Március 6-án debütál a hazai mozivásznakon a háromszoros Oscar-díjas dél-koreai rendező, Bong Joon Ho új filmje, méghozzá az immár hollywoodi nagyágyúnak számító Robert Pattinson főszereplésével. Kritika arról, megüti-e a direktor egekbe emelt mércéjét?
A történet alapját Edward Ashton 2022-es nagy sikerű, Mickey7 – igen, egy tízest hozzácsaptak a filmkészítők – című sci-fi regénye ihlette, melyet írói tudásával is megspékelt a különlegesen egyedi filmnyelvéről ismert direktor, Bong Joon Ho. Nem csupán a kamera mögül dirigált, de a forgatókönyv is az ő tollából származik. A könyv alapjaiban rengette meg a sci-fi irodalmi szcénát olyannyira, hogy 2023-ban elkészült a folytatása, melyet Antianyag blues névre keresztelt Ashton. Mindkét kötet fellelhető az Agave Könyvek forgalmazásában.
A sztori központjában Mickey Barnes (Robert Pattinson) áll, akinek a munkakörét nemes egyszerűséggel így nevezik meg: „Eldobható”. Több társával együtt bolygóközi expedícióra indulnak, őt azonban különlegessé teszi, hogy kizárólag bitang veszélyes, kísérleti melókat vállal a világűrben, melyek közben fennáll a veszély, hogy életét veszti.
Ám ez nem jelent gondot főnökei számára, hiszen korábbi emlékeivel, személyiségével együtt minden egyes haláleset után klónozzak, és mehet minden szépen tovább, a maga rendje és módja szerint. Látszólag. A rendszer tökéletesnek tűnik, egészen addig, amíg egy véletlen eset következtében szembe nem találja magát önmaga egyik korábbi verziójával.
A „Többszörös” – így nevezik, ha valakinek egynél több klónja is életben van – létforma viszont illegális, tehát valamelyiküknek fel kell áldoznia magát. Az apró bibi csupán annyi, hogy erre egyikőjük sem hajlandó, hiszen bár beszédes az „Eldobható” titulus, ők maguk nem tartják jelentéktelennek az életüket.
Meghalni lelombozó… de legalább jó megélhetést biztosít
A Mickey 17 a társadalom megalkuvást nem tűrően előrenyomuló technológiai fejlődésnek, de en bloc az emberi fajnak a kritikája, görbe tükre, miközben korunk identitásválságáról, elszemélytelenedéséről is számot ad. Nem ér fel Bong Joon Ho korábbi mesterműveinek, az Élősködőknek és A halál jelének magaslataihoz, ennek ellenére ordít róla, hogy fekete öves filmes kezeinek munkája.
A rendező ismét bizonyította, hogy a szakma polihisztora – épp a hetekben nyilatkozta, hogy valamennyi létező műfajban ki szeretné próbálni magát. És miért is kedveljük őt igazán? A legsúlyosabb topikokat is ügyesen fűszerezi meg „kikacsintós” humorelemekkel, új filmjében is páratlanul ötvözi a sci-fi-thrillert a fekete komédiával. A Mickey 17 erős társadalmi üzeneteket fogalmaz meg. Szatirikus, önreflexív, feketén komikus színezetű, melynek köszönhetően bár szemfelnyitó és elgondolkodtató, ezzel együtt fogyasztható, élvezhető is.

A halál szerves része Mickey mindennapjainak, amely bár társait, kollégáit nem kifejezetten hatja meg, számára maga a kénkövés pokol. Ahogy ő fogalmaz „meghalni minden alkalommal rémes.” A létezése értéktelenné, szó szerint lecserélhetővé válik, mely hűen érzékelteti napjaink generációinak digitális uniformizálódását, az egyéni érzések, érzelmek elértéktelenedését.

Robert Pattinson karaktere rendre szóvá teszi, hogy az egyes kínzó halálesetek biztosan egyfajta büntetésként funkcionálnak múltbéli bűnei okán. Hősiesen tűri, tudomásul veszi hát azokat. A film görbe tükröt tart a némaságra, arra a gyötrelmes mókuskerékre, amelyet sokan taposnak nap mint nap anélkül, hogy változtatnának szerencsétlen körülményeiken, vagy felszólalnának saját boldogságuk, érvényesülésük érdekében.
Mickey identitásválságba kerül, már ő maga sem érzi a tetteinek súlyát, hiszen bármi is történjen vele, klónozzák, érzelmeitől és akaratától függetlenül. A film bizonyos szempontból értéket ad a halál fogalmának azáltal, hogy elinflálja a sztoriban; rámutat, hogy nekünk bizony egyetlen esélyünk van, hogy nyomot hagyjunk, érezzünk és boldogok legyünk. Főszereplőnknek is erre kell törekednie, még akkor is, ha látszólag minden ellene van. A történet Barnes önismereti, önelfogadási útját kíséri végig, illetve azt, ahogy szépen lassan ráeszmél: teljesen rendben van, ha szeretne boldog lenni.
A Mickey 17 gyomorforgatóan gyönyörű, de közel sem hibátlan
A film kissé koszos, rozsdás, és meglepően sötét atmoszférájának hihetetlenül ütős és autentikus feelingje van – már amennyire lehet ezt a szót használni tudományos-fantasztikus mozgókép esetében. Egy kicsit féltem attól ugyanis, hogy lepolírozott „űrmiliőt” kapunk. Erről szó sincs. Egy percig sem hiszi a néző, hogy stúdióban, vagy a Föld nevű bolygón dekkol, amiért elismerés jár a készítőknek.
A díszletek, a számítógépes effektek és a prosztetikus elemek is hibátlanok, csakúgy, mint a fényképezés. Telis-tele van szemrevaló snittekkel – igazi filmtechnikai csemege.

