Múlthéten került a japán mozikba Miyazaki Hayao utolsó utáni visszavonuló filmje, így ideje emléket állítani a híres animátor munkásságának
Széles körben elfogadott tény, hogy az animációs filmek nem csak gyerekeknek szólnak. Remélem ezzel semmi újat nem mondtam, de ha mégis szégyelled, hogy szívesebben darálod le egy hétvége alatt a Toy story-szériát a Star Wars filmek helyett, akkor remélem ezzel a cikkel sikerül elültetnem benned a büszke rajongás magvát, különösen a Ghibli Stúdió fantasztikus filmjei iránt. Múlthéten került a japán mozikba Miyazaki Hayao utolsó utáni visszavonuló filmje, a Kimitachi ha dou ikiruka? (Hogyan éltek Ti?), így ideje emléket állítani a híres animátor munkásságának. A feketeöves Ghibli-rajongóknak pedig reményeim szerint más megvilágításba tudom helyezni kedvenceiket. Ha eddig nélkülözted volna az életedből a japán animáció mesterműveit, akkor itt az ideje bepótolni az egész iparágban kuriózumnak számító ökotanmeséket.
Spoilermentesnek nem nevezném a következő bekezdéseket, de történetek főbb mozzanatait nem leplezem le, sokkal inkább a filmek mélyebb megértését szolgálják az említett részletek. Ha teljesen tisztán vesztenéd el Ghibli-szüzességed, a nagy klasszikusok megtekintése után térj vissza ide, nehogy az élmény rovására menjen.
Rongyosra használt költői kérdés: Honnan a név?
Magyarországon különösen hontalannak számít a képregény-irodalom, így nem csoda, ha hazai nézőközönségnek furcsának, már-már groteszknek hathat a mangán alapuló grimaszokkal teli animáció. Meg hát a japán humorhoz nem lehet öt perc alatt hozzászokni. Talán épp karakteressége miatt tört ki az anime a 2000-es évek elején az elszigeteltségből, majd lett globális világunk szerves része az internetnek köszönhetően. Nincs streaming szolgáltató japán animáció nélkül, és szinte a teljes Ghibli repertoár is elérhető a Netflixen. A stúdió egykori főkreatívja, Miyazaki Hayao létrehozta a szigetországon kívüli nagyközönség számára is befogadható látványvilágot, ami egyszerre formabontó és hagyományőrző. De mi teszi ilyen szerethetően egyedivé a filmgyártó céget, ami az első Oscar-díjas animét is produkálta?
Mielőtt belevágnék a Ghibli esszencia boncolgatásába, hadd tegyek egy kis fun fact jellegű etimológiai kitérőt. Minden kreatív alkotás és alkotó esetében elsők között merül fel a visszatérő és változó agresszivitással feltett "Honnan a név?" kérdés, amit bizonyára egyre fárasztóbb megválaszolni. A Suzuki Toshio producer, Miyazaki Hayao és Takahata Isao animátor-rendezők által 1985-ben alapított filmstúdió a Szaharában süvítő forró szélről kapta nevét. Az olasz ghibli szó egy második világháborúban bevetett katonai felderítőgépet is fémjelez, ami történetesen a repülőrajongó Miyazaki kedvenc modellje.
Ha már így körbejártuk az inspirációt, tegyünk rendet kiejtés ügyben is. Eredeti japán átírás szerint giburi-nek ejtendő, de a stúdió csavart egyet ezen és jiburi-ként (ejtsd: dzsibüri) aggadta magára a kifejezést.
Természetközpontúság
Aki látott már legalább egy Ghibli-filmet, annak biztosan feltűnt, mennyire aprólékosan kidolgozott a szereplők léttere az olasz kisvárostól kezdve a mezőkön át egészen a megterített asztalig. Az egyszerre realisztikus és mesébe illő környezet nemcsak esztétikai célt szolgál, hatalmas jelentőséggel bír a történet szempontjából is. A természet nem alárendeltje a cselekménynek, hanem annak központi eleme. Ahogy azt maga Miyazaki megfogalmazta:
Nem kizárólag az emberi kapcsolatok érdekesek. Szerintünk az időjárás, az idő, a fénysugarak, a növények, a víz és a szél – a táj alkotóelemei – mind szépek. Ezért igyekszünk (a Ghibli-nél) ezeket a lehető legnagyobb mértékben beépíteni a munkánkba.
