Valentin-nap alkalmával feltesszük a kérdést: mit mond a tudomány a szerelemről? A jelenséget káros lenne csak biológiai irányból vizsgálni, mert amit szerelemnek gondolunk, az nemcsak idegtudományi fogalom, hanem társadalmi konstrukció is.
Szeretünk abban a hitben élni, hogy a szerelem misztikus dolog. Valami megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzés, amit csak akkor és azáltal tartunk értékesnek, hogy nem tudjuk az okát és a célját. Miért ódzkodunk attól, hogy a szerelmet a tudomány irányából közelítsük meg? Vajon miért tartjuk eretnekségnek azt, hogy megvizsgáljuk, miből áll össze ez az érzelemegyüttes, ami arra ösztökél minket, hogy állandóan ott akarjunk lenni valaki életében, és oda akarjuk adni neki, amink van?
A 2024-ben elhunyt Helen Fisher antropológus halála előtt nyilatkozott Olisunvia videóesszéistának, amiben a tortaevéshez hasonlította a szerelmet:
„Hiába tanulmányoztam sokáig, nem rontotta el az érzést. Olyan ez, mint amikor egy szelet csokitortát eszel: minden egyes összetevőjét ismered, de attól még örömödre szolgál megenni azt“.
Attól tehát, hogy tudományos oldalról tanulmányozzuk, mégis mi a szerelem, az érzés nem lesz kevesebb vagy gyengébb. Attól, hogy van bennünk egyfajta tudatosság, még nem vész el a szenvedély. Viszont abba a hibába sem eshetünk, hogy csak biológiai vagy csak társadalmi irányból szemléljük a szerelmet. Holisztikus felfogással láthatjuk át pontosan, mi is ez a dolog, ami kétségtelenül mozgatja az egyént, és ezáltal mozgatja a világot is.
A szerelem a biológiában
Az idegtudomány fejlődésével egyre többet tudunk azokról a biológiai folyamatokról, amit általánosságban szerelemként értelmezünk. Helen Fisher sokat idézett (és kritizált) magyarázatát a Why We Love: The Nature and Chemistry of Romantic Love című könyvében fektette le. Az általa felállított modell lényege, hogy az emberi fajnál az evolúció során három agyi rendszer fejlődött ki, amin ez az érzelemegyüttes alapul: az egyik a szexuális vágy, a másik az intenzív romantikus szerelem érzése, a harmadik pedig a mély kötődés. Ez a három rendszer különböző hormonokat mozgat: a vágyat a nemi hormonokhoz (tesztoszteron, ösztrogén), a romantikus szerelmet a dopaminhoz, míg a kötődést elsősorban az oxitocinhoz kötik.
Fisher ennek az egész komplex rendszernek a céljául a reprodukciót nevezi meg, avagy az ő szavaival azt, hogy a „DNS-ünket a jövőbe küldjük“. Épp emiatt éri a legtöbb kritika manapság, hiszen léteznek queer emberek, akik (persze, mások sem feltétlenül) biztosan nem reprodukciós céllal élik meg a szerelmet. Aki Fisher elméletével nem ért egyet, azok számára a queer (különösen az aszexuális) emberek cáfolatot jelentenek, míg az elméletet osztók számára kvázi „szabályt erősítő kivételek“, akik a normától eltérően vannak bekötve. Az persze már filozófiai beállítottság kérdése, hogy ezt megbélyegzésként vagy egyszerű megállapításként kezeljük. Akárhogy is tekintünk Helen Fisher modelljére, az biztos, hogy a munkássága mérföldkő volt a szerelem biológiai kutatásában, és sok vitát elindított a témában.
5 anti-Valentin-napi film, ami után áldani fogod az eget, hogy szingli vagy
tegnap 11:41 -kor
Szintén óvatosan kell bánnunk a biológiai determináltságról szóló gondolatokkal is, nem csak akkor, ha a queer emberekről beszélünk. Az olyan gondolatok, mint „a férfiak vadásznak születtek, és biológiailag elrendelt, hogy meg akarják csalni a partnerüket“ vagy „a szerelem elmúlik a gyerekvállalás után, mert elérte a célját“ károsak, mert azt az általános vélekedést generálják, hogy egy férfi képtelen a hűségre, az életen át tartó szerelemre, miközben egy nő kitartó, hűséges és érzékeny. Ugye, értjük, miért problémás evidenciaként kezelni az ilyesmit?
