A gulyás nem csak egy fogás, ahogy a Big Mac sem csak egy burger a Mekiben. De mégis miért?
Alapvető szükségletünk, örömforrásunk, menekülőutunk, kultúránk és még sokkal több – az étel, egészen pontosan az evés messze túlmutat egy fiziológiai igény kielégítésén. Az ételek minősége, mennyisége, tálalási formája, vagy éppen hiánya ennél jócskán többet jelent, és a legtöbb esetben – akár az adott személy, vagy csoport tudta nélkül – annak státuszszimbólumává, identitásává válik, és állandó kölcsönhatásban van a kultúrával, korszellemmel és gazdasági helyzettel.
A státuszszimbólum kifejezés hallatán jellemző drága autókra, puccos lakásra, több száz méterről kiszúrható 'GUCCI' feliratos pólókra gondolni. Ezekkel hol szándékosan, hol tudattalanul, de a verbális kommunikáció teljes híján is mindenki számára tűpontosan érthető üzenetet sugall a tulajdonosa – gazdag, sikeres, eljutott az önmaximalizálás nem elhanyagolható lépcsőfokára, tessék-lássék. Ritkán jut eszébe az embernek az étellel való hencegés, ami egyébként is inkább primitívnek hat, elvégre (nyugati kontextusban) ez 2024-ben a legtöbbünknek adott – ám posztmodern éra és jólét ide, vagy oda, az evés szignifikanciája nem igazán kopott ki.
Jól kivehető módon jelenik meg az adott ország gazdasági és szociokulturális helyzete abban, hogy a társadalmának milyen viszonya van az ételekhez, és magához a rítushoz, vagyis az evéshez. Saját látóterembe az evési szokások árulkodó mivolta akkor ötlött először, amikor gyerekkoromban anyukám anekdotázását hallgattam fiatalkori hollandiai utazgatásáról, ahol, elmondása szerint, a több szinten is kiéhezett magyar fiatalokat pontosan kiporciózott adagokkal várták holland vendéglátóik – mindenkinek egy szelet hús, mellé decens mennyiségű köret. Ugyan (talán) jól lakhatsz, szuszogósra biztosan nem eszed magad. Mindez a kilencvenes évek elején, magyar szemmel inkább hatott bizarrnak, már-már illetlennek, mintsem észszerűnek, pedig a valóság az, hogy tényleg nem feltétlen van szükség három előételre, a rántott javak összes elképzelhető formájára, majd még kétféle desszertre, ahogy azt nagyanyánk intézi minden vasárnap.
A második, akár kultúrsokknak is nevezhető tapasztalásom arról, hogy más népeknek mit jelent az evés, Grúziában vagy Georgiában ért. Az országba tett néhány látogatásom során megfigyeltem, (anélkül, hogy túlzottan figyelnem kellett volna) hogy a helyiek szokásai merőben eltérnek az általam megszokottól. Ők ugyanis simán megrendelnek egy kisebb falura elegendő ételmennyiséget a vendéglátóegységekben, elfogyasztják a tizedét, egy hanyagul elegáns mozdulattal cigicsikket dobnak a tányérukra, majd tovább is állnak. És bár magyarként, különösen vidéki magyarként sosem kellett a szomszédba mennem, ha egy istenes vendégvárásnak akartam részese lenni, a Kaukázuson tényleg úgy várják az asztalhoz a messziről jött embert, mintha annak az élete hátralévő részére kéne elegendő fogást kínálni.
Ezek az esetek mind egy önmaguknál sokkal nagyobb jelenségre hívják fel a figyelmet. Vegyük csak Magyarország példáját: a nemzeti fogásaink, azon túl, hogy a nemzeti identitásunk fontos elemét képzik – olyannyira, hogy még emiatt is hajlandóak vagyunk a pokolba küldeni egy románt, vagy csehet, aki urambocsá sajátjának vallja a kürtőskalácsot – az aktuális viszonyainkat is szépen fémjelzik. Beszédesen gulyáskommunizmusnak nevezzük a Kádár-korszak már valamivel engedékenyebb időszakát, vagy banánköztársaságnak Latin-Amerika korruptabb államait, szimplán azért, mert az ételre tett utalás bárki számára jól detektálható közös nevező. Nem is olyan régen maga a miniszterelnök húzott meg éles határvonalat a jó hazafiakból álló, és az úgynevezett latteavokádó csoportok között: míg egyik oldalon az elkorcsosult körúti okoskodók, akik gyomra még a laktózt is képtelen megemészteni, addig a másikon a dinsztelt hagymás, zsírban tocsogó nemzeti identitás és szuverenitásvédelem, amit egy kupica pálinkával fojt le a jó hazafi.
@expelillarmus Hogyan lehetnék én is latte avokádós?🥹 #orbánviktor#orbánviktoredit#latteavokado#edit#CapCut♬ original sound - 𝓛𝓲𝓵𝓵𝓪(Logan’s version)
Míg a nemzeti fogások az ország gazdasági helyzetétől és fejlettségi szintjétől függetlenül is fontos identitásképző szereppel bírnak, az ezekhez való viszony és a rítus megélése mégiscsak árulkodik arról, hogy milyen helyzetben van éppen az adott társadalom.