Ez a filozófia pedig szinte minden filmjükben tetten érhető, a természetes környezet és az ember interakciója okozza a bonyodalmat. Direkt és indirekt módon utalnak az egyre nagyobb mértéket öltő természetszennyezésre, hol egy iszapos folyóistenségből kihúzott biciklivel, hol kevésbé elvontan egy hullámzó szeméttengerrel. Nem csak eltávolodott az emberiség a természettől, pedig sosem tudunk elválni tőle, hiszen mi is részesei vagyunk. A Totoroban ábrázolt vidéki idill az életünkből kiveszett béke szigetét támasztja fel, ahol már nem csak a környezethez, a közösséghez és önmagunkhoz is jobban tudunk találni. Már a film megjelenésekor, 1988-ban is nehezségekbe ütközött az egyszerű hétköznapi pillanatok megélése, az élet apró örömeinek értékelése, a jelenkorban pedig hatványozottan nehezebb szellemileg és fizikailag lelassulni, teljesértékűen kikapcsolódni.
Megannyi disztópikus alkotás volt szíves felhívni a figyelmünket, arra hogy a tűzzel játszva könnyen megégethetjük magunkat. A Ghibli már első filmjével, a Nauszikával is megkongatta a vészharangokat. Nem csak romboljuk az egykor háborítatlan területeket, istent játszva irányítani, sőt ledominálni akarjuk azt. Gyönyörű szimbóluma ennek az erdő szelleme ellen elkövetett merénylet a Vadon hercegnőjében. Csakhogy az istenkomplexus végül visszacsap áradások, cunami, földrengés és rothadás formájában, mind meghaladja az emberiség hatáskörét. A természet korántsem egy passzív elszenvedője tevékenységünknek, de nem is egy minden igényt végtelenségig kiszolgáló édenkert. Sokszor vad, veszélyes, haragja az ótestamentum büntető istenével vetekszik. De a pusztulás nem végleges, hogy mindenki kedvenc káoszszakértőjét idézzem a Jurassic Parkból:
A természet utat tör magának.
A Nauszikában ábrázolt Pusztulás-tengere csak a mi nézőpontunkból tűnik mérgező pusztaságnak. Valójában rengeteg új életformának ad otthont, melyek az evolúció új szakaszát jelentik. A bomlás a hétköznapi ember szemszögéből egyenlő az apokalipszissel, míg valójában egy rendkívül termékeny és építő folyamat mikroszkopikus szinten. Csak nem az emberiség érdekét szolgálja.
Folklór
Legyen szó vándorló palotáról, elveszettnek hitt lebegő királyságról, posztapokaliptikus mérgező dzsungelről vagy a szellemvilágról, mindenhol rejtett vagy kevésbé misztikus, vallásos motívumoba botlunk. Ebben pedig az ősi japán hitvilág, a sintó hatása tagadhatatlan, ami még a modern Japánban is az élet szerves részét képezi. Nem igazán beszélhetünk a kereszténységhez hasonló vallásról szent könyv, alapító és meghatározott szabályrendszer hiányában. Az egyszerűség kedvéért maradjunk annyiban, hogy egyedi, rugalmas, természetközpontú vallásról van szó, animista jegyekkel. Eszerint mindenben egy kami (istennek szokás fordítani, de inkább megfeleltethető léleknek, szellemnek) lakozik; az összes fában, kőben, vízben, még a wc-ben is, név szerint Kawaya no kami.
Ha vele nem is, de a túlvilágon spa-napot tartó (újragondolt) istenekkel találkozhatunk például a Chihiro szellemországban című Oscar-díjas alkotásban, akárcsak szakrális tárgyakkal, épületekkel. Lépten nyomon tori kapukkal fémjelzett sintó szentélyek, buddhista templomok, Buddha szobrok tűnnek fel. A történelem során a két egymással szoros kölcsönhatásban lévő vallás beépült a mindennapokba, így észrevétlenül gyakorolják azokat a japánok. Így már nem okozhat meglepetést, hogy a történelem mellett, Miyazaki sokszor a helyi mitológiából, vallásos életből inspirálódik, és fantázia szüleményeit több mitikus lényből gyúrja össze.
