Román Katalint akkor ismertem meg, amikor a konziban tanult hegedülni, és már akkor szenvedélyesen akarta magának a színészi hivatást. Jelentkezett többször a színműre, nem vették fel, de kitartott, és milyen jól tette! Interjú a Hat hét főszereplőjével.
Amikor beültem a Művészbe megnézni a Hat hét című filmet, az járt a fejemben, hogy ott van ez a lány a mozivásznon, a Katu, életnagyságban, és ez ugyanaz a lány, akivel tinédzserként éjszakákat ültünk a szőnyegemen törökülésben, fröccsözve és gitározva – ezt az érzést kábé 10 perc alatt sikerült is elhessegetnem.
Szakonyi Noémi rendező és a 22 éves Román Katalin színésznő mindketten elsőfilmesek, és elég nagy fába vágták a fejszéjüket: egy olyan alulreprezentált témát feszegető, fontos produkciót hoztak létre, amihez csak nagyon érzékenyen lehetett nyúlni, a feladatot pedig – minden elfogultság nélkül – maximálisan teljesítették. A sztori és a kivitelezés nem elcsépelt, mellőzi a kliséket és a felesleges romantikus szálakat és sallangokat, Katu pedig szuperhitelesen tudott belehelyezkedni az örökbeadó anya, a 17 éves lány szerepébe: Zsófi éppen az érettségi és ígéretes sportkarrier előtt áll, amikor teherbe esik a barátjától, aki viszont nem, hogy nem akarja megtartani a gyereket, de azt is tagadja, hogy ő lenne a vérszerinti apa. Zsófi labilis édesanyjának abba is beletörik a bicskája, hogy a főhőst és annak kishúgát rendesen ellássa, és a parentifikáció jelenségének lehetünk a tanúi: a tinédzser lány kvázi magára vállalja a családfenntartó szerepét, érzelmileg legalábbis biztosan.
Román Katalin
Forrás
IMDB / Hat hét
A Hat hét című film a nyílt örökbefogadás (amikor az örökbeadó szülő már a terhesség alatt megismerkedik a potenciális örökbefogadókkal) lélektanát járja körül, arra a hat hétre fókuszálva, ami a gyerek születése és az örökbefogadási procedúra vége között telik el. A biológiai anya a törvény szerint ugyanis hat hétig még meggondolhatja magát, hogy biztosan örökbe adja-e a gyerekét. Ez az idegőrlő periódus nemcsak az örökbefogadó szülőknek, de az örökbeadónak is nagy megpróbáltatás.
Amikor készültem az interjúra, próbáltam nem ugyanazokat a kérdéseket feltenni, amit előttem már megkérdeztek 10-en. De azért, hogy kontextusba helyezzük: elmeséled, hogyan csöppentél bele az egészbe, és miként kerültél össze Szakonyi Noémivel?
Földessy Margit színitanodájába jártam éveken át, ahol Molvay Norbi is dolgozott tanárként; Norbi az SZFE-n volt az osztálytársa Noéminek és Máténak (a Hat hét írója – a szerk.), Norbi és Margit pedig közösen ajánlottak be engem a castingra.
A filmben egy profi asztaliteniszezőt alakítasz. Többször is elmondtad, hogy a castingon azt füllentetted, hogy tudsz pingpongozni, mert hát azt mindenki tud! Szerinted akkor is megkapod a szerepet, ha ezt a kegyes hazugságot nem ejted meg?
Őszintén, nem tudom, de szerintem igen. Egyébként ez hamar kiderült, mert a castingon le is tesztelték, hogy valóban tudok-e pingpongozni. Hát, egyáltalán nem tudtam. De nem volt ez annyira mérvadó, mert sok más megoldás is szóba jött, például, hogy kicserélik az arcomat, vagy hívnak egy kaszkadőrt ezekre a jelenetekre. De Noémi szerencsére bízott bennem annyira, hogy meg tudok tanulni hitelesen asztaliteniszezni.
Ebben a két és fél hónapos felkészülési időszakban próbáltam teljesen belehelyezkedni Zsófi szerepébe: reggel felkeltem, elmentem futni, Akkezdet Phiait hallgattam, pingpong edzésre jártam a Statisztika PSC-be, majd hazamentem zabálni, hogy a forgatásra ne fogyjak teljesen el.
