Miért pont a fül kap nagy hangsúlyt a filmben, milyen művészeti referenciák inspirálták, és hogyan látja, milyen irányba tart az animáció megítélése? Ilyenekről is beszélgettünk Balogh Mirjánával, a „Wish you were ear” című animációs kisfilm alkotójával.
Balogh Mirjána Wish you were ear című animációs rövidfilmje egy olyan világban játszódik, ahol szakítás után a pároknak el kell cserélniük egy testrészüket. Az emberek így nemcsak szó szerint elveszítik egy részüket, de saját testükön hordozzák a volt kapcsolataikból hozott darabokat. A főszereplő torznak látja magát és szeretné visszakapni eredeti testét, míg egy nap meg nem látja valakin a saját fülét, ami elindítja az önelfogadás útján. Az alkotás februárban elnyerte a legjobb rövidfilmnek járó Kristály Medvét (Crystal Bear) a 75. Berlinale ifjúsági, a Generation 14+ programjában. Interjú.
Hogyan született meg a film alapötlete, és maga a kivitelezés formája?
A MOME-n jártam mesterképzésre, és azt mindig is tudtam, hogy egy 2D-s animációs filmmel szeretnék diplomázni. Az egyetemen volt kreatívírás-óránk, itt kezdtem el írni a történetet, ami még nagyon más volt, de aztán megtetszett az alapgondolat. Amikor kellett választanom egy diplomaprojektet, ezt választottam, elkezdtem fejleszteni a forgatókönyvet, aztán később a filmet.
Hallani a MOME-n bizonyos szakokon a tendenciáról, hogy sokszor azokat a projekteket részesítik előnyben, amik aktuális vagy trendi témát kapnak fel, mint például a környezetvédelem, te azért egy univerzálisabb dolgot választottál. Te ezt hogyan látod?
Nem érzékeltem az egyetemen, hogy lenne egy „MOME-s látványvilág, MOME-s projekt vagy MOME-s téma”. Lehet, hogy a többi szakon van ilyen, de animáción azt tapasztaltam, hogy mindenkit támogatnak abban, hogy kivitelezze, amit szeretne, és megtalálja, ami őt érdekli. Engem ez érdekelt, és ebben támogattak is.
Volt mögötted egy csapat, de te voltál a rendező és az író. Volt olyan munkafolyamat, ami a legközelebb állt a szívedhez, vagy jobban látod magad benne a jövőben?
Alapszakon nem animációt, hanem grafikát tanultam, főként illusztrációval foglalkozom, és úgy álltam neki a filmnek, hogy nem nagyon animáltam előtte. Nem vettem részt még filmgyártásban sem, ezért eléggé tartottam attól, hogy rendezni fogok egy filmet. Eleinte csak a stáb animált, végül úgy adódott, hogy nekem is muszáj volt beszállnom, és a végére egészen belejöttem. De ami magamtól ment és simán, az a háttértervezés volt, meg az egész látványvilág megálmodása, és a jövőben szívesen rendeznék is még.
Amikor leülsz dolgozni, mit csinálsz közben? Zenét hallgatsz, vagy síri csöndben csinálod, melyik hat inspiratívabban?
Az esetek 90%-ban segít, hogyha valami szól körülöttem, zene, vagy néha bekapcsolok egy filmet vagy sorozatot, amit szinte kívülről tudok, nem figyelek rá oda, csak valami megy a háttérben. Szóval mondjuk a fele ez, fele zene.
Amikor először láttam a filmet, az volt a benyomásom, hogy a fülnek nagyobb szimbolikát tulajdonítasz, mint amit a veled készült interjúkból leszűrtem. Például, hogy mennyire fontos egy kapcsolatban, hogy meghallgassanak, és te is meg tudd hallgatni a másikat. Miért a fül kap hangsúlyosabb szerepet?
Ha őszinte akarok lenni, a hallással én soha nem kapcsoltam össze ezt a fület. Amikor kész lett a film, jöttek hasonló kommentek, és akkor jöttem rá, hogy wow, ez egy hallószerv! Azt mindig is tudtam, hogy az arcról szeretnék egy testrészt, mert szerintem az a legszemélyesebb, de mégsem egy szemet akartam választani, mert az túl magától értetődő vagy klisés lett volna.
Semmiképp nem akartam mondjuk egy lábujjat választani, ami kicsit tök mindegy, meg sem ismerném máson a saját lábujjamat. Azért a fül, mert van egy erotikus töltete, ami passzolt a témához, és formailag is nagyon sok lehetőség rejlik benne.