Nem elhanyagolható tényező emellett a modernizáció, vagyis az, hogy az adott társadalom ennek milyen szintjén mozog, mennyire kapitalista, és mennyire vetette meg benne a lábát az individualizmus.
Míg időnek és energiának gyakran van híján a modern társadalmak átlagembere, az opciók száma már-már kifogyhatatlan – ezekben az országokban ugyanis a világ minden konyhájának fogásai egy karnyújtásnyira vannak egy átlag keddi nap ebédszünetében. Bemész, megeszed, miközben a délelőtti megbeszélésektől elnyúzott arccal átfutsz vagy öt különböző közösségi oldalt, és már ott sem vagy – az étkezés pedig mintha meg sem történt volna. Az étel ily módon történő inhalálása, a feldolgozott élelmiszerek, a minden értelemben vett gyors evés ma már Western dietként, vagyis nyugati étrendként is ismert, és szokás Standard American Dietként (SAD) is emlegetni.
Ez voltaképpen magába foglal mindent, amit rosszmájúan és sztereotípiákra támaszkodva elmondhatnánk az amerikai diétáról: cukros, gyors, tele van telített zsírsavakkal, vöröshússal, alkohollal és zöldséget nemigen látott. Ez a nyugatias fogyasztás persze nem Amerika-specifikus – Európában épp annyira megvan minden eszközünk ahhoz, hogy hasonlóan önpusztító módon étkezzünk, és ezt nem kevesen meg is tesszük. Habár vannak próbálkozások az étkezés rebrandingelésére – gondoljunk csak a trad wife trendre, és Nara Smith scratch-ből Fantát főző ámokfutására – azért az mégis világos, hogy modern emberként látható tendencia az ételhez fűződő mélyebb és spirituálisabb viszony nehezen visszafordítható felbomlása.
@naraazizasmith If you’ve been around for a while you’re going to recognize his t-shirt #easyrecipe#homecooking#homemade#fypツ#fanta#softdrink♬ O mio babbino caro (Gianni Schicchi:Puccini:Adami) - AllMusicGallery
Pedig az étel minőségén túl a fogyasztás rituáléja is meghatározó szereppel bír. Kutatások igazolják, hogy a lassú, elmélyült evés sokkal több előnnyel jár, mint azt gondolnánk. Mondhatnám, hogy sokat elárul a társadalmunkról, hogy ma már bármi elé odatehetjük a 'mindful' szót, hogy az jelentőségteljesnek tűnjön, ám amivel a tudatosabb életforma merőben inflálódik, talán túl cinikus lennék. Mindenesetre a mindful eating koncepciója létezik, ami valószínűleg tényleg nem így lenne, ha a modernizációs folyamatok nem tennék alapvetéssé az erősen feldolgozott ételek napi fogyasztását: nem kezdjük el a teste alapján aposztrofálni a másik értékét, vagy nem hitetik el velünk, hogy a fiziológiai igényeinket ki kell elégíteni ugyan, ám túl nagy jelentőségük nemigen van, na uzsgyi vissza az irodába.
@itsjisukim SORRY ITS OUT OF FOCUS but i hope this helped 🥹 #mindfuleating#mindfuleatingpractice#mindfuleatingtips#mindfuleatingmatters#mindfuleatinghack#mindfuleatingskills#healthyrelationshipwithfood#mindfulnesstips♬ Storytelling - Adriel
Na, de félretéve a cinizmust, azért a tudatos étkezés nem hülyeség: célja, hogy újra az ember szokásává tegye az odafigyeléssel történő, zavartalan és lassú evést. Azon túl, hogy mindez vitathatatlanul annak javára válik, már csak azért is, mert (a vadkapitalizmus sugalmazásainak ellenére) nem robotok, hanem emberek vagyunk, ugyancsak jót tesz a testnek, amit így nem kínozunk túlevéssel. Jó eséllyel tesz jót azoknak is, akiknek voltak már étkezési zavarai, ugyanis a tudatosan történő, az ételt egy spirituálisabb szinten is értékelő evés segít a visszaesés elkerülésében.
Az étkezési zavar egy rendkívül magányos betegség: így ismerheted fel, ha valaki bajban van körülötted
2023.11.14 17:38
Az agynak időre van szüksége ahhoz, hogy regisztrálja a teltségérzetet, ami pedig elég valószínűtlen, ha az ember közben TikTok-videókat görget, így nemcsak az étel értékelése marad el teljesen, de akár binge eating disorder, vagyis mértéktelen evészavar is könnyebben kialakulhat. Tudatosan enni tehát valami olyat kísérel meg visszahozni és kultiválni, ami néhányszáz évvel ezelőtt a nyugati világban is alapvetés volt: azt, hogy az evés nemcsak az éhség csillapítására szolgál, hanem olyan rítus, aminek jelentősége van a napunkban, és igenis illik ennek mentén kezelni.