Egyébként a Statisztika vezetője odajött hozzám az első órán, hogy ez fixen nem fog sikerülni, az utolsó órán pedig gratulált, hogy le a kalappal, mert megcsináltam azt, amire ő három évet mondott volna. Magamat is megleptem.
Mennyire tudtál képzett zenészként azonosulni Zsófi zenei ízlésével?
Noémi megmutatta Zsófi playlistjét, és amikor megláttam, hogy NKS meg Akkezdet Phiai, akkor csak néztem, hogy húú, hát ezeket én is imádom! Ez pont egy olyan műfaj, ami nálunk a konziban is nagyot ment, főleg az én osztályomban. Nyilván ez egy rétegzene, de hogy mondjam, a műfajon belül ők nem a „proli vonalat“ képviselik. És simán lehet, hogy egy lakótelepi lány is ezt hallgatja, mert ő tök mást ért és hall ki belőle: lehet, hogy Zsófit csak a ritmus vitte magával, én meg más miatt szeretem, de az ízlésünk teljesen stimmelt.
A zenélést most teljesen parkolópályára állítottad?
Amikor leérettségiztem a Bartók konziban, és megvolt az utolsó hegedűvizsgám, akkor úgy tettem el a hangszert, hogy soha többet nem akarom látni, utálom. De rengeteget adott, hogy zenét tanultam, még a pingpongozásnál is sokat segített, amihez szintén kell ritmusérzék és koncentráció. Amikor Margithoz jártam, mondta is, hogy a színpadi játékoknál előrébb vagyok egy-két gyakorlatban, mert több helyre tudok egyszerre odafigyelni a hegedülés miatt. Ha úgy kívánja az élet, lehet, hogy újra elővenném a hangszert mondjuk egy szerep kedvéért. Inkább csak hálás vagyok zenével töltött évekért, komolyabb szinten, magamtól amúgy nem terveznék visszatérni hozzá.
Találkozott a valósággal az, ahogyan kislányként elképzelted életed első szerepét vagy forgatását?
Amikor kicsi voltam, az egész színészetre egységben tekintettem, és nem különült el a fejemben a filmszínészet és a színpadi színészet, és nem is tudtam, melyik vonz jobban. Nem mondom, hogy most biztosan tudnék választani a kettő között, még nincs annyi tapasztalatom, de talán a filmet mondanám, mert élveztem az alkotói folyamatokat, és a forgatás abszolút százszorosát adta vissza annak, mint amit elképzeltem. Imádtam.
Kisebb, független projektekben szívesen vennék részt, de nehezen tudnám magam elképzelni egy hatalmas kőszínház színpadán, nagy csokor rózsával a kezemben.
Forrás
Marjanovic Mira
És azt hogyan élted meg, hogy egy filmdrámában debütáltál, nem pedig mondjuk egy vígjátékban? Hatalmas mélyvíz ez, amiből szerintem elég jól kiúsztál, de láttad korábban magad valami konkrét műfajban?
Mindig arra gondoltam, hogy bármilyen lehetőség jönne, ami szerintem érdekes művészi projekt, akkor abba belevágnék, legyen az vígjáték, vagy lélektani dráma. De azért iszonyú hálás vagyok, hogy az első szerep, amit megkaptam, egy ilyen komoly alakítás, mert rengeteget tanultam ezalatt a két hónap alatt, amit bárhol, és bármilyen műfajba vissza fogok tudni forgatni.
Rakott rád plusz terhet, hogy egy olyan témájú filmben játszol főszerepet, amiről hazai viszonylatban nem nagyon esett még szó?
Akkor eszméltem rá, hogy egy iszonyú felelősségteljes pozícióba kerültem, amikor jobban beleástam magam az örökbefogadás témájába. Noémiék rengeteg anyagot adtak, illetve elkezdtem találkozni és interjúzni életet adó anyákkal. Tudtam, hogy ezt száz százalékig komolyan kell venni, mert nagyon érzékeny téma, és próbáltam én is hasonló érzékenységgel nyúlni hozzá, mégsem túljátszani és túlfeszegetni, hanem tényleg csak a karakterre vonatkozó dolgokat magamévá tenni.
Nem volt szükséged a forgatás közben vagy után pszichológus támogatására?
Nem, szerintem le tudtam magamban ezt rendezni, és Noémi is rengeteget segített, végig „fogta a kezem“ a forgatáson is meg a felkészülés közben is, és mindig olyan irányba terelte az egészet, hogy ne tudjak sérülni. És szerintem nem is kaptam volna meg, vagy nem is vállaltam volna el a szerepet, ha nem lettem volna elég stabil ehhez az egészhez.