Miért pont ilyen színűek lettek a testrészek, amiket elcseréltek a karakterek?
A főszereplő nagyon nehezen fogadja el magát, nem szereti ezeket a testrészeket, ezért akartam hideg érzetet adni a karakternek, kékes-lilás színeket használva. A legelső terveim szerint minél különbözőbb árnyalatokat akartam használni, hogy jobban elüssenek a testrészek, viszont ez nem működött, egyszerűen nem volt olyan háttér, amire rárakhattam, valami mindig összefolyt vele, szóval végül a hidegebb színek mellett döntöttem. De ott van például a melegebb, színesebb karakter, ő egy vidámabb ember.
Mi volt az oka annak, hogy nem adtál a karaktereknek nemi jegyeket?
Sokat gondolkoztam azon, hogyha elcserélem egy lábujjam valakivel, akkor valószínűleg nő maradok, de ha elcserélem minden testrészemet, kivéve a nemi szervemet, akkor mi lennék? Nem vagyok genderszakértő és nem szerettem volna megbántani senkit, ezért döntöttem úgy, hogy legyenek a karakterek nembinárisak.
Másrészt, ez a film nekem az érzésekről szól, és nem arról, hogy valaki milyen nemű, egy férfinek ugyanúgy lehetnek érzései, ezért sem szerettem volna nemet adni a karakternek. Már a tervezésnél figyeltem rá, hogy az arc is valahol a kettő között legyen, ne lehessen megállapítani, hogy akkor ő most fiú vagy lány.
Márciusi popkult-pillanatok, amik meghatározták a hónapot: Hófehérke, Pride és Orbán Viktor zebrája
2025.4.1 15:50
A magyarban ugye nincsenek „he/she“ névmások, akkor adódott ezzel nehézség, amikor elkezdtem helyekre nevezni angol leírással, ott a „they” mellett döntöttem.
A karakter nehezen fogadja el magát, ezt jól érzékelteted, amikor a szexjelenetnél lekapcsolja a villanyt, vagy a tükrön fekve egyszer csak elszíntelenedik, elhalványulnak ezek a kapcsolatokból hozott hegek. Ez belső elfogadás, vagy testkép, esztétikai külső is? Mennyire volt benne személyes szál?
A filmben a fejemben a külső egyenlő a belsővel, az egész test egy szimbolika arra, mit éreznek belül. Tehát a filmben a kettő abszolút összefügg: ahogy elfogadja a testét, úgy fogadja el a belső önmagát is.
Testképzavaros dolgaim szerencsére nem voltak, de azzal persze volt dolgom, hogy a személyemet vagy magamat hogyan tudom elfogadni, szerintem mindenkinek van ezzel egy köre az életben. Ebben voltak önazonos részek, vagy magamból kiinduló dolgok, és a környezetem, barátaim tapasztalataiból is merítettem.
És miért pont a párkapcsolati téma?
Az első koncepció annyi volt, hogyha vége egy kapcsolatnak, akkor elcserélnek egy testrészt – akkor még úgy gondoltam, hogy ez baráti, családi, meg mindenféle kapcsolatra kiterjed.
Mindig is érdekelt, hogyan hatnak egymásra az emberek úgy általánosságban, magamon például megfigyeltem, hogyha sok időt töltök valakivel, akkor elkezdek úgy beszélni, mint ő, úgy ejtek bizonyos szavakat, vagy felveszem a kifejezéseit.
Viszont egy rövidfilmhez talán ez túl bonyolult, ezért szűkítettem le végül a párkapcsolatokra, ami egyébként akkor a leginkább foglalkoztatott az életben. Egy ponton magától értetődő lett, hogy szerelmi lesz a tematika, azon belül sok idő volt, mire kitaláltam, miről, hogyan is akarok pontosan beszélni.
Néha egy rossz kapcsolat is hozzánk ad valamit, mintha a karakter azáltal ért volna révbe, hogy ezeken keresztülment.
Nyilván vannak borzasztó kapcsolatok, és nem azt mondom, hogy mindenből jutalmunk lesz. De életünk legrosszabb kapcsolata is formál minket, és azt nem szeretném mondani, hogy jól vagy rosszul, egyszerűen formál. Szerintem el kell fogadni, hogy ez a változás megtörténik bennünk, mert nem lehet visszacsinálni – ezek vagyunk mi, és ezek tesznek minket önmagunkká.
A címről lehet asszociálni a Pink Floyd számára vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmre, neked mi szolgált fő inspirációként?
