Összeszedtünk hét meglepő és bizarr tényt a görög és római irodalomról, ha már alapvetően is mindenki egy kicsit Odüsszeia-lázban ég. Ki volt Homérosz? Mi a rómaiak rohasztott halszósza? Ezekről mind olvashatsz cikkünkben.
Christopher Nolan július 16-án premierező Odüsszeiája ismét ráirányította a figyelmet Homérosz világhírű eposzára, vele együtt pedig az egész görög és római antikvitásra. Az ókori világ hirtelen beköltözött a hírfolyamunkba, a közösségi médiába, ezért itt az ideje annak is, hogy a filmadaptáción túl is kicsit mélyebben belenyalintsunk e kettő, egykoron hatalmas nemzet irodalmába. Nem mellesleg, a filmről készült kritikánkat itt tudod elolvasni.
Szerencsére a Refresher Magyarország szerkesztőségében dolgozik olyan újságíró, aki nemcsak rajong ezért a világért, hanem tanulta is az ókori görög és római irodalmat. Így elmesélünk néhány kevésbé ismert, olykor bizarr fun factet Homérosz rejtélyes személyétől és Szapphó legendás halálától kezdve Ovidius kétezer évvel megkésett rehabilitációján át egészen a rómaiak erjesztett halszószáig.
1. Szophoklész szexi volt
Ha az antik görög irodalomra gondolunk, szinte azonnal a mitológiák mellett Antigoné tragédiája juthat eszünkbe. Ha pedig Antigonéról van szó, nyilván egy pillanat alatt asszociálunk Szophoklészre, a nagy drámaíróra.
A Kr. e. 5. században élt Szophoklész az ókori források szerint több mint százhúsz művet írt, legalább harmincszor indult drámai versenyeken, és ezek közül húsz alkalommal – más források szerint huszonnégyszer – első helyezést ért el, de második helynél rosszabb eredményt soha nem szerzett. Elégiákat és más költeményeket is alkotott, ezekből viszont néhány elszórt, apró töredéken kívül semmi nem maradt fenn. Drámái közül csupán hét teljes művet ismerünk, valamint egy nyolcadik darab töredékesen maradt ránk. Fennmaradt művei: Aiasz, Trakhiszi nők, Oidipusz király, Élektra, Philoktétész, Oidipusz Kolónoszban, Nyomkeresők, és már a fentebb emlegetett Antigoné. Ám tudtátok, hogy a drámaíró nemcsak kivételes művészi tehetségéről volt ismert az antik világban, hanem arról is, hogy jól nézett ki?
Legalább is erről árulkodik a Kr. e. 3. században élt Naukratiszi Athenaiosz görög nyelvész Deipnoszophisztai (Lakomázva bölcselkedők) című iratának egyik részlete. Idézzük:
„Amellett, hogy fiatalkora virágában kifejezetten szép volt, Szophoklész ifjúként Lamprosztól tanulta a kartánc és a zene művészetét. A szalamiszi tengeri csata után meztelenül, olajjal bekenve vezette a kart, miközben lanttal kísérte magát. Egyesek szerint köpenyt viselt. Egyszerűen fogalmazva: olyan kisugárzása volt, hogy mindenhol mindenki szerette.“
2. Ovidius száműzetését halála után 2000 évvel oldották fel
Ovidius a római irodalom egyik legnagyobb hatású költője volt, akit Augustus császár Kr. u. 8-ban száműzött Rómából a Fekete-tenger partján fekvő Tomisba (vagy Tomi), a mai romániai Constanța területére. A művész élete utolsó éveit itt töltötte, és itt is fejezte be száműzetésének tragédiáit leíró Tristia, vagyis Keservek és Epistulae ex Ponto, vagyis Levelek Pontusból című munkáit. Ám a költő hiába könyörgött ezekben a művekben azért, hogy visszatérhessen szeretett Rómájába, sosem kapott kegyelmet.
A száműzetés pontos oka egyébként máig nem teljesen tisztázott. Ovidius maga a híres „carmen et error“, vagyis „egy vers és egy hiba” fordulattal utalt tragédiájának okára. A „vers“ alatt többnyire az Ars amatoriát, A szerelem művészetét értik, amely nehezen fért össze Augustus szigorú erkölcsreformjaival. A mű egyébként három könyvből áll és elégiákat tartalmaz: az első kettő arról szól, hogy egy férfi hogyan szerezze meg egy nő szerelmét, és hogyan tartsa meg azt (ne feljtsd el a születésnapját, ne kérdezd meg a korát, hagyd, hogy hiányozz neki, és így tovább), a harmadikban pedig a nőknek ad tanácsot a költő a férfiak szerelmének megszerzéséhez.
A költő visszahívására tett kísérletei eredménytelenek voltak, haláláig, vagyis Kr. u. 17-ig vagy 18-ig Tomisban maradt.
