Az 1922-es Nosferatu minden idők első nagyhatású vámpírhorrorja, amely alapjában fektette le a vámpírfilmek mitológiáját és ikonikus ábrázolásmódját.
Bár száz év alatt meglehetősen kitolódott az ingerküszöbünk, a Nosferatu hátborzongató főgonosza egyértelműen kiállta az idők próbáját: még maga Ryan Murphy, az American Horror Story atyja is belőle inspirálódva alkotta meg a Double Feature címre keresztelt 10. AHS-évad hidegrázós vérszívóit.
A Nosferatu kopasz, denevérre (és patkányra?) emlékeztető élőhalottjától már megszokhattuk, hogy időről időre visszatér a filmvászonra. Legemlékezetesebb újragondolásai közé tartozik Werner Herzog 1979-es kis kötltségvetésű, de kritikailag annál sikeresebb Nosferatu the vampyre (Nosferatu: Az éjszaka fantomja) című filmje, Petyr karaktere a vámpírfilmek hagyományait zseniálisan parodizáló What We Do in the Shadows-ban (Hétköznapi vámpírok), illetve a Willem DaFoe által megformált Max Shreck karaktere a 2000-es Shadow of the Vampire (A vámpír árnyéka) című filmben.
A Nosferatu történetét legfrissebben a The Witch (A boszorkány) és a The Lighthouse (A világítótorony) filmeket jegyző Robert Eggers adaptálta, akinek Willem DaFoe szintén különleges helyet foglal el a szívében. Bár DaFoe most csak mellékszereplő lesz, az Orlok báró névre hallgató vámpírt a szörnyeteggé változásban rutinos Bill Skarsgård alakítja majd, míg a konfliktus középpontjában álló házaspárt Lily-Rose Depp és Nicholas Hoult alkotja.
Az elektronikus zenét éltető utcafesztivál, amit egy tömegtragédia küldött szünetre: a berlini Love Parade története
38 perce
Élete során szinte mindenki találkozott már a Nosferatu különböző popkulturális hagyatékaival, (ha máshogy nem, legalább a egyszer a Spongya Bobban), azzal azonban kevesen vannak tisztában, hogy a film miként plagizálta a mélyszegénységben elhunyt Bram Stoker irodalmi művét, vagy milyen valós okkultista elemekből merített inspirációt.
Káosz és halál: A német expresszionizmus születése az I. világháború után
A német expresszionizmus filmes alkotásai főként az első világháború után kialakult kilátástalan néplélekből táplálkoztak. Az emberek kiszolgáltatottsága és traumatizáltsága tökéletes melegágyául szolgált olyan projektek megszületésének, amelyek ezekre a negatív, szélsőséges érzelmi állapotokra reflektáltak. Az első világháború következtében a német népességben rendkívül elevenen élt az idő előtti vagy természetellenes halál gondolata, Orlok gyilkos mechanizmusa pedig jól lefordította ezeket a nagyon is valós érzelmeket egy természetfeletti, képzelt világ nyelvezetére. Bár a horror különálló fogalomként csak a ‘30-as években jött létre, a Nosferatu tökéletesen lefektette a vizuális lelki terrorra építkező műfaj alapvetéseit. A film sikerének és korszakalkotó szerepének elengedhetetlen eszköze volt az innovatív, festői és mégis hátborzongató látványvilág, amelyben gyakorlatilag az árnyék, mint főszereplő jelent meg.
Prana-Film, a modernkori okkultizmus fáklyavivője
A film látványvilágának kialakításáért egy Albin Grau nevű német képzőművész, építész, producer és hivatásos okkultista felelt, aki a magánéletében is büszkén praktizált boszorkányságot, démonológiát és alkimista filozófiát. Grau csatlakozott egy Fraternitas Saturni nevű szektához, ahol felvette a Master Pacitius nevet. Grau úgy gondolta, hogy ő lesz majd az, aki forradalmasítja az okkult és természetfeletti filmkészítés válfaját. A művész stúdiót alapított a Pana-Film név használatával, ami szanszkritül nagyjából annyit tesz: minden élő entitásban lakozó vitális erő.
Grau évtizedeken keresztül tartó okkult tanulmányainak köszönhetően elsajátította az énok nyelv szimbólumrendszerét, amivel a 16. századi alkimisták kommunikáltak, és az angyalok nyelvének is nevezték. A Nosferatu elején ezen a nyelven próbálja meg felvenni kapcsolatot Orlok a kastélyába érkező látogatóval, ezzel is sejtetve azt, hogy a vámpír a 16. századból származhat.
A Nosferatu hatalmas siker lett, az egyetlen apró probléma csak az volt, hogy Grau teljesen jogtalanul használta a forgatókönyv alapját képező Drakula című regényt, amiért Bram Stoker özvegye még a filmstúdiót is kiperelte a lába alól.
Bram Stoker lopott Drakulája
Bár Stoker ikonikussá vált regénye a saját korában is meleg fogadtatásnak örvendett, a könyv népszerűségével egyáltalán nem volt arányos az író bevétele. A gótikus thriller 1897-ben került kiadásra, a irodalomkritikusok pedig azt mondták róla, hogy „gyenge idegzetű embereknek csakis fényes nappal ajánlják a hátborzongató könyv olvasását". A kiadást követően a könyvből évente 30 000 példány kelt el, a profitok többségét azonban benyelte a kiadó, Bram Stoker pedig 1912-ben bekövetkezett haláláig szegénységben élt.
10 évvel később Albin Grau és Enrico Dieckmann megalapították a Pana-Filmet, és leforgatták a Nosferatu-t annak ellenére is, hogy nem voltak képesek megszerezni a Drakula felhasználásának jogait. Albinék azt gondolták, hogy megelőzhető a per olyan apró változtatásokkal, mint a főszereplő átnevezése, vagy a történet áthelyezése a viktoriánus kori Londonból a 17. századi Németországba.
Nem sokkal a film berlini premiere után Stoker özvegye, Florence Stoker egy névtelenül feladott csomagot kapott, amiben a film promóciós anyagai szerepeltek. „Bram Stoker Drakula című regényének szabad adaptációja” – állt az egyik poszteren.
Mesterműve, ami majdnem a történelem martalékává vált
Az arcátlan plágiummal szembesülve Florence Stoker azonnal jogi segítséghez fordult, bár hamar kiderült számára, hogy a Pana-Filmnek egyáltalán nem áll szándékában kárpótlást vagy részedesést fizetni számára. A német bíróság végül Mrs. Stoker javára döntött, így elrendelhetővé vált a Nosferatu összes hivatalos másolatának elpusztítása. Ez többé-kevésbé sikerült is, bár Németországból kiszivárgott néhány kalózverzió az Egyesült Királyságba és az USA-ba, ahol a film hivatalosan is a német expresszionizmus kiemelkedő alkotásává vált.