A legnehezebb az egész gyártásban az volt, hogy címet kellett találnom a filmnek, egyszerűen semmi nem működött. Listát írtam, voltak nagyon komoly meg nagyon mű dolgok, aztán leesett, hogy sem ez a film, sem én nem vagyok ilyen komoly.
Imádom a szóvicceket, ezért rákerestem az interneten, hogy „fül szóviccek”, végigolvastam nagyon sokat, és ez bizonyult akkor tökéletesnek. Tetszik benne, hogy ránézel, és egyből érzed, hogy itt valami furcsaság van, ami a filmet megnézve szerintem értelmet nyer. Egyébként a Pink Floyd-számra asszociáltam először én is, nagyon szeretem, meg tök jó, hogy romantikus hangulatot kölcsönöz a címnek is.
Voltak képzőművészeti easter eggek elrejtve, például Matisse vagy Caravaggio képei. Van olyan, ami nem biztos, hogy a nézőknek feltűnt, de kiemelnéd?
Ez a kettő fontosabb volt. Ha nem is képzőművészeti, de számtalan easter egget belerajzoltam, az utca túloldaláról a háznak egy részletét, vagy vicces dolgokat, amiket az interneten találtam. Van egy gyűjtésem bútorokkal, festményekkel, onnan válogattam. A Matisse képet szinte egy az egyben átmásoltam, és volt, amire csak visszautaltam.
Ha egy kiállítást kéne csinálnod és kiragadhatnál egy-egy képet, melyeket emelnéd ki?
Nagyon szerettem a Caravaggio Narcissusára utaló jelenetet, ahogy a karakter fekszik és nézi a tükörképét, vagy amikor a nagy fül körül állnak a pici emberek, és körbeadják a kis fület – ezek az egész filmet jól elmesélik.
Ami hozzám legközelebb állt, az a gépjelenet, ahogy leoperálják a fület és az végbemegy a gépben. Imádok ilyesmiket rajzolni, ez egy személyesebb, kicsit öncélú rész volt, hiszen nem kell fél percen keresztül ezt a folyamatot nézni ahhoz, hogy megértsük, mi történik, ez csak nekem volt fontos.
Ahogy te is említetted, a filmben a tematikát tekintve fontos a technológia, de te animátorként mennyire vagy nyitott az újabb módszerekre vagy technológiákra?
Tudom használni a programokat, amikre szükségem van a szakmámhoz, de nem vagyok egy geek vagy technikai zseni, inkább tényleg a vizualitása érdekel ezeknek a dolgoknak. Ha meglátok egy szétbontott számítógépet, vagy egy nyomtatót, mindig lenyűgöz és lefényképezem, viszont nem ujjongok, ha megjelenik egy új program vagy funkció.
Feltűnt, hogy nem nagyon van közösségimédia-jelenléted, ez tudatos döntés volt?
Nem, egyszerűen csak nagyon idegen. Sokszor eldöntöttem, vagy próbáltam eldönteni, hogy elkezdem, aztán soha nem jött össze, nem érzem magaménak, hogy bármit posztoljak. Berlin kapcsán sokan próbáltak rávenni, hogy itt a tökéletes alkalom, és kicsit én is éreztem, de ez a nagy nyomás talán még jobban eltávolított.
A diplomamunkádat a filmben használt mesterséges nyelvekből írtad. Eljátszottál a gondolattal, hogy milyen lenne ez a film, ha lenne benne beszéd vagy szöveg?
Mindig is szerettem azokat az animációkat meg élőszereplős filmeket, amikben nem beszélnek, hanem gesztusokkal, mozdulatokkal tudnak csomó mindent kifejezni.
De eljátszottam a gondolattal, meg is próbáltam forgatókönyvet meg dialógokat írni, de nagyon nem működött. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mit mondanának egymásnak ezek a karakterek, de kábé azt, hogy „hé, ez az én fülem!”
Az volt a tervem, hogy kitalálok egy nyelvet és írásképet, ami majd feliratként jelenik meg, de idő hiányában sajnos ezt sem sikerült megvalósítani. Amik a filmben vannak írásként, azok random formák, amik csak vizuálisan tetszettek.
Az animációnak megvan az a képessége, hogy egy csomó aktust finomabban, kevésbé naturalista módon tud ábrázolni. Nem hat például brutálisan, amikor a főhős letépi a fülét, ez mondjuk egy Cronenberg-féle testhorrorban valószínűleg durva lenne.
Igen, és mindenképp olyan filmet szerettem volna csinálni, ahol indokolt az animációs formátum, beemelve speciális mozdulatokat, elemeket. Szerintem ez a film olyan lett, hogy hangulatban nehezen lehetne átültetni élőszereplős változatra.
