Mit kezdhet a szerelem érzésével az, aki tagadja a szerelem létezését? Mennyit érdemes feláldozni egy eszme oltárán? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Ivan Turgenyev műve, az Apák és fiúk, ez esetben Ascher Tamás rendezésében.
Színházba járni nemcsak a sajátos atmoszféra, a szokásosnál kicsit csinosabb szettek és a sajtos perec miatt érdemes, hanem mert szinte bizonyos, hogy olyan gondolatokat indít el az emberben, amelyek amúgy kiüresedett hétköznapjaiban nem merülnek fel csak úgy. Na meg újra és újra ráébreszti az embert az idő körkörösségére. Hiába született egy mű akár másfél évszázaddal ezelőtt, valószínűleg nem sokat vesztett a relevanciájából a ma embere számára. Ilyen például Turgenyev 1862-es regénye, az Apák és fiúk is, amiben erősen arcon csapja a nézőt, hogy mennyire komikusan is tud kinézni, amikor az ember fiatalon az élet értelmét keresve szélsőséges eszmékkel magyarázza annak értelmetlenségét – ez esetben Ascher Tamás rendezésében, a Katona József Színházban.
Az előadás kiindulóhelyzetében még semmi átlagtól eltérő nincs.
A frissdiplomás Arkagyij (Tasnádi Bence) Szentpétervárról jómódú, értelmiségi édesapjához látogat vidékre, a kiruccanásra pedig jó barátját és egyben lakótársát, a doktornak tanuló Bazarovot (Vizi Dávid) is magával viszi. A helyzet egyetlen kirívó aspektusa, hogy Arkagyij megözvegyült apja, Nyikolaj (Máté Gábor) a fiatal házvezetőnővel, Fenyicskával (Mentes Júlia) szűrte össze a levet, románcukból pedig kisbaba is született, akinek létezéséről Arkagyij csak hazaérkezése során szerez tudomást – apja erről az apróságról elmulasztotta tájékoztatni, és meglehetősen pironkodva mer csak beszámolni róla.
Mindegy is, Arkagyij nem kerít nagy feneket a 23 évvel fiatalabb kistestvérnek, túlzottan lefoglalja ugyanis a szemmel látható rajongás, amit jó barátja, Bazarov iránt érez, és akinek elismeréséért és elfogadásáért epekedik, míg utóbbi inkább egy „nem reménytelen” koloncként tekint a kisfiúsan suta Arkagyijra. Na és itt jön a valódi fordulat: Bazarov nihilista, ráadásul nem is amolyan ártalmatlan, húszas évek eleji válságkezelésként áll bele az élet megvetésébe, hanem tényleg meg van róla győződve, hogy semminek sincs értelme, aki ezt másképp hiszi, az önáltat, egyébként pedig mindenkinek szembe kell néznie önnön hitványságával, máskülönben nemcsak a léte felesleges, de még hülye is.
Arkagyijt barátja és családja között felizzó ellentét azonban nem tántorítja el egyik oldaltól sem, továbbra is rajong apjáért és nagybátyjáért, csipkelődik a gyerekkora óta jelenlevő személyzettel, ám közben úgy issza barátja szavait, mintha Isten szólt volna le neki az üzenettel. Eközben persze igencsak kínosan érzi magát, amikor apja és nagybátyja, a kissé modoros, francia szavakkal előszeretettel dobálózó (ami egyébként teljesen megfeleltethető a kor orosz arisztokráciájának nyelvhasználatával – szerk.) Pavel nem osztoznak Bazarov nihilizmusában, hanem inkább amolyan nagybácsisan kikezdik a fiatal doktortanonc hangzatos eszméjét, mondván, hogy ha a jelenlegi helyzet nem jó, akkor lehet szépen előállni valami jobbal. Aztán jól össze is kavarodnak a szálak.
Egy nihilista nem szerethet?
