Még pár évtizeddel ezelőtt az olimpia is afféle szent tehén volt: országok versengtek, hogy megrendezhessék, és mindenki hirtelen kíváncsi lett a gyorsan gyalogló, vagy éppen úszó sportolókra, hogy aztán újabb négy évre elfelejtse őket. Legalábbis régen.
Volt idő, amikor a nyári olimpiai játékokért szinte véres küzdelmet folytattak az országok – napjainkra pedig odáig jutottunk, hogy az idei két, versenyben maradt pályázó feloszthatta maga között a győztesnek járó dicsőséget, és a szinte emberi mértékkel felfoghatatlan anyagi terheket. Párizs a 2024-es versengést kapta meg (kereken száz esztendővel azt követően, hogy először megrendezték a városban az ötkarikás játékokat), míg verseny nélkül lett immáron harmadik alkalommal Los Angeles-é a 2028-as esemény. De hogyan jutottunk el idáig?
Pár évtizeddel ezelőtt
Nem is kell olyan sokat visszautaznunk az időben, hogy egy valódi, küzdelmes olimpiai nevezési versenyt lássunk. Az újkori olimpiai játékok 100. évfordulójára rendezett eseményért Athén, Belgrád, Manchester, Melbourne, Toronto és Atlanta küzdött, ráadásul szinte a vesztesek nyugalmával, hiszen sokan biztosra vették, hogy az ötkarikás játékok őshazája, Görögország kapja majd ezt a megtiszteltetést. Nem így történt, a választás végül Atlantára esett, akiket alaposan meg is lepett a dolog. Nem készültek megfelelően, a nyitóünnepség négy órát késett, a versenyzőket pedig kevés személy szállítására alkalmas, ráadásul a szükségesnél jóval kevesebb kisbuszban szállították az olimpiai faluba – így volt, aki hajnalra ért csak a szállására – és a közvetítésben is gyakoriak voltak a technikai hibák.
Korrupció a gyepfű alatt: mi is az a sportswahing?
2024.2.10 9:42
Ettől függetlenül ezt az olimpiát még sikernek könyvelték el, de hát az Egyesült Államokról beszélünk, akik afféle erődemonstrációnak is szánták a dolgot, még akkor is, ha az országban zömmel a focinak – pontosabban az amerikai focinak –, a kosárlabdának, és a baseballnak van igazán múltja és rajongói bázisa.
Görög tragédia
Athén tehát lecsúszott az évfordulóról, de „csak” nyolc évet kellett várniuk, hogy végre ők is megrendezhessék „minden idők leghagyományőrzőbb, és egyben legmodernebb olimpiáját”. Jó hátszéllel érkeztek: az ország anyagi helyzete stabil volt, és pont pár héttel előtte zsebelhették be az európai futballbajnokság győzelmét, ezért joggal érezhették úgy, hogy itt semmi sem mehet gallyra. A helyzet az, hogy tévedtek, de ez elsősorban a színfalak mögötti machinációknak volt köszönhető. Bár a város és az ország már 1997-ben tudta, hogy 7 éven belül a világ legnagyobb sportrendezvényét bonyolítják le, minden kapkodósan zajlott.
Ugyan mire maga a megmérettetés elkezdődött, ebből nem látszott semmi, a költségek viszont őrülten elszálltak: egyes források szerint az eredetileg meghirdetett 2 milliárdos költségvetés – amelynek egy részét állta a Nemzeti Olimpiai Bizottság – 20 milliárdosra rúgott, ráadásul amint a versenyzők és a turisták leléptek, kiderült, amit minden városrendező és épeszű politikus tudott: a semmiből felhúzott sportlétesítményeket nemhogy a város, de az ország sem fogja tudni kihasználni – szomorú momentumként emlékeztetnek arra, hogy nem mindig kell nagyot álmodni. Érdekes adalék a történethez, hogy Görögország az ezt követő időszakban nem kis anyagi csávába került, és a legtöbb gazdaságpolitikus és szakember egyetért abban, hogy a spirál – amely a 2008-as világválságnál tetőzött – az Olimpiától indult el.
