Április 2-án debütált a Kreml mágusa, ami Putyin egyik legfőbb bizalmasának szemén keresztül tárja fel, ahogy a Szovjetunió összeomlása után Oroszországban egy gyenge demokráciából egy 21. századi diktatúra épül ki, Putyin vezetésével. Kritika.
A Putyin Rogán Antaljáról szóló film, vagyis a Kreml mágusa éppen a választások előtti kampányhajrában robban be a hazai mozikba, hogy a 90-es és 2000-es években kiépülő orosz diktatúra hátterébe, a hatalmi elit alkuiba és a propaganda működésébe engedjen betekintést.
Aki egy izgalmas politikai thrillerre vágyik, az mondjuk mindenképpen jobban jár azzal, ha felmegy a YouTube-ra és követi a híreket, hiszen olyan hajmeresztő sztorik szóródtak szét a Fidesz fekete mappájából, hogy ennél durvább kampányhajrát nehezebb lett volna elképzelni.
Szóval nem biztos, hogy az orosz diktatúramodellről szóló játékfilm vetekedni tud azzal, ami jelenleg itthon történik. Még úgysem, hogy ami az elmúlt 16 évben kiépült Magyarországon, annak a hatalomtechnikai és ideológiai gyökerei is részben abból építkeznek.
A film teljes egészében Giuliano da Empoli azonos című regényén alapszik. A francia szerző hosszú évtizedeken át dolgozott politikai tanácsadóként és egyetemi tanárként, érdeklődésének és kutatásainak fókuszában a politikai propaganda és az azt művészi szinten művelő spin doktorok (politikai kommunikációs és kampánytanácsadók) álltak. A Kreml mágusát, ami az első szépirodalmi munkája, is szintén egy ilyen stratéga ihlette, a könyvben és a filmben is Vagyim Baranovként feltűnő Vlagyiszlav Szurkov, aki egy valóságos figura, méghozzá nem is akármilyen.
Kész dráma-kritika: ez történik, ha pár nappal az esküvő előtt derül fény a párod legsötétebb titkára
tegnap 10:21 -kor
Az apja révén csecsen származású Szurkov élettörténete jogosan kiáltott azért, hogy könyvet írjanak és filmet készítsenek róla. Karrierjét sefteléssel kezdte a 80-as években, majd egy barátja tulajdonában álló orosz bank pr- és marketingvezetője lett, volt színházrendező, majd néhány évvel később Oroszország elsőszámú TV-csatornájának volt tartalomért felelős vezetője, ahonnan a 90-es évek végére a politikai elit legfelsőbb köreibe jutott. Kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy Borisz Jelcin átadta az elnöki posztot Vlagyimir Putyinnak, aki Szurkov segítségével építette ki propagandagépezetét és szilárdította meg diktátori hatalmát. A könyv és ezzel a film is ezt az élettörténetet veszi alapul, de sok fikciós elemmel toldja meg.
A cselekmény szerint egy újságíró Moszkvába látogat, ahol meghívást kap Baranovtól annak rejtett házába, és elmeséli neki a teljes élettörténetét, különösen azt, hogy a sefteléstől hogyan vált Putyin egyik legfontosabb és legnagyobb hatású bizalmasává.
Nem is olyan rossz dolog ez az orosz diktatúra
Amikor az első sajtóhírek megjelentek arról, hogy készül egy film Putyinról, akit Jude Law fog alakítani, akkor hatalmas érdeklődés vette körbe az alkotást, ami már csak azért is szenzációszámba ment, mert korábban még nem készült olyan nemzetközi nagyjátékfilm, amiben valaki Putyint alakította volna. Sokáig úgyis volt tálalva és promotálva a film, mint ami Putyin köré épül, pedig a film szempontjából meglehetősen marginális szerepe van, és csak a maratoni hosszúságú alkotás második felében jelenik meg.