A film 21 nap alatt forgott, ami egy rutinos színész számára is nagy kihívás. Mennyire volt ez megterhelő érzelmileg és fizikailag?
Igen, ez nagyon kevés idő egy filmre, de ennyi időnk volt. A közel egyhónapos forgatás alatt teljesen átszellemültem, próbáltam nem kiesni a szerepből, meg hát idő sem volt rá. A forgatási napok alatt egy olyan lendületes flowba kerültem, hogy nem éreztem fáradtságot, csak vitt magával az egész. Amikor vége lett, azért leeresztettem.
És ha ki kéne emelni két jelenetet, amit technikailag a legnehezebb volt lehozni, és ami a legjobban megrázott, melyikeket mondanád?
Technikailag egy olyan jelenet volt a legnehezebb, amire egyébként a film közben nem is gondolnál, ez pedig a magzatvíz elfolyása: volt rajtam egy szerkezet, ami egyszer csak elengedett. Ezt nem volt egyszerű mutatvány rám eszkábálni, többször újra kellett tölteni, deréktól lefele már teljesen vizes voltam, és számtalanszor újra kellett venni, de az egész stáb segítőkész és körültekintő volt. Ez technikailag nehéz volt, de szellemileg nem.
Szellemileg a legmegterhelőbb jelenetnek az utolsó előttit mondanám, amikor Zsófi elmegy az örökbefogadó szülőkhöz, és először látja a babát. Erre volt egy teljes napunk, fel voltunk rá készülve, hogy húzós lesz, és beszélnünk kell majd olyan dolgokról, amik előidéznek egy állapotot, hogy hitelesen tudjak játszani. Ez durva volt. De nyugi, azóta kihevertem! (nevet)
És ami még csavar az egészben, hogy aznap este tízig dolgoztunk, másnap mentem másodrostára a színműre, és nyilván nem jutottam tovább. Úgyhogy képzelheted...
Járó Zsuzsa és Szczaurski Lana
Forrás
IMDB
Azt hittem, hogy a szülésjelenetet fogod mondani. Annyira naturalisztikus, hogy tényleg a szülőszobán éreztem magam. Hogy tudtad személyes megélés nélkül ezt ilyen nyersen átadni?
Az az igazság, hogy alig emlékszem rá. Összesen háromszor vettük fel, és ez egy zárt szett volt, nem lehetett ott mindenki, így sokkal komfortosabb volt az egész.
De rendesen oxigénhiányos állapotba kerültem a lihegéstől és a nyomástól, és az agyam kábé teljesen törölte, hogy mi is történt ott.
A felkészülés alatt segítségemre volt egy bába, akivel megtanultam a helyes mozgást, légzést, fekvéshelyzetet, illetve interjúztam friss anyukákkal, hogy milyen élményeik vannak, megkerestem a rokonaikat, ők hogyan látták az egészet, és hát sokszor teljesen más volt a kettő. A saját édesanyámat is kifaggattam, ő nagyon rózsásan festette le a szülést, nyilván. Próbáltam filmekkel is készülni, jó referencia volt például a Mundruczó Kornél rendezte Pieces of a Woman.
Van egy jelenet, amikor „lepapírozzák“ az örökbefogadást az örökbeadó meg az örökbefogadó szülők. Engem ez viselt meg legjobban, az egész olyan fanyar, ahogy kimondják az „igen“-t, mint egy esküvői ceremónián. Tudod, hogy ez a való életben is így van-e, vagy dramaturgiai okok miatt azért el volt túlozva?
Eredetileg Noémi és Máté dokumentumfilmet akartak csinálni, de időközben rájöttek, hogy ez egy nagyon érzékeny téma, és a kamera közelsége befolyásolná a jelenlévőket. Úgyhogy ezt elvetették, de törekedtek arra, hogy a lehető leghitelesebb legyen a dolog: minden dokumentum, maga a procedúra, amit a nő a hivatalban mond, vagy amit a gyámügyes a telefonban, szóról szóra így szokott lenni. Dehát mégis csak egy játékfilmről van szó, bármennyire is a realitás talaján próbáltunk maradni, bizonyos helyzeteket dramatizálni kellett.
