A szocialista Magyarországot ezer szemszögből szokták elemezni, a lakberendezés azonban mindig háttérbe szorul, esetleg megmarad a dohszagú nosztalgiánál. Itt az ideje, hogy ebben a cikkben kiszellőztessük a nagyi nappaliját.
A második világháború és az 50-es évek válságos időszaka után a Kádár-kor a 60-as évektől kezdőden megteremtette azt a viszonylagos jólétet, ami szépen-lassan véget vetett az évtizedek óta tartó egzisztenciális bizonytalanságnak. A 70-es években megjelent második gazdaság (maszek), amely teret engedett az informális munkavégzésnek, jövedelemkiegészítésnek és az ebből következő felhalmozásnak. A kádári politika egyik kulcseleme volt az életszínvonal emelése – legalábbis annak illúziója –, és legfőbb célját a fogyasztás és felhalmozás lehetőségének kompromisszuma jelentette, apolitikus magatartásért cserébe. A kádári kisember számára így a polgárosodás egyenlővé vált a fogyasztás folyamatos növelésével és a materiális javak megszerzésével.
Ez a mentalitás először az étkezés területén ütötte fel a fejét, a növekvő igényeket pedig a bővülő kínálattal igyekezték kielégíteni. A felhalmozás későbbi szakaszában jelent meg a lakberendezés, mint a fogyasztás következő szintje, amely a háztartások rendelkezésére álló pénzfeleslegnek – jobb híján – az új és divatos elköltési módját jelentette, amihez az elérhető termékportfólió bővülése is hozzájárult.
A fogyasztási igények megváltozása egyébként abból is kiválóan látszik, hogy ameddig az 1950-es években olyan tartós termékek jelentették a prioritást az emberek „háztartási bevásárlólistáján”, mint kályhák, hagyományos tűzhelyek, szekrények vagy éppen a rádió, addig a 60-as évekre az életmódbeli átalakulással és a fogyasztási lehetőségek kibővülésével már olyan gépek élveztek előnyt, amelyek hozzájárulnak a lakókörnyezet komfortjának növeléséhez és a négyzetméterek helytakarékos felhasználásához is, mint például a hűtőszekrény, a televíziókészülék, a fagyasztó, a mosógép és centrifuga.
A 60-as évek lakberendezését a fogyasztási és felhalmozási lehetőségek bővülésén túl az is segítette, hogy megindult az otthonok komfortjának javítása és az új, tömegesen megjelenő lakások már alapvetően fél- vagy összkomforttal épültek. A városban ez leginkább a panellakásokat, vidéken pedig az ikonikus Kádár-kockákat jelentette.
Szintén ebben az évtizedben kezdődött meg a házak nagyobb számú vezetékes vízellátása, amely kialakította a fürdőszoba kortárs képét, öblítős WC-vel, fürdőkádakkal, csaptelepekkel, amelyek a modern tisztálkodás alapját képezték. A 70-es és 80-as években pedig már nem volt olyan újépítésű ház, ahol a vezetékes víz és áram ne lett volna bekötve, sőt a korban indult meg a központi gáz bevezetése a gázpalackok használata helyett.
Az új életterek legfontosabb két eleme a – a fokozatos automatizációt és a szórakozási lehetőségeket biztosító háztartási eszközökön túl – a konyhának és a fürdőszobának a megjelenése-átalakulása.
A párt tervezőirodáiból gyökerezett az a perspektíva, hogy – köszönhetően az egyre jobb minőségű és nagyobb számban elérhető háztartási gépeknek – a konyha és a kamra elvesztette jelentőségét a család mindennapi életében. A panelek tervezése során arra törekedtek, hogy a konyha méretét, vagyis a főzésre szánt teret minél kisebbre csökkentsék, a kamrát pedig teljesen ki is hagyták a panellakások tervrajzából – mondva a fridzsider majd megold mindent. A konyha funkcióját övező szemlélet pedig nemcsak az előre gyártott panelek esetében, hanem a Kádár-kockák kialakításában is változott, de ezzel párhuzamosan megjelentek a nyári konyhák is a kertesházaknál a párt főzéssel kapcsolatos prekoncepcióira reagálva. A nyári konyhák nem csak a főzésnek, de a családi együttléteknek is meghatározó helyszínévé vált.
A belső terek berendezését egyébként a 60-as évekig a funkcionalitás jellemezte.
A cél az volt, hogy egy adott helyiséget praktikusan töltsenek fel tárgyakkal, amelyek nem mutattak túl önmaguk használati jellegén. Annak ellenére sem, hogy az élettér meghatározó részei – nappali, fürdőszoba, konyha, gyerekszoba – külön területi egységekre oszlottak.
A 60-as évek második felétől indult meg a gyáripari és típusbútorok fokozatos megjelenése a városok és a vidéki települések belső tereiben, majd a 70-es években terjedtek el széles körben azok az iparművészeti csodák, amik azóta is stabilan állnak nagyszüleink otthonaiban. A típusbútorok egyébként olyan elemekből állnak össze, amelyeket nem csak, hogy könnyen össze lehet szerelni, de a formatervek alapján előregyártott bútorok méret és szín szerinti azonossága miatt az egyes bútorelemeket könnyen ki is lehet cserélni elhasználódásuk esetén.
Ezt, vagyis a megegyező bútortípusokat és az emellé társuló szűk választékot alapvetően politikai vagy ideológiai síkon lehet értelmezni, hiszen
a lakberendezés uniformizálása a társadalom szimbolikus egyenlőségét jelentette, ahol lehet valaki a rendszerben értelmiségi vagy gyári munkás pozíciójában is, ugyanabba a kádári komfortba fog hazatérni.
A lakásépítés és lakberendezés terén jelentős változás már leginkább a 1980-as években következett. A 70-es években tűrt, majd a 80-as években már inkább támogatott második gazdaság intézménye lehetővé tette a tőkefelhalmozást szélesebb rétegeknek. Így – ahogyan Rogán Antal fogalmazna –
a keményen dolgozó kisember számára is elérhetővé vált olyan több generáció lakhatását biztosító házak építése, ami korábban csak a helyi káderelit privilégiumának volt tekinthető.
A rendszer által jóváhagyott fogyasztói magatartás a 70-es évek lakberendezésének uniformitása után a következő évtizedben az egyén kiemelkedésének, a közvetlen és közvetett elismerésének lett alárendelve. Így az erőforrás birtokában lévő háztartásokban a magasabb státusz szimbólumát a lakberendezésben a divat követése és a lakókörnyezet folyamatos fejlesztése jelentette, ami már régen nem a biológiai-fizikai szükségletek kielégítéséről, hanem az internalizált f*szméregetésről szólt.
