századi hangulatú idősotthonban köt ki, hiszen ott mindig van, aki figyeljen rá, így bizonyosan „ez lesz neki a legjobb” – persze erről csak őt nem kérdezte meg senki. Zoé szintén amolyan kolonc az anyja nyakán, akinek érdeklődése leginkább legújabb pasijának megtartására korlátozódik. Zoé ugyanabban az idősotthonban tölti a közösségi munkáját, ahova Bélát száműzte Németországban élő fia, a két kiszorított, zavaró tényezőként számon tartott, méltán bosszús ember pedig amolyan sajátos szövetségre lép egymással. Alakoskodás és jópofizás nélkül beszélgetnek egymással, és nemcsak hallják, de meg is értik a másik frusztrációját. Na meg néha sörrel fojtják le a jégert egy kiskocsmában, miközben a háttérben Beton.Hofi szól.
Béla első pillantásra igazi mogorva öregembernek tűnik, ám viselkedése nem valamiféle öncélú bomlasztás – szimplán azt szeretné, hogy valaki azt is figyelembe vegye, hogy szerinte mi a legjobb neki, ami azért igazán nem nagy elvárás. A Valami madarak több szempontból is jó tanulság lehet a közönségnek, az üzenet pedig egészen egyértelmű:
A film emellett fontos görbetükör a magyar társadalomnak, és annak, hogyan látjuk és kezeljük a társadalmunk időseit. Közülük ugyanis jópáran szegényes idősotthonokban kötnek ki, ahol ingerszegény környezetben tengethetik a mindennapjaikat, ehetik a menzás ebédet és nézhetik a szappanoperákat – de legalább biztosan „lesz, aki figyeljen rájuk”.