Az animációs filmeknek kevésbé van platformja, Buda Anna Flóra 27 című filmje hatalmasat ment, és sokáig még azt is csak egy nagyjátékfilm előtt lehetett elcsípni a moziban. Te tudsz róla, hogy a te filmedet láthatja-e a nagyközönség?
Ezek a filmek leginkább fesztiválokra készülnek, aztán felkerülnek valamelyik online platformra. A moziban az egyetlen lehetőséged, hogy levetítik kísérőfilmként, de sajnos erre ritkán van példa, nem raknak be hetente egy animációs rövidfilmet, pedig lehetne.
Sokan keresnek, hogy küldjem el, hol lehet megnézni, nekem meg vissza kell írnom, hogy sajnos nem lehet. De egy-két éven belül szinte biztos, hogy fent lesz az interneten.
Mit gondolsz, jó irányba tart a világ olyan szempontból, hogy mekkora a presztízse az animációnak, vagy mennyi emberhez jut el?
Szerintem akit érdekel, ahhoz eljut, és könnyebben megtalálja, mint korábban. Azt nem gondolnám, hogy a világon mindenkinek animációs rövidfilmeket kéne néznie, nem azért, mert ne lennének rá nyitottak, egyszerűen csak nem szól mindenkinek.
A rövidfilmformátum vagy az animáció miatt?
Mindkettő benne van. Szeretem a filmfesztiválokat, a rövidfilmeket is, de azért felmerül bennem meg a szaktársaimban, nem az van-e, hogy egymásnak csináljuk ezeket, aztán megnézzük egymás filmjeit fesztiválokon. Például Berlinben sok szakmabeli volt a közönségben, de még több nem szakmabeli, átlagemberek jöttek és mondták, mennyire tetszett nekik, meg milyen sokat jelentett. Azt éreztem, hogy volt értelme megcsinálni ezt a filmet, van közönsége, akit érdekel.
Rév Marcell volt az opponensed, ő mit adott hozzá a filmhez? Nem volt nehéz elcsípni?
Írt egy borzasztóan kedves opponenciát, kvázi értékelést a diplomámról. Annak ellenére, hogy nem itthon él, szerintem részt vesz a dolgokban, Magyarországon is képben van a filmekkel, ismer embereket. Amikor megkereste a MOME hivatalos úton, nem reagált, dehát képzelem, hány üzenetet kap. Tóth Luca (animációs rendező, aki a Wish you were earben is közreműködött – a szerk.) ismerte és végül ő írt neki, Marci pedig válaszolt, hogy nagyon szívesen segít. Akkor épp Amerikában forgatott, úgyhogy online beszélgettünk, csomó hasznos, inspiratív meglátása volt.
Hogyan élted meg a filmfesztivált?
A díjátadó vicces történet. Annyit írtak csak a szervezők, hogy egy HKW nevű helyen lesz, és Berlinben két HKW van. Valaki beküldött egy rossz linket, rossz címmel, nem sokkal később a város másik felén, egy elhagyatott gyárépületnél találtuk magunkat.
Mi még nagy nehezen átértünk a díjátadóra, de akkor sztrájkolt a tömegközlekedés, a többiek fél órán keresztül szökőkutakon meg sikátorokon másztak át, meg futottak, szörnyű volt. Még nem tudtam, de a szervezők már igen, hogy én fogok nyerni, ötpercenként kérdezgették, hol vagyunk, mi történik. Mire beestem az átadóra, még ebben az állapotban voltam, azt se tudtam igazából, hol vagyok.
Egy hétig voltam kint Berlinben, be volt osztva minden napom. A premiertől kezdve mindennap lement egyszer a film, és a vetítések után volt egy-egy beszélgetés is velem – mire elérkeztünk a díjátadóhoz, borzasztóan fáradt voltam, túl sok inger ért, de még mindig hihetetlen, hogy ez megtörtént. Nem tekintettem erre versenyként, örültem, hogy bejutottam, de az utolsó pillanatig nem gondoltam, hogy én fogok nyerni. Amikor kimondták a címet, és teljesen egyértelmű volt, hogy az én filmem az, még akkor sem hittem el. Az egész egy szürreális kaland volt.
És hogyan tovább?
Remélem, a film bejut minél több fesztiválra, és a jövőben is szeretném majd hasonló projektbe vágni a fejszém. De a hétköznapokon most animációs és grafikus projekteken dolgozom, főleg alkalmazott melókon. Élvezem, mert a film miatt az elmúlt másfél évben nagyon kevés ilyen munkám volt, jó kicsit visszatérni a normális kerékvágásba.