Milyen volt a színészekkel a dinamika? Ott volt Balsai Móni vagy Járó Zsuzsa, akik azért nagy nevek a szakmán belül, vagy a Zsófi testvérét, a Mesit játszó Szczaurski Lana gyerekszínész, ők hogyan hatottak a te játékodra?
A Zsófi anyukáját játszó Járó Zsuzsával és Lanával a forgatás előtt elmentünk meseterápiára, csináltunk éneklős-táncolós-összehangolódós programokat, hogy ne a szetten találkozzunk először. Lanát nyilván imádom, de a filmben Zsófi rejtegette a húga elől a hasát, távolságot tartott, és próbáltam a való életben is tartani a határokat, hogy azért megmaradjon egy professzionálisabb munkakapcsolat.
Járó Zsuzsa és Szczaurski Lana
Forrás
IMDB
Vissza tudtad magad nézni?
Háromszor láttam a filmet, többször nem is szeretném, maximum majd évek múlva. Persze, kritikus voltam magammal szemben: nagy a tokám, kövér vagyok, grimaszolok, stb... A forgatás alatt direkt nem néztem vissza egy jelenetet sem, pont azért, hogy ne akarjak szebb lenni. De a legnagyobb baj a hangommal volt, azzal egyszerűen nem tudok megbarátkozni. Pont Balsai Móni erősített meg abban, hogy ez normális, és az elején mindenkinek nehéz.
A film után filmfesztiválokra jártatok, interjúkat adtál, kerekasztal beszélgetéseken vettetek részt. Beleszoktál már ebbe a világba?
Az első utunk a Szarajevói Filmfesztivál volt, ott nagyon izgultam, még remegtem is. Arra gondoltam, hogy úristen, beszélnem kell, ráadásul angolul, ezer ember ül és néz, és fogalmam sincs, mit fognak kérdezni.
A legutóbbi vetítés után pedig volt egy beszélgetés, Noémiékkel belevágtunk egymás szavába és nevetgéltünk – mondtam is nekik, hogy mennyire vicces, mert néhány hónapja még ott ültünk egymás mellett, kábé némán.
Nagy meglepetés, hogy a közönségnek ennyire tetszik, amit csináltunk, az emberek odajönnek gratulálni, csupa jó visszajelzéseket kaptunk. A Margithoz járó csoporttársaim is büszkék rám, megnéztük a filmet, elmentünk meginni egy sört, és tökjó volt hallani, amikor azt mondták: ez vagy az a jelenet tiszta te vagy!
Volt már, hogy felismertek az utcán?
Nem, nem hiszem, hogy felismertek. Talán. De nem vagyok egy sztár (nevet).
Hogyan éled meg, hogy nem tanultál színészetet felsőoktatási keretek között? Szerintem a modellváltás ahol elvesz, ott valamit talán ad is, és új kapukat nyithat meg a színitanodásoknak, talán már nem szükséges státusz az egyetem. Meg hát Latinovits sem végzett színműt.
Margit mindig azt mondta: nem kell diploma ahhoz, hogy valaki színész legyen. De bennem mindig az volt, hogy muszáj színműre járni, és a Hat hét előttig ebben voltam, hogy ez az egyetlen út. Most már itthon nem maradnék, de egyébként nem a modellváltás miatt, engem ezek a dolgok hidegen hagynak, ilyen téren teljesen laikus vagyok. De próbálkoztam elégszer itthon, és ha lesz rá lehetőségem, most már külföldre mennék.
Van egyébként kedvenc színészed vagy rendeződ?
Talán Emilia Clarke és a Rachel McAdams színésznőket mondanám példaképnek.
Mit csinálsz most? Van olyan futó projekt vagy megkeresés, amiről már mesélhetsz és szívesen mesélnél is?
A szakmán belül dolgozom gyártási asszisztensként, külföldi nagyprodukciókban, emellett forgattunk azóta egy kisfilmet, és járok castingokra, de hogy mivel fog telni a következő egy évem, az még a jövő zenéje.
Mit tanácsolnál azoknak a REFRESHER-olvasóknak, akik fiatalok, a színészi pályát választanák, és ugyanabban vannak, mint te voltál 17 évesen? Lelkesek, tehetségesek, de mégis van valami akadály előttük.
Nem akarok tippeket osztogatni, mert nem érzem magam erre felhatalmazva. De szerintem fontos, hogy ne erőltessünk magunkra semmit, és elhiggyük, hogy minden okkal történik. Ha valamit szeretnél, tegyél érte, de mindig próbálj meg önmagad maradni.