Az Olimpia és a politika
Az azért nem titok, hogy az olimpia megrendezése gyakran politikai indíttatásból történt – elég csak az 1936-os berlini olimpiára gondolni, amelyben a harmadik birodalom nem titkolt célja az volt, hogy bemutassa a világnak, bármire képesek és bizony a kisujjukból is kiráznak egy ekkora rendezvényt. De szimbolikus volt az 1980-as, moszkvai ötkarikás játékok is, a hidegháború közepén nem véletlen, hogy a szovjet elvtársak igyekeztek erőt mutatni a világ felé.
Egy ideig azonban úgy tűnt, a kedélyek lecsillapodnak. A szovjetek után az amerikaiak jöhettek – szintén Los Angeles-szel – majd Dél-Korea, Barcelona, Atlanta, és Sydney következett a híres athéni fiaskó előtt. Úgy tűnt, a politika minimalizálódik, a hangsúly pedig újra a lényegen, vagyis a sporton lesz. Mondanunk sem kell, ez pusztán vágyálom volt: Athént Peking követte, a népköztársaság pedig vasfegyelemmel vezényelte le a rendezvényt és az sem érdekelte, hogy mi fog történni a direkt erre a célra, gyakorlatilag végtelen pénzből felhúzott épületekkel (semmi).
Peking után London következett, Londont pedig az anyagilag finoman szólva sem stabil lábakon álló Brazília követte, amely szintén alaposan megszenvedte az elszálló költségeket, az elfolyó és ellenőrizhetetlen pénzekből készült beruházásokat. Tokió szépített, de őszintén szólva ott is komoly problémát jelentett a korrupció, nem egy politikust bolondított meg az ép ésszel szinte felfoghatatlan pénzmennyiség, amely egy-egy ilyen rendezvény lebonyolításával jár.
Érdemes akár csak idén megnézni, mely városok pályáztak még Párizs mellett a megrendezésre. Amerika helyzete ebben is különleges volt, ők összesen négy várost „versenyeztettek” egymással, Los Angeles mellett pedig Boston lehetett volna még a befutó, ők azonban, várhatóan az elszálló költségek miatt végül visszaléptek, mert nem kaptak garanciát arra, hogy azt nem a város költségvetéséből kell majd kigazdálkodniuk. Hamburg is esélyes volt, ott népszavazáson döntöttek, ahol igen szűkösen ugyan (51,7% nem, 48,3% igen ellenében), de az olimpiát nem akarók győztek, így ők is visszatáncoltak. Róma szintén az esélyesebbek között volt, de kiderült, hogy a 6 milliárd eurós költségek tarthatatlanok, így végül Róma polgármestere maga vonta meg a támogatást a pályázattól, amelyet így az Olasz Olimpiai Bizottság kénytelen volt visszavonni.
És ne feledjük el, hogy Magyarország, pontosabban Budapest is ott volt az esélyesek között – országunk állapotát jól tükrözi, hogy az akkor még mozgalomként működő Momentum könnyedén összegyűjtött annyi aláírást, hogy népszavazást kezdeményezhessenek az olimpiáról – nagyjából 138 ezer érvényes szignó helyett több mint 266 ezret adtak le határidőre –, de végül erre nem került sor: Orbán Viktor kormányfő, Borkai Zsolt a MOB akkori elnöke és Tarlós István, Budapest akkori főpolgármestere visszalépett, mielőtt a népszavazásból bármi lett volna.
Tündökölhet még valaha régi fényében az olimpia?
Akármennyire is szép gondolat, hogy a világ legjobb sportolói összemérik erejüket, egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy a modern kori olimpia csillaga leáldozóban van. Az eseményeket követően évtizedek óta esnek ki csontvázak a szekrényekből és időről-időre kiderül, hogy az előre tervezett költségek sokszorosa sem mindig elég a megfelelő színvonalhoz, arról már nem is beszélve, hogy a versenyzőket elszállásoló olimpiai falvak, a hatalmas sportcsarnokok a záróceremóniát követően szinte felhasználhatatlanok más célra.
Az egykori nemes küzdelem szimpla erőfitogtatás és színtiszta pénztemetővé silányult, amelyet ráadásul jó ideje a különböző dopping, no meg politikai botrányok kísérnek. Azt is érdemes hozzátenni, hogy az esemény egyre kevesebb nézőt vonz: amikor a sportcsatornákon és a streaming szolgáltatókon az ember bármikor a kedvére való sportot nézheti, nem feltétlenül vonzó a golf, a gyeplabda, vagy akár a breaktánc közvetítése.