Ám most jön a csavar, hiszen Ovidius végül majdnem kétezer évvel a halála után mégis megkapta – ha jelképesen is – bocsánatát. 2017. december 14-én Róma városi közgyűlése rehabilitálta a költőt, Sulmona, Ovidius szülővárosának kezdeményezésére. A döntésnek természetesen már nem volt jogi következménye, de irodalomtörténeti gesztusként mégis elég király.
3. Minden mű más görög nyelven íródott
Az ókori görög irodalom egyik legérdekesebb sajátossága, hogy a nagy művek nem egyetlen, egységes „ógörög“ nyelven születtek. A szerzők sokszor nem is feltétlenül a saját beszélt nyelvjárásukban írtak, hanem abban az irodalmi dialektusban, amely az adott műfajhoz kapcsolódott. Például Homérosz eposzai, az Iliász és az Odüsszeia úgynevezett homéroszi vagy epikus görög nyelven íródtak: ez egy főleg ión alapú nyelvjárás volt, ami őrzött aiol és más régebbi nyelvi elemeket is. Hasonló epikus nyelvet használt Hésziodosz is a Theogoniában, vagyis az Istenek születésében és a Munkák és napokban.
A lírában más dialektusok kaptak főszerepet. Szapphó és Alkaiosz költészete például az aiol nyelvjáráshoz, azon belül Leszbosz szigetének irodalmi hagyományához kötődik, míg Pindarosz kardalai főként dór elemeket használó irodalmi nyelven szólaltak meg. A történetírásban Hérodotosz ión görögül írt, míg Thuküdidész, Platón, Arisztophanész és a nagy athéni szónokok már az attikai görög hagyományhoz kapcsolódnak. Ez utóbbi lett a klasszikus görög kultúra egyik legfontosabb nyelvváltozata, részben Athén politikai és kulturális súlya miatt.
@arumnatzorkhang Beginning of the Odyssey in Ancient Greek. #linguistics #language #greek #ancientgreek #ancientgreece #odyssey ♬ original sound - Arum Natzorkhang
A görög tragédiák különösen jól mutatják, mennyire műfajhoz kötött volt a nyelvhasználat. Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész drámáinak párbeszédes részei többnyire attikai görögül íródtak, hiszen ezek a művek az athéni színházi kultúrához tartoztak. A kardalokban viszont gyakran dór nyelvi elemek jelentek meg, mert a kóruslíra hagyományosan ehhez a dialektushoz kapcsolódott.
Ezért is szokták azt mondani, hogy ha ógörögül akarunk szövegeket fordítani, akkor nemcsak szerzőként, de tulajdonképpen műfajokként kell egy-egy új ógörög nyelvet megtanulni.
4. Iulius Caesar megreformálta volna a latin nyelvet
Julius (vagy Iulius) Caesarról általában a hadjáratok, a hatalmi harcok, nagy sasorra (latinul: nasus aquilinus), a babérkoszorú, netán az Asterix és Obelix, meg Kleopátra, így pedig Elizabeth Taylor jut eszünkbe. Pedig Caesar jóval több volt, mint egy átlagos vezető vagy popkulturális alak, hiszen olyan komoly kérdések is foglalkoztatták, mint a latin nyelv helyzete.
Az államférfi anyanyelvéről való elmélkedéseit egy kifejezetten nyelvészeti, nyelvtani munkájában, a De analogiában (Az analógiáról) jegyezte le, amelyet egyébként a nagy szónoknak, Cicerónak ajánlott, és amelyben azt fejtegette, hogyan lehetne a latin nyelvhasználatot tisztábbá, szabályosabbá és következetesebbé tenni – kis érdekesség, hogy Ciceró egyébként nem annyira szerette Caesart, sőt kifejezetten ódzkodott tőle. Suetonius életrajzíró Caesar-portréja szerint a művet ráadásul akkor írta, amikor az Alpokon átkelve a férfi visszatért galliai hadseregéhez, szóval úgy tűnik, az öreg Juliusnak a háborúskodás közepette még erre is volt energiája. A kétkötetes munka mára elveszett, de néhány töredéke és ókori hivatkozása fennmaradt.
Caesar elképzeléseinek középpontjában az a gondolat állt, hogy a nyelvben érdemes a szabályos, követhető formákat előnyben részesíteni a divatos vagy zavaros alakokkal szemben. Úgy gondolta, hogy a jó latin egyik alapja a pontos szóválasztás: Cicero a Brutus című művében idézi is azt a Caesarnak tulajdonított gondolatot, hogy a szavak megválogatása az ékesszólás alapja.
5. Szapphó halálának története sanszos, hogy kamu
Szapphó és híres öngyilkossága – ki ne hallotta volna már? Főleg, minekután a költőnő halála igazi irodalmi mítosszá vált, ami később megannyi festőt, költőt, úgy en bloc művészt ihletett meg. A legenda szerint Szapphó a Lefkáda szigetén található Doukato-fokról vetette magát a tengerbe, mivel egy Phaón nevű, félig-meddig mitikus révészbe volt szerelmes, aki nem viszonozta a nő érzéseit.
