Az idei Oscar-gála jó apropó arra, hogy számba vegyük azokat a filmalkotásokat, amelyek a közmegegyezés szerint ugyan zseniális alkotások, az amerikai filmakadémia azonban valamiért egyetlen kategóriában sem jelölte őket.
Az Oscar-díj semmit sem jelent, csupán szimpátiaszavazás – mondja Jonny Lee Miller karaktere a Trainspotting egyik klasszikussá vált jelenetében. Hogy a Beteg Srácnak igaza volt-e, amikor ezt állította, nem célunk eldönteni, az viszont vitathatatlan, hogy az amerikai filmakadémia néhány döntése mai szemmel már egészen érthetetlennek tűnik. Ebben a cikkünkben azok közül a filmek közül szemezgettünk, amelyeket ugyan nem jelöltek Oscar-díjra, mégis imádjuk őket.
Ragyogás (The Shining)
Bár Stanley Kubrick Ragyogás című rendezését ma már minden idők egyik legjobb, legnagyobb hatású horrorjaként emlegetjük, a megjelenése után nem mindenki volt odáig érte: a film alapjául szolgáló regény szerzője, Stephen King például annyira utálta az 1980-as filmklasszikust, hogy a kilencvenes években egy újabb feldolgozást szorgalmazott.
Kubrick munkáját nemhogy nem jelölték az Oscarra, hanem még két Arany Málna-jelölést is kiérdemelt: Stanley Kubrick a legrosszabb rendező, a filmben Jack Nicholson nejét alakító Shelley Duvall pedig a legrosszabb színésznő címéért szállhatott versenybe a díj történetének első évében. Duvall jelölését végül a bizottság tavaly márciusban – vagyis több mint negyven évvel később – visszavonta.
Idétlen időkig (Groundhog Day)
Az idén húszéves Idétlen időkig vitathatatlanul ott van a kilencvenes évek – de talán nem túlzás azt állítani, hogy minden idők – legjobb vígjátékai között, a Szellemirtók-filmeket is jegyző Harold Ramis 1993-as kultmozijának azonban egyetlen Oscar-jelölés sem jutott. Pedig a gyártó Columbia Pictures a bemutató évében kisebb vagyont áldozott arra, hogy az Oscar-szavazóbizottság több mint 4500 tagját egy-egy kilenc filmből álló ajándékcsomaggal lepje meg, amely többek között az Idétlen időkig VHS-kiadását is tartalmazta. Az akció a becslések szerint 400 és 650 ezer dollár közötti összegbe került, de az ítészeket ez nem hatotta meg.
Nulladik óra (The Breakfast Club)
Alig egy évvel a Tizenhat szál gyertya után minden idők egyik legjobb tinifilmjét tette le az asztalra John Hughes, akinek a nevét itthon viszonylag kevesen, a filmjeit viszont annál többen ismerik, hiszen neki köszönhetjük például a Reszkessetek, betörők! vagy a Dennis, a komisz forgatókönyvét (utóbbit Hank Ketchammal írta). Az 1985-ben bemutatott Nulladik óra az évtized egyik legikonikusabb filmje, amely szinte állandó szereplője a mozi történetének legjobb alkotásait felsorakoztató listáknak. És Hughes ezután sem állt meg, hiszen még a következő évben előállt újabb rendezésével, a mára tévés klasszikussá érett Meglógtam a Ferrarival (eredeti címén: Ferris Bueller's Day Off) című tinikomédiával.
A sebhelyesarcú (Scarface)
Hiába ült Brian De Palma a rendezői székben, írta Oliver Stone a forgatókönyvet, illetve kapta meg Al Pacino a főszerepet, A sebhelyesarcú című, 1983-as klasszikust a megjelenése évében a durva nyelvezete és az erőszak nyers ábrázolása miatt sokat bírálták. A kultikus gengszterfilm ennek ellenére több Golden Globe-jelölést is összehozott, az Oscar döntéshozói azonban elfordították a fejüket. Sőt, a Ragyogáshoz hasonlóan egy Arany Málna-jelölést is megszavaztak neki: Brian De Palma a legrosszabb rendezőnek járó címért volt versenyben, de végül alulmaradt.
Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs)
Quentin Tarantino első rendezését 1992 januárjában mutatták be a Sundance Filmfesztiválon, ahol nyomban nem kis feltűnést keltett, az Egyesült Államok legnagyobb független filmes eseményének egyik legtöbbet emlegetett filmje lett. Hamarosan versenyen kívül vetítették Cannes-ban, majd más filmfesztiválokon is megfordult, az Oscarig azonban nem jutott el, Tarantino rendezői bemutatkozását csak az 1994-es Ponyvaregény sikere után fedezte fel a közönség.
A Jó, a Rossz és a Csúf (The Good, the Bad and the Ugly)
Hiába emlegette Tarantino a filmtörténet legnagyobb teljesítményeként, illetve nevezte minden idők legjobban rendezett filmjének, a Clint Eastwood főszereplésével, illetve Ennio Morricone zenéjével mozikba kerülő A Jó, a Rossz és a Csúf szintén elkerülte az amerikai filmakadémia figyelmét.
Az olasz Sergio Leone 1966-os spagettiwesternje egyébként azon túl, hogy a mozi történetének egyik legjelentősebb alkotása, a Dollár-trilógia befejező darabja is egyben, amely az Egy maréknyi dollárért (1964) és a Pár dollárral többért (1965) című Leone-filmeket követte. Az olasz filmes pedig még csak ezután készítette el a hasonlóan megkerülhetetlen, Volt egyszer egy Vadnyugat című westernjét, amelynek szintén bérelt helye van minden idők legjobb filmalkotásai között.
A nagy Lebowski (The Big Lebowski)
„Azt gondoltam, nagy siker lesz majd. Őszintén meglepett, hogy nem kapott komolyabb elismerést. Szerintem nem értették az emberek“ – nyilatkozta nemrég A nagy Lebowski Tökijét alakító Jeff Bridges a Hollywood Reporternek a film bemutatkozásának 25. évfordulóján. A Coen testvérek 1998-as mozijának világpremierje a januárban esedékes Sundance filmfesztiválon volt, ezután megjárta a Berlinalét – ahol olyan alkotások közt találta magát, mint Gus Van Sant Good Will Huntingja vagy Quentin Tarantino Jackie Brownja –, majd március elején az észak-amerikai mozikba is megérkezett.
A két évvel a Fargo után bemutatott, és egy levizelt szőnyeg köré építkező történet valóban nem volt instant siker, idővel azonban valódi kultuszfilmmé nőtte ki magát, amely nem csupán masszív rajongótáborral, hanem saját fesztivállal (Lebowski Fest), vallással (dudeism) és róla elnevezett afrikai pókfajokkal (Anelosimus biglebowski & Anelosimus dude) is büszkélkedhet. És azért arról is emlékezzünk meg, hogy a Bridges által megformált főszereplő, azaz Töki (The Dude) pedig igazi füves ikon lett, pedig a színész, mint kiderült, egyáltalán nem is szívott a forgatás idején.
