Lefagyott tőle a letöltőszerver, érezhető volt az amerikai GDP-n, hogy megjelent, és felzabálta saját alkotóit, miközben nem is volt valódi 3D-s játék. De hogy jön a képbe Tom Cruise?! Doomológia minden akciójáték atyjának 30. szülinapjára.
Napra pontosan 30 éve, 1993 december 10-én jelent meg a DOOM, a világ egyik legmeghatározóbb és legnépszerűbb lövöldözős FPS (First-Person Shooter) akciójátéka, ami teljesen új fejezetet nyitott a videójátékok történetében. De mi az, amit eddig nem tudtunk róla?
Nem is 3D-s
A Doomot úgy tartják számon, mint a belső nézetes, tehát természetükből fakadóan 3D-s lövöldözős játékok atyját. És bár a fő programozó John Carmack engine-je (leegyszerűsítve: így hívják a játékok megjelenítéséért felelős kódot) valóban sikeresen imitálta az emberi szem által is értelmezhető három dimenziót, ráadásul mozgás közben és olyan akkori szemmel lenyűgöző effektekkel, mint a villódzó fények, ablakok, égbolt, lépcsők (!). Ez valójában ügyes programozói trükkök sora volt, de a játék alapja két dimenziós maradt. Azaz egy egyszerű felülnézeti képet „fordított le” az engine úgy, hogy függőleges kiterjedése is legyen. Ezért nincsenek a Doomban kiszögellések, emeletek és termek más termek felett.
Ez persze az akkori játékosokat csöppet sem érdekelte, részben azért, mert így is hatalmas előrelépés volt a fejlesztőcsapat előző nagy dobása, a Wolfenstein 3D-hez képest (amely a nevével ellentétben még a Doomnál is kevésbé volt 3D-s), részben meg azért, mert annyira gyors és magával ragadó lett a végeredmény, hogy idejük sem maradt holmi technológiai kompromisszumokon elmélkedni.
Köszi szépen, Tom Cruise!
A mai szemmel elképzelhetetlenül kicsi (hatfős, plusz pár kívülről besegítő művész) csapat, az id Software (így, kis betűvel) már javában dolgozott a játékon, texasi irodájukban felváltva kódolták, rajzolták, animálták azt és játszottak is vele, amikor felmerült az örök dilemma: „Jó, de mi legyen a címe?”. Az előző alkotásuk esetében ezzel nem volt gond, hiszen az 1981-es Castle Wolfensteint gondolták újra, és csak simán elhagyták az első szót, ezúttal azonban egy eredeti, egyszerű és kellően figyelemfelkeltő cím kellett volna.
Sport-e az e-sport?
tegnap 10:48 -kor
A programozózseni John Carmack szerencsére éppen ekkoriban látta Martin Scorsese - A pénz színe című filmjét, amelyben a tehetséges, de „kissé” arrogáns Tom Cruise hívja egy ponton Végzetnek a dákóját (A freudi áthallásokat most hagyjuk.). Ez a filmben úgy nézett ki, hogy egy kocsmai mérkőzésre hősünk sokat mondó arccal beállított a tekintélyt parancsoló, hosszúkás tokjával, és amikor megkérdezték, mi van benne, annyit mondott: „Doom”. Amikor pedig legközelebb felmerült a címkérdés, Carmack is csak ennyit mondott, a csapat pedig azonnal rábólintott.
Azaz bármilyen furcsa, a játéktörténelem legfontosabb szavát Tom Cruise-nak köszönhetjük. Az id egyébként későbbi játékai esetében is ragaszkodott az egyszerű, hatásos címekhez: Quake, Rage.
Minden zene koppintás
A Doomnak nemcsak a pályái, szörnyei és hangeffektjei váltak nagyon hamar legendák tárgyává, hanem a zenéje is. Bobby Prince az id állandó közreműködője volt a korszakban, ő felelt a Wolfenstein mai szemmel kezdetleges prüttyögéséért is, a Doom kedvéért pedig olyat tett, amit addig senki: mindenféle jogi és etikai megfontolást félretéve hangról hangra lemásolta a korszak (legalábbis a szubkultúrán belül) népszerű metálszámait. Slayer, Metallica, Megadeth, Pantera, sőt, AC/DC: meg sem fordult a fejében, hogy esetleg beperelhetik, egyszerűen lenyúlt mindent, amit a pályák hangulatához illőnek gondolt. Na jó, egy kicsit túloztunk, nem nyúlt le mindent, de a Doom legtöbb zenéjét minden metálfej álmából ébresztve is rögtön beazonosítja, még ha itt-ott módosított is Prince például a tempón, vagy összegyúrt különböző dalokat.