Éppen ezért veszélyes a szerelmet csak biológiai oldalról nézni, ugyanis ezzel olyan szociális normákat kezelhetünk „természetesként“, amik emberséges társadalomban elfogadhatatlanok. Ez pedig elvezet minket a következő és legalább ennyire fontos kérdéshez: mi a szerelem mint társadalmi konstrukció?
A szerelem mint társadalmi konstrukció
Anne E. Beall és Robert J. Sternberg The Social Construction of Love című munkájukban állítják, hogy a szerelem társadalmilag megkonstruált, és azon alapul, hogy milyen funkciót kell ellásson egy adott térben és időben. Na, most ez mi a francot jelent? Azt, hogy nemcsak az változó kultúránként, hogy milyen gesztusokkal fejezzük ki a szerelmet, hanem az is, hogyan éljük meg azt.
A viktoriánus kor és a kortárs kanadai társadalom összehasonlítását hozzák fel példának. Előbbiben egy nő számára a szerelem a mély és távolságtartó tiszteleten alapult, miközben irrelevánsként vagy egyenesen szégyenteljesként kezelte a szexualitást, míg a 21. század nyugati társdalmaiban szinte elképzelhetetlen, hogy szerelemnek hívjuk azt, amiből hiányzik a szexuális vágy. A különbség pedig értelemszerűen nem genetikai, és nincs összefüggésben az evolúcióval (hisz evolúciós szinten néhány évszázad szinte láthatatlan), sokkal inkább a különböző társadalmi folyamatokkal, amik befolyásolták, hogyan tekintünk a szerelemre, illetve hogyan éljük meg azt.
13 otthonülős, kicsit sem nyálas romantikus film Valentin-napra: a niche drámákon át a folk horrorig
2 nappal ezelőtt
A szerelmet társadalmi konstrukcióként értelmező gondolatok kedveznek az aromantikus emberek számára is, hiszen ezáltal nem kell azt érezniük, hogy kimadaradnak valami „kötelezőből“, amit a társadalom megalkotott, és azon belül a média is erősen formált. A szerelem társadalmi konstrukcióként való értelmezése azért pozitív üzenet, mert nem uniformizálja azt, hogyan „kell“ megélni a szerelmet, és nem tesz felesleges terhet azokra, akik máshogy élik meg azt.
A szerelem az, aminek te megéled
Felállítható tehát egy modell a szerelemről MRI-tesztek, idegtudományi kísérletek mentén, de nagyon fontos, hogy óvakodjunk attól, hogy a szerelmet kizárólag biológiai (vagy kizárólag misztikus) fogalomként írjuk le. A biológiai determinizmus eleve veszélyes irány, hiszen ha az embert csak természettudományos irányból vizsgáljuk, rengeteg fontos tényezőt nem tudunk számításba venni.
Persze, jó megismerni, mi zajlik az emberi agyban, mikor szerelembe esik, de meg kell értenünk, hogy amit szerelemként ismerünk, azt jelentős arányban a társadalom kreálta, és ezzel semmi baj nincs. Sőt, tulajdonképpen felszabadító is arra gondolni, hogy egy fluid dolog, ami a kor és a tér, illetve kultúra függvényében változik. Ha ezt megértjük, talán sokkal elfogadóbbak leszünk azok felé, akik máshogy képzelik el és máshogy élik meg a szerelmet. Ne hazudjuk magunknak azt, hogy tökéletesen tisztában vagyunk vele, mi ez az egész, mert a nagy részét annak, amit a szerelemről gondolunk, az elődeink alkották a társadalmi fejlődés során. Ha ezzel szembenézünk, talán a tudományos megvilágosodás mellett is ugyanolyan misztikus jelenségként tudunk majd tekinteni a szerelemre, ami az emberiség egyik legfontosabb mozgatórugója.