Háború
A bájos életképekkel erős kontrasztban sokszor reflektál Miyazaki a háború destruktív hatására. Nemcsak fizikailag, de mentálisan is tönkre teszi az embert, ahogy azt a Porco Rosso (1992) szemlélteti. A pilótából lett fejvadász malacként, tele cinizmussal tért vissza a háborúból, hiszen minden emberséget kiölt belőle az értelmetlen öldöklés. Itt jegyezném meg, hogy a mágikus realizmus fonódik össze a mesével, így a szereplőket nem igazán lepi meg, ha egy boszorkány vagy a sors elátkozza őket, vagy egy nagy szürke nyúlszerű állattal várakoznak együtt a buszmegállóban. A háborús veterán elvesztette bajtársait a harcok során, így az antropomorf malac külső a túlélői bűntudat szimbólumának is olvasható. Ártott már eleget, így a passzivitást, és a magányos farkasok életét választja, ahelyett hogy újabb hatalomhajhász oldal mellett kötelezné el magát. Elutasítja az erőszak minden formáját, így a megszilárduló fasiszta rezsimet és a forradalmat is.
Inkább vagyok disznó, mint fasiszta
- mondja Porco.
Gondolhatnánk, mégis milyen mesében diskurálnak a fasizmusról?! Hát, egy jóérzésű szülő biztosan ráégetné a 16+-besorolást, és a képzeletbeli felsőpolcra pakolna egy diktatúrában játszódó mesét, amiben a Casablancát idéző bár jelentekben pöfékelve tivornyáznak a fiktív olaszok. Csakhogy éppen úgy kerül terítékre a politika, hogy ezeket a finom utalásoka a kisgyerekek nem, a felnőttek viszont annál jobban értik. Olykor még történelmi háttértudással sem mindig egyértelmű, hogy azok ott félig letépkedett anti-fasiszta, szocialista plakátok-e a háttérben vagy sem. Még a halált szimbolizáló repülős jelentről is nehéz eldönteni, álom vagy visszatekintés a múltba. De ha a lappangó szülői ösztöneid így is megkérdőjelezik a háború- és zsarnokságellenes üzenet kortalanságát, javasolnám az összes hetedhét királyságban játszódó gyerekműsor és a török ellen riogató népdalok felülbírálatát.
Miyazaki kisgyerekként élte át a második világháború borzalmait, ráadásul apja egy vadászrepülőgép alkatrészeket gyártó cég igazgatójaként nagyon is hozzájárult az imperialista állam erőszakos terjeszkedéséhez. A vállalkozás beoltotta az animátorban a repülés szeretetét, ami gyakorlatilag minden munkájában megjelenik, de az állandó bűntudatot is, hiszen közvetetten mások nyomorán, erőszakkal gazdagodott meg a család. Ráadásul, ha jobban belegondolunk – és elrugaszkodunk a nyugatcentrikus történelem szemlélettől –, Japán robbantotta ki a második világégést, így még nagyobb lelkiismeret-furdalással kell élnie az utókornak. Békepártiságát nem csak a vásznon, a valóságban is képviseli. Amikor 2003-ban a Chihiro szellemországban elnyerte a Legjobb animációsfilmnek járó díjat, Miyazaki nem jelent meg az átadón, így tiltakozva az iraki háború ellen.
Szintén pacifista üzenetet fogalmaz meg a Vándorló palota, ami igazi klasszikussá vált. Howlt minden mágussal együtt hadba szólítják, de ő a menekülést választja. Undorodik a szükségtelen erőszaktól, megveti a résztvevőket, akárcsak maga a rendező. Howl végül részt vesz a harcokban, mivel már van kit védelmeznie, de őt is elkezdi felemészteni a gyűlölet. Csatajelenetek helyett az ártatlan civilek lebombázását nézzük végig, a jelenet vér nélkül is magáért beszél. A német kisvárosban játszódó szépség és a szörnyeteg parafrázis egyszerre reflektál az amerikaiak drezdai támadására, saját háborús bűneikre, és az atombomba ledobására.
Komplex hősök, egyesüljetek!
A Ghibli híres erős női karaktereiről, akik nem tehetetlen, külső segítségre támaszkodó mellékszereplők, hanem a történet aktív résztvevői. Hősnőink és antihőseink skálája igen széles, egészen a harmadik repetát tukmáló nagymama típustól a gonosz boszorkányig terjed. Lehetnek gondoskodó anyafigurák, elszánt légikalózok, utálható és szerethető- erős vezetők. De koránt sem tökéletesek, ahogy a való életben sem vagyunk azok, legyünk is bármennyire kedvesek és önzetlenek. A forgatókönyv több szerepet szán nekik a „Most most mi tévők legyünk?”- kérdés kétségbeesett hajolgatásánál, és ki mernek állni önmagukért, szeretteikért és értékeikért. Szemben a szexuális túlfűtött animékkel, olyan ruhákat viselnek, amik funkcionálisak, helyszínhez, időjáráshoz és tevékenységhez is illenek. Sok élőszereplős filmben hajlamos a rendező a lehető legdiszfunkcionálisabb ruhákat aggatni a színészekre. Akció ide, fantasy oda, azért mégiscsak nevetséges, hogy Superman köpenye semmibe sem akad bele, attól meg kifordul a szemem, ahogy Harley Queen megtestesült male gaze-ként klopfolja a rosszfiúkat tűsarkú-neccharisnya-haspóló szettben.
