Mikor kell megtalálni a „Nagy Ő-t”? És miért érezzük úgy húszévesen, hogy minden döntésünk egy egész életet meghatároz? Gondolatok párkeresésről, szingliségről és a lehetséges jövőkről.
Az egyetem első évében történhetett. Egy rozsdás külvárosi erkélyen ültünk egy barátnőmmel, és a korunkra jellemző komolysággal boncolgattuk az akkori kapcsolati felhozatalt. A beszélgetés egy ponton így alakult:
Nati, az a helyzet, hogy most 22 vagyok, és 30 éves koromra jó lenne a gyerek. Szóval van nyolc évem. Nyilván a férjemmel szeretnék gyereket, esküvő után, szóval a nagy napot be kell lőni 28 éves koromra. De persze nem házasodhatunk össze jegyben járás nélkül, szóval az eljegyzést be kell lőni 27-re. Előtte minimum két-három évig járni kellene, szóval 24 éves koromra meg kell találnom a jövőbeli férjjelöltemet. Szóval van két évem megtalálni. Ketyeg az óra, nem vesztegethetem az időmet.
Amikor ezt először hallottam, 19 éves voltam. Most 22 vagyok. Szóval… most már nekem is ketyeg?
Papíron egyébként van benne logika. Ha szeretnél családot, gyereket, és vannak elképzeléseid arról, milyen sorrendben szeretnéd ezeket megélni, akkor tényleg véges az idő. Csakhogy közben ott van a másik oldal is: huszonévesen sokszor még azt sem tudjuk pontosan, hogyan működik a rezsi vagy a hitel, nincs stabil lakhatásunk, sokan még hétvégén is hazaviszik a szennyest a koliból. Ebben az életszakaszban kellene eldöntenünk, ki lesz az az ember, akivel leéljük a következő 60-70 évet.
„Na és, van most valakid?”
Emberek vagyunk, tagadhatatlanul társas lények. Teljesen természetes, hogy vágyunk valakire. Jó érzés, amikor van kinek elküldeni napi húsz TikTokot, vagy valaki megkérdezi este, hogy hazaértél-e biztonságban.
Június végi-július eleji horoszkóp: az Oroszlánokra rászakad a bank, a Bakoknak becsúszik egy nyári románc
2026.6.29 15:27
Csakhogy ez a vágy néha furcsa irányba visz. Rengetegszer láttam már olyat, hogy valaki nem azért jött össze egy másik emberrel, mert tényleg őt akarta, hanem mert egyszerűen nem akart egyedül lenni. Mintha a „van valakim” státusz önmagában eredmény lenne, egy kipipálható cél. Pedig egy rossz kapcsolat sokszor sokkal magányosabb tud lenni, mint a szingliség.
És attól függően, hogy kivel beszélsz, teljesen más visszajelzést kapsz. Vasárnap, a húsleves fölött pontosan tudod, mit akar hallani a nagymamád: hogy múlt vasárnap óta már találtál férjet, sőt már terhes is vagy, lehetőleg rögtön ikrekkel. Közben viszont kezdődik a fesztiválszezon, és a barátaid között már az számít menőnek, ha senkihez sem kell alkalmazkodnod. Van, ahol a kapcsolat státuszszimbólum, és van, ahol a szingliség.
Nem csoda, hogy ennyire nehéz eligazodni. Mert közben minden oldalról azt halljuk, hogy „majd jönni fog”, vagy hogy „ne keresd görcsösen, úgyis megtalál”. Ez nagyon megnyugtató mondat egészen addig, amíg este kettőkor be nem ugrik a fejedbe a rémkép: mi van, ha mégsem? Mi van, ha egyedül maradsz?
Mutatjuk, te melyik magyar melegikon lennél a csillagjegyed szerint
2026.6.22 16:58
Ha visszatekintünk akár csak a nagyszüleink vagy a dédszüleink fiatalkorára, nem hiszem, hogy ugyanígy felmerült volna a kérdés: „Kavarsz valakivel?” Az emberek fiatalon házasodtak, sokszor rövidebb ideig éltek, ritkán laktak egyedül. Az, hogy valaki – különösen egy fiatal nő – a húszas vagy harmincas éveiben saját lakásban él, saját keresete van, utazik, randizik, és éveken át nem köteleződik el, történelmi léptékben egészen új életforma.