A párbeszédek feszesek, abszurdummal és humorral tarkítottak, és kellemesen agyzsibbasztók. A Mickey 17 igazából szűk, néhány szereplős karakterdráma, ami remekül áll neki. Nincs erőltetett, világmegváltó, bolygó sorsát eldöntő narratíva. A miniatűr, de gigászi tanulságokkal felvértezett emberi sorsról szól.

A gyomorforgató jelzőt nem véletlenül használtam – meglepően undorító, olykor Cronenberg-filmeket idéző testhorror-elemekkel dúsított, ami egyáltalán nem baj, sőt. A vérprofi tálalásnak, ritmusérzéknek és vágásnak köszönhetően ütősek ezen szekvenciák, és emelik a téteket.
A karakterek esetében felemás a mérleg. Kezdjük a pozitívumokkal: Robert Pattinson legalább kettő – igen, furcsán hangzik – világklasszis alakítást nyújt. Rászabták a szerepet. Ismét bizonyította elképesztően széles spektrumát – legyen szó bármilyen műfajról és szerepről, emberünk megállja a helyét.

Ylfa (Toni Collette) és a Trump-pszichózisban szenvedő Kenneth Marshall (Mark Ruffalo) archetipikus, felületes antagonisták. Mickey ellenlábásai gonoszak, mert számítóan vigyorognak, de legfőképp azért, mert a szkript úgy kívánja. Az alakításokkal nincs gond, de a gyarlóságuk mögötti motivációk nem világosak. Elnagyolt, szatirizált, kevéssé átélhető filmgonoszok. Ennek köszönhetően néhány kulcsfontosságú ponton feszültségmentessé, kiszámíthatóvá válik a sztori.

Egy házaspárról van szó, akik a korrupt, kapzsi politikai elitet testesítik meg, és akikhez az embertelen klónrendszer köthető. A véráldozatok nem hatják meg őket, törtetnek előre a hírnévért, a megdicsőülésért, emellett előszeretettel alkalmaznak populista retorikát, és bújnak a – természetesen kamu – hitük, illetve a „jóemberkedés” álcája mögé. Lehet néhány tippünk, ki(k)re gondolt a „költő”.
A történetvezetéssel is akadnak problémák. A 137 perces játékidő manapság nem tűnik hosszúnak, de a film derekánál, amikor a társadalomkritikai felhang szerelmi drámává alakul át, egy jó 20 percre leül a film. A fináléra azonban szerencsére összekapja magát. Ha már a szerelmi szálnál tartunk, Nasha (Naomi Ackie) karaktere üde színfolt, biztatóan indul a közös történetük Mickey-vel, de sajnos az ő kapcsolatuk is felületes klisékbe torkollik.

Most akkor mi legyen, beüljek a moziba, vagy elég, ha elküldöm a klónomat?
A Mickey 17, ahogy a szakmában mondani szokás, „filmesek filmje”. A közönség szemszögéből ezt lefordíthatjuk úgy is, hogy ínyenc falat a minőségi mozgóképes alkotásokat kedvelők számára. Mint már említettem, a technikai aspektusokra, a nyelvezetre, stílusra nem lehet panaszunk, talán csupán arról van szó, hogy nem a legkiemelkedőbb alapanyag, amelyhez Bong Joon Ho nyúlt eddigi karrierje során.
Aki nem tud betelni a rendező unikális hangvételével, csalódni ezúttal sem fog. Nem árt azonban, ha mérsékeli egy kicsit a néző a kolosszális elvárásait, ellazul a székében, és hagyja, hogy egy másik univerzumba repítse a groteszk, abszurd, magával ragadó fabula. Amelyből feltehetően nem életének mindent elsöprő filmélménye válik, azonban értékes jelentéstartalommal szolgáló darab, és még így is bőven kiemelkedik a fősodratú kínálatból.

A dél-koreai szakmai nagyágyú vélhetően nem tervez hosszúra nyúló pihenést, ugyanis a napokban érkezett a hír, miszerint zöld utat kapott a Szöul földalatti metrórendszerében játszódó horrorfilmötlete, amely már több mint 20 éve izgatja a fantáziáját. Előtte még azonban utolsó simításokat végez az animációs projektjén, amely nem kevesebb, mint 50 millió dolláros büdzséjével a valaha készült legdrágább koreai film lesz. A bemutatója 2027 környékén várható. Újabb műfajokban méretteti meg magát tehát a direktor. Ami biztos, hogy mi ott leszünk a következő filmjének premierjén is.