„A szerelem nem létezik. Nincs semmi misztikus a nemiségben. Pusztán fizika. Vagy kémia. Baromság mindenféle giccses szirszarral felruházni ezt az egészet. A trubadúrok elmebetegek voltak. Ha megkívánsz egy nőt, kapd el! Ha ellenáll, keress másikat! Fogadd meg Bazarov doktor tanácsát: annyi nő van, mint a szemét” – mondja Bazarov az elhangzottakon kínosan kacarászó Arkagyijnak, aki a színdarab során több ponton is láthatóan küszködik Bazarov radikalizmusával, ám szerethetően nyámnyila természete, és a barátja felé érzett mély csodálata miatt sosem igazán áll ki ellene, még ha a helyzet meg is kívánná. Bazarovot az előbb idézettek kimondását ma talán kétszer is meggondolná, nehogy utolérje a cancel culture, ám a fiatal férfi olyannyira hisz a nihilizmus tévedhetetlenségében, hogy tényleg megtagadja magától mindazt az örömöt, amit a földi lét kínálhat mindannyiunknak – úgy például a szerelmet.
Történik ugyanis, hogy Arkagyij apja, ahogy az gazdagok körében történni szokott, hozzá hasonló társadalmi osztályba tartozók vendégül látásával mulatja el az időt, és meginvitálja megboldogult felesége régi barátnőjének rokonait. Elvégre miért is ne tenné? Köztük van egy fiatalon megözvegyült nő, Anna (Jordán Adél), akinek szemei azonnal megakadnak a családnál vendégeskedő Bazarovon, a vonzalom pedig kölcsönös. Na, de mit tehet a nihilista, aki szerint nincs szerelem, „csak hormonok vannak és ingerek”, ahogy azt Krúbi is megénekelte? Szakítson az elveivel, vagy szakítsa meg a kapcsolatot szerelme tárgyával? A válasz korántsem egyértelmű, és a kapcsolat amolyan diszfunkcionális situationshipbe torkollik, amikor a felek akarják is, de nem is, ezért mindenféle durvaságokat vágnak egymás fejéhez, és már nehéz eldönteni, hogy a kapcsolat örökké tartó házasság lesz egy napon, vagy egymás kardjában éri őket a vég.
A történet persze sok szálon fut. Bazarov önmagát mindentudóvá avanzsáló karaktere mellett többen mennek át identitásválságon, így például Arkagyij korábban már említett, nem kicsit modoros, ám kifejezetten szerethető nagybátyja, Pavel (Fekete Ernő), aki óriásit beefel a nála legalább harminc évvel fiatalabb Bazarovval, és unokaöccse nihilista barátja alapjaiban rengeti meg az élethez való viszonyát. Arkagyijnak ugyancsak kijut a jóból: küszködik toxikus barátja figyelméért és szeretetéért, küzd azzal, hogy végül is miben hisz, ha már imádott Bazarovja szerint semmiben nem szabad, és még a nőkkel is meggyűlik a baja. Belekavarodnak még és súlyos károsultjai is lesznek az eseménynek Bazarov csupaszív szülei, és a ház személyzete is, ám az előadás ennek ellenére is könnyen követhető és szép számmal tartogat meglepetéseket a nagyérdeműnek.
Az előadás hosszúra, egészen pontosan 155 percesre nyúlik, amibe még szünet is fér, ám én magam egy percét sem éreztem unalmasnak, és vontatottá sem tette a terjedelmes játékidő. A színészi játék nem csak a létszámból adódóan sokszínű – minden karakter egészen eltérő hangulatot csempész a színpadra. Kedvünkre kapcsolódhatunk rá, vagy éppen válhatunk baromira irritálttá Arkagyij naiv és kissé mulya lavírozásától saját érzései és Bazarov elvárásai között, Bazarov ordibálós „megmondó-emberkedésétől”, vagy a szolgálólányok szemtelen flörtölésétől, ahogy attól is, hogy ugyan miért ne akarna két szerelmes egymásé lenni, ha ahhoz egyébként minden adott. Pikírt módon ábrázolja a generációk közötti elkerülhetetlen összefeszüléseket, a fiatalos hevességet és a középkorú megnyugvást, vagy ha úgy tetszik beletörődést – például abba, hogy a hazánk (ez esetben Oroszország) nem tökéletes, de azért lehet szeretni így is. Az előadás ugyanakkor arra is rávilágít, hogy mennyire veszedelmes is lehet egy eszme, már amennyiben azt minden józanság fölé helyezi az ember, és arra, hogy legtöbbször tényleg elég egy szikra, hogy végül mindent felégessen.