Lehet, hogy ezért ennyire bizonytalan benne mindenki? Mert egyszerűen még nincs rá kész forgatókönyvünk, mi magunk is csak próbálgatjuk ezt az új életformát.
Ahány kapcsolat, annyi jövőkép
Én hiszek abban, hogy vannak emberek, akikkel különösen összeillünk. Hogy létezik olyan kapcsolat, ahol tényleg egymásnak lettetek kitalálva. „A Nagy Ő.” De azt is hiszem, hogy sokszor soha nem találkozunk ezzel az emberrel. Egyszerűen nem futunk össze vele. Lehet, hogy valaki, aki tökéletes párunk lett volna, egy másik országban élte le az életét. Lehet, hogy öt perc választott el minket egy vasútállomáson.
Az viszont érdekesebb kérdés: hogyan kerülhetjük el ezt a sorsot?
Hogyan tudhatnánk biztosan, hogy a Nagy Ő mellett kötünk ki?
Párkereséskor nemcsak arról döntünk, hogy kivel vagyunk együtt, hanem arról is, milyen életet kezdünk el élni. Ha a gimnáziumi szerelmeddel maradsz, lehet, hogy ma egy kisvárosban élsz, van egy veteményesed, két gyereked, és pontosan tudod, melyik szomszéd nyír füvet vasárnap reggel. Ha viszont szakítotok, lehet, hogy évekkel később egy pesti éjszakán megismersz egy idelátogató külföldit, beleszeretsz, kiköltözöl vele, és egy teljesen más országban rendezed be az életed.
A Gen Z szerelmi paradoxona: miért kezdünk el szerepeket játszani, amikor valaki megtetszik?
2026.6.16 11:48
Lehet, hogy valaki mellett megtanulsz kockázatot vállalni, és elindítod azt a vállalkozást, amelybe egyedül sosem mertél volna belevágni. Lehet, hogy egy szerelem miatt lesznek gyerekeid. Egy másik miatt nem lesznek. És mindkét életed teljesnek érződne, amikor már benne vagy.
Minden szerelem egy alternatív idővonal. Ahány kapcsolat, annyi lehetséges élet.
Éppen ezért olyan különös a szingliség a húszas éveidben. Mert ilyenkor még rengeteg jövő létezik egyszerre. Körülöttünk lebegnek azok az életek, amelyek még megtörténhetnek: a városok, ahová még elköltözhetünk, az emberek, akiket még megismerhetünk, a verzióink, akikké még válhatunk. Egyik sem valóság még, csak lehetőség, és a kötelezővé tett választás bénító tud lenni.
Minden kimondott igen egyben rengeteg másik életre kimondott nem is.
Néha azon kapom magam, hogy azon gondolkodom: vajon mit csinál most az az ember, akivel majd egyszer kikötünk egymás mellett? Talán egy kávé fölött ül egy olyan barátjával, akit tíz év múlva én is ismerek majd. Talán épp egy rossz kapcsolatból próbál kilépni. Lehet, hogy most éppen a Budaörsi IKEA-ban vesz gyertyát az első lakásába vagy a fiúkkal söröznek, nézik a VB-t. Vagy egy repülőtéren ül, mert lekéste a csatlakozását. Lehet, hogy éppen megtanul főzni, vagy éppen rájön, hogy a fehér pólót nem a piros zoknival kell együtt mosni.
Heti horoszkóp: a Halaknak megint borzalmas napjaik lesznek, a Nyilasokat ki akarják rúgni
2026.6.15 16:03
Lehet, hogy már ismerem, csak még egyikünk sem sejti, mi vár ránk. Egyszer majd visszagondolunk erre a pillanatra, és azt mondjuk: „Látod? Amikor ezt írtad, még nem is tudtuk.” De az is lehet, hogy még soha nem találkoztunk.
Ha lehet választani, remélem, most nem engem keres. Remélem, építi a saját életét. Barátokat szerez, hibázik, utazik, félretesz, nyugdíjpénztárt nyit (!), megtanul határokat szabni, megbízni, bocsánatot kérni. Ahogy én is.
Így mire találkozunk, nem két félkész ember leszünk, akik kétségbeesetten próbálnak egészet faragni egymásból, hanem két olyan ember, akiknek már külön-külön is van egy kialakult egyéniségük. Nem azért választjuk majd egymást, mert szükségünk volt valakire, hanem mert kíváncsiak leszünk arra, milyen forgatókönyvet tudunk írni együtt.