Ám az irodalomtörténészek úgy tartják, hogy ez tényleg csak legenda, hiszen a történet jóval Szapphó halála után terjedt el, és többek között a fentebb emlegetett Ovidius Heroides, vagyis Hősnők levelei című írásának köszönhetően épült be a köztudatba. Az ókorban a Doukato-fokhoz amúgy is kapcsolódott egy különös hiedelem, mivel úgy tartották, hogy az, aki onnan leugrik, vagy megszabadul szerelmi bánatától, vagy egyszerűen meghal. Szóval a történészek szerint a legenda nem több, mint legenda. Sőt inkább úgy gondolják, hogy a költőnő valószínűleg idős koráig élt.
6. A római konyhairodalom
Az Apicius néven ismert, De re coquinaria (A főzésről) című gyűjtemény az ókori római konyha legfontosabb fennmaradt forrásai közé tartozik. Bár hagyományosan Marcus Gavius Apiciushoz, a császárkor híres ínyencéhez kötik, valószínűleg nem egyetlen ember műve, hanem több korszak receptjeiből összeállított, később átdolgozott gyűjtemény, amely mai formáját feltehetően a 4. században nyerte el. A New York Academy of Medicine kéziratleírása szerint mintegy ötszáz görög és római receptet őriz, és a nyugati világ legrégebbi fennmaradt szakácskönyvének tekinthető.
A mű tíz könyvre tagolódik, és többek között borokkal, tartósítással, zöldségekkel, hüvelyesekkel, szárnyasokkal, húsételekkel, tengeri fogásokkal és mártásokkal foglalkozik. A receptek között egyszerűbb ételek is akadnak, de sok fogás drága fűszereket, halmártást, különleges húsokat és látványos elkészítési módokat kívánt, ezért a gyűjtemény elsősorban a tehetősebb római rétegek étkezési kultúráját mutathatja be. Érdemes megjegyezni, hogy a leírások gyakran nem adnak pontos mennyiségeket vagy részletes elkészítési útmutatót, szóval sanzos, hogy igazi tapasztalt szakácsoknak készülhetett.
@johnnykyunghwo It’s been three months since I started this mackerel garum, I couldn’t imagine this going any better! #garum #fishsauce #fermentation #johnnykyunghwo ♬ original sound - Johnny 경후 Sheldrick
És hogy milyen ínyencségekhez találunk benne recepteket? Például töltött pelét, flamingónyelvet, liliomhagymát, és a cikk személyes kedvencemet (amit egy élmény volt megtanulni középiskolai latin vizsgára), az úgy nevezett garumot, ami kvázi egy agyonrohasztott halas mártás.
A megtöltött edényt kitették a napra, ahol legalább egy hétig, olykor akár egy hónapig is állni hagyták. Ezalatt a hal megerjedt, és fokozatosan levet eresztett. Végül leszűrték az edény tartalmát, a visszamaradt, erőteljes ízű folyadékot pedig liquamennek is nevezték, és fűszerként használták az ételek ízesítésére.
Az Apiciusból fennmaradt kéziratot beszkennelve itt tudjátok elolvasni, megnézni.
7. Ki volt Homérosz?
Homérosz személyét szinte teljes homály övezi, mivel nem maradt fenn róla kortárs életrajz vagy más olyan bizonyíték, amelyből biztosan megállapíthatnánk, mikor és hol élt, sőt még az sem bizonyítható egyértelműen, hogy valóban egyetlen történelmi személy állt-e a név mögött. Az ókorban több város, köztük Szmirna (a mai Izmir), Kolophón (nem messze a mai Değirmenderétől) és Híosz szigetéhez kötődő hagyomány is magának követelte a költőt, miközben az a közismert elképzelés, hogy Homérosz vak énekmondó volt, részben magából az Odüsszeiából és annak vak dalnokfigurájából, Démodokoszból származhat.
Hasonlóan bizonytalan az is, hogy az Iliász és az Odüsszeia egyetlen szerző alkotása-e, vagy több nemzedéknyi énekmondó munkájából formálódott egységes eposzokká. A művekben felismerhető ismétlődő fordulatok és kötött költői formulák arra utalnak, hogy a történetek hosszú ideig szájhagyomány útján terjedtek, és az előadás, az átdolgozás, valamint a továbbadás ugyanannak az alkotói folyamatnak a része lehetett.
Egyébként a kutatók elsősorban az Iliász és az Odüsszeia nyelvéből, földrajzi utalásaiból és az ókori szerzők beszámolóiból próbálnak következtetni Homérosz származására. Az eposzok nyelve főként ión és aiol elemekből áll, ami az Égei-tenger keleti térsége, Kis-Ázsia nyugati partvidéke és a közeli szigetek felé mutat.