2D-s sztereotípiák helyett komplex személyiségekért izgulhatunk. Hol tradicionális feminin, hol maszkulinabb vonásokkal ruházzák fel őket, a határ elmosódik, a nemi szerepek nem ragadnak meg a sztereotípiáknál. A személyiségüktől függően megalkuvás nélkül mernek nőiesek lenni, de ez nem akadálya szellemi és fizikai erejük használatának. A már sokat említett Nauszika tökéletesen példázza, a gyengédség nem egyenlő a gyengeséggel. Megesik, hogy a főgonosz kiléte csak a tetőponton lepleződik le, és a robosztus férfi helyett egy nőt találunk a páncélban, aki a nebántsvirág szöges ellentéte. De nem is szívtelen. A Vadon hercegnőjének ellentmondásos karaktere Eboshi, a következményekkel mit sem törődve aknázza ki a természeti erőforrásokat hatalomért és gazdasági fejlődésért. Teszi mindezt az általa vezetett város lakóiért, az általa felszabadított prostituáltakért, büntetett előéletűekért, a befogadott leprásokért. Csupa társadalomból kitaszított embernek biztosít otthont, megélhetést és közösséget, sajátjaiért pedig képes a kívülállókat feláldozni. A legszkeptikusabbak persze így is vádolhatják a hátrányos helyzetűek kizsákmányolásával.
A férfi szereplők esetében sem állja meg a helyét a bináris értékrendszer. Nincs szélsőséges jó vagy rossz, csak különböző motivációktól vezérelt alakok. Az összetett női és férfi karakterek megférnek egymás mellett, nem túlszárnyalni akarják a másikat hősiességben, hanem csapatmunkával dolgoznak a közös célért. Az egyenlőséghez nemcsak bizalom és megosztott felelősség is kell, a szereplők kölcsönösen segítik egymást erősségüktől függően. A tehetséges repülőtervező lány javítja meg a veterán pilóta ripityára tört gépét, a fűtőház mestere munkát ad a túlvilágra tévedt kislánynak, a száműzött herceget a farkasokkal nevelkedett vad lány menti meg több ízben is.
Nézőként együtt sírhatunk minden szereplővel, a férfiúkkal is, elvégre az érzelmek kimutatása nem a nők kiváltsága. Bár a maszkulin szereplőknek sem idegen a fakanál, egyes női karaktereknek a tradicionális nemi szerepeknek megfelelően a takarítás, sütés-főzés a szeretetnyelve. Bár nem a szőke herceg fehér lovon lesz a nap hőse, de feminista utópiát sem vázolnak fel az alkotók.
Önfejlesztő utazások
Nem minden fiú-lány párosnak kell romantikusan kapcsolódnia, ezt Miyazaki könyvében is hangsúlyozta. A Disney hercegnők szívét a herceg grandiózus mentőakcióval nyeri el, majd szerelem tüze égeti őket, míg meg nem halnak. Ehhez képest a Ghibli-filmek kifejezetten aromantikusak. Elmaradnak nagy szerelmi vallomások, inkább tettekkel fejezik ki egymás iránti elköteleződésüket. A nyílt vonzalom ritkán, például egy kalapkarima mögött elcsattant csókkal kerül felszínre, éppen ezért sejtelmes homály fedi az emberi kapcsolódást, így több időre van szükségünk feldolgozni és megérteni a látottakat.
A szerelem helyett a család és a barátság élveznek elsőbbséget, melyeket egy közös cél tart össze. A szereplők a kalandok révén kovácsolódnak össze, közben fejlődésre sarkalva egymást. Hogy egy példát említsek; Chihiro megfogadja Haku tanácsait, így kemény munka árán képes helyt állni egy ismeretlen világban, és hisztis kislányból önálló tinédzserré serdül.