Ez egyébként jobb is, mert Jude Law Putyinja olyan egyrétegű, parodisztikus és sokszor komolyanvehetetlen, mintha a karakter valójában csak az egyik Saturday Night Live adásába készült volna. Főszereplőként egyáltalán nem tudna működni a filmben. Persze, nehéz úgy megszemélyesíteni Putyint, hogy abból ne paródia legyen. De Jude Law egyébként tanulhatott volna kollégájától, Sebastian Stantől, aki a 2024-es amerikai elnökválasztási kampány kellős közepébe becsapódó, The Apprentice-ben alakította egészen kiválóan és hitelesen Donald Trumpot úgy, hogy az ne csapjon át paródiába. Pedig Putyinnál talán csak Trumpról nehezebb nem paródiát csinálni.
Aki bújt 2: Jövök! – Bűnös élvezet vagy trash? Kritika a közönségfavorit horror-vígjáték folytatásáról
2026.3.26 8:11
A film középpontjában a regényhez hasonlóan az a fiktív Baranov áll, akit Paul Dano (Batman, Vérző olaj, Fogságban, 12 év rabszolgaság, Little Miss Sunshine) alakít, olyan szokásos Paul Dano-s stílusban. A színész alapvetően a szociopatikusabb vagy autisztikusabb karakterformálásairól ismert. De ameddig a halk, szűkszavú, visszahúzódó, egyszerre erőtlennek és végtelenül ijesztőnek tűnő karakterábrázolásai a Batman főgonoszaként, vagy a Fogságban című alkotásban jól működnek, addig az a Kreml mágusának főszerepéhez meglehetősen kevés.
Persze lehet, hogy ez egy hibás rendezői vízió része, de Paul Dano alakításáról egyszerűen nem lehet elhinni, hogy az általa eljátszott Baranov, az egy olyan karizmatikus, határozott és erőteljes jelenléttel bíró, magabiztos vezető, mint amilyen a valóságban volt Vlagyiszlav Szurkov. De ha a valóságtól el is emeljük a filmet, nézőként is nehéz elhinni a Dano-féle főszereplőről, hogy Putyin oldalán irányítja a propaganda és politikai kampányok zavartalan működését, és nagyon ritkán bukkan fel a filmben az agresszív és agilis politikai machinátor képe.
A Hail Mary-küldetést minden háborús pszichózisban szenvedő világvezetőnek látnia kellene – Kritika
2026.3.19 8:48
Mindez „csak” azért baj, mert a filmalkotás teljes egészében Paul Dano karakterére épít.
A cselekmény szinte teljes egészének ő a narrátora, az ő karrierútján és egyoldalú narratíváin keresztül látunk bele a Putyin-féle diktatúra (vagy ahogy afelé divatosan hívják, „szuverén demokrácia”) kiépülésébe, a magát díszellenzékkel kibástyázó tekintélyuralmi rendszer ideológiai konstrukciójába, a propagandairányítás hátterébe, és a teljes hegemóniaépítés titkaiba.
Miközben nagyon sok, az orosz belpolitika szempontjából releváns történés kimarad. Nemcsak az ukránok vagy a csecsenek ellen zajló háborúk, hanem olyan események is, (Putyin elleni tüntetések, politikai ellenfelek vagy kritikus újságírók meggyilkolása, Medvegyev kinevezése) amelyek kommunikációs vagy spin doktori szempontból nagyon is relevánsak lennének az alkotásban.
A Kreml mágusának vannak erősebb pillanatai, bár azok leginkább Baranov magánéleti szálához és a személyes viszonyaihoz köthetőek, a film teljes egésze Paul Dano alakításához hasonlóan sokszor erőtlennek és végtelenül lassúnak érződik, amin egy dinamikusabb vágás és egy jobb forgatókönyv sokat segített volna. Akkor tényleg egy feszült politikai thrillert kaphattunk volna, és nem egy olyan történelmi drámát, ami nagyon foghíjasan avat csak be a 90-es és 2000-es évek Oroszországának visszafejlődéstörténetébe.