És tudjátok, mi a legszebb? Hogy tényleg nem perelte be őket senki. A metálzenészek – akik között egyébként akadnak híresen hisztis egyedek, és még nekik sem volt bajuk a játékkal – vagy megtisztelve érezték magukat, vagy nem foglalkoztak az egésszel. Pontosan tudták ugyanis, hogy a Doomal csak nyerhetnek: a játék annyira népszerű lett, hogy egy egész generációt ismertetett meg a műfajjal. A mai napig meghatározó darabja a kultúrának, annyira, hogy a 2020-as Doom Eternal zseniális zeneszerzője, Mick Gordon egy egész kórust gründolt össze az eredeti játékon nevelkedett texasi metálénekesekből, a végeredmény pedig természetesen csodálatos lett.
Lefagyott tőle az internet
Internet ugyanis már létezett 1993-ban, még ha csak nyomokban emlékeztetett is arra az őrületre, aminek manapság nap mint nap kitesszük magunkat. A lényeg, hogy már voltak szerverek, amelyekről le lehetett tölteni fájlokat messziről is; így terjedt a Doom is. Pontosabban annak kipróbálható, ingyenes változata, amely a játék harmadát (!) tartalmazta, és amely ráfért két floppy lemezre, azaz kevesebb, mint 3 Megabyte volt az egész. (A komolyabb mai játékok 30 Gigabyte-nál kezdődnek, azaz 30 ezerszer több tárhelyet foglalnak.)
Az id sosem volt pénzéhes banda, nem érdekelte őket, mennyit keresnek a Doomon, még csak nem is reklámozták a megjelenést. Ennek ellenére százezrek várták az érkezését. Így történt, hogy amikor egy David Datta nevű (tényleg így hívták!) rendszergazdának hála Carmackék 1993. december 8-án éjjel feltölthették a próbaváltozatot a Wisconsini Egyetem hálózatára, amely az internetről is elérhető volt, a szerver egy perc alatt összeomlott a terhelés súlya alatt.
LoL-világbajnokság: Faker megint megcsinálta, de nem csak a T1 írt történelmet
2024.11.5 18:52
A hatás elképesztő volt: a hivatalokban, irodákban megállt az élet, mindenki ezzel játszott, a munkahelyek adminisztrátorai óránként törölgették a Doomot a hálózatokról, reménytelenül. Nem az volt a baj, hogy a dolgozók nem mentek be: az volt a baj, hogy bementek és munka helyett játszottak. Méghozzá egymás ellen: a csapat ugyanis az utolsó pillanatban, mintegy mellékes ötletként beépített egy kezdetleges, de működő többjátékos üzemmódot, amit elnevezett deathmatchnek. Ez lett minden mai multiplayer játék alapja.
Az id története izgalmasabb, mint maga a Doom
Érthetetlen, hogy Hollywood minden furcsa történetet kiaknáz, feldolgoz, kizsákmányol, de az id tündökléséről és bukásáról eddig még nem készült mozifilm. (Egy tervezett sorozatról felröppentek hírek 2019-ben, de aztán semmi sem lett belőle.)
Pedig minden adott: a kissé autisztikus, monomániás, zseniális programozó, akit a kódolás sokkal jobban érdekelt, mint az őt körülvevő emberek (John Carmack), a zabolátlan, impulzív, hosszú hajú metálos, aki konyított ugyan valamit a programozáshoz, de fantasztikus érzéke volt a pályatervezéshez (John Romero), és a szelíd geek, aki csak történeteket szeretett volna mesélni a játékokkal, és hiába dolgozott ki részletes, magával ragadó világokat, állandóan lekeverték (Tom Hall). Ők hárman tökéletesen kiegészítették egymást, ám csak idő kérdése volt, hogy a két nagy ego, Carmack és Romero mikor fordul egymás ellen.
Több száz millió dollárt bukott egyetlen egy játékon a Sony, és ki tudja, hol van még a vége
2024.10.19 10:28
A csapatot végül felzabálta a hiúság és a kivagyiság: míg Carmack folyamatosan az újításokon törte a fejét, Romero a Doom-pénzből vásárolt Ferrarijával száguldozott és egy rocksztár életét élte, és bizony egyik sem kezelte jól a helyzetet. Következő nagy játékuk, a Quake idején már nyilvánvalóak voltak a repedések; erről szól a Masters of Doom című könyv, amit melegen ajánlunk mindenkinek, tanulságosabb, mint a legtöbb önfejlesztő könyv.
