Sokat emlegetett, mégis nehezen tartható kihívás lett 2024-ben a social detox, amely arra buzdít, hogy ha nem is örökre, de időszakosan hagyj fel a közösségi média és az okostelefon használatával. Most mi is kipróbáltuk.
Hivatalos felnőtté válásom tizenegyedik évfordulójának derekán kiderült, a modern kor, a social media és az okostelefonok világa immáron engem is annyira beszippantott, hogy lehetetlen küldetésnek tűnt egy hétre letenni az okostelefont. Az eszközt, amely mindig ott pihen a táskámban vagy az asztalon, és amivel egyszerre dolgozom, tartom fenn a kapcsolatot a családommal és a barátaimmal, vásárolok, utazom, számlát fizetek és még sorolhatnám.
Pedig a születési dátumom alapján nem is vagyok igazi Z generációs. Abba a korba születtem, ahol telefonja csak a tehetősebbeknek volt, ahol Anyu még nem a tokot, hanem a szürke, műanyag előlapot és hátlapot cserélte le előbb párducmintásra, majd sárkánymintásra a munkahelyi Nokia 3310-esén, ahol apukám még műanyag feltöltős kártyát vett háromezer forintért (és a vezetékes telefonok uralta világban az neki még egy egész évre elég volt), és ahol nekem még csak távoli álomnak tűnt, hogy egyszer majd lesz egy saját, kinyithatós telefonom. Éppen ezért törtem ki üdvrivalgásban, amikor tavasszal a HMD Magyarország bejelentette, hogy piacra dobja saját Barbie-telefonját. A mobilt, amin nem lesz elérhető nyolcezer különböző applikáció, nem lesz szuper, 800 megapixeles kamerája és nem fog percenként húsz értesítést küldeni, cserébe csendes lesz, nagyon rózsaszín és nagyon Y2K.
A kinyithatós telefon, amit álmomban már láttam
Gyerekként imádtam az elektronikus kütyüket, főleg azokat, amik színesek voltak, így madarat lehetett velem fogatni, amikor úgy hozta a szerencse, hogy kipróbálhattam a Barbie Phone-t. Rögtön elhatároztam, hogy akkor ezzel a lendülettel tartok is egy hét social detoxot, és az okostelefonomat félretéve csak ezt fogom majd használni, májusban már úgyis volt hasonló élményem egy európai túra kapcsán, ahol szinte(!) teljesen telefon és internet nélkül éltem, egészen nagy sikerrel.
A 90-es évek kultikus játékának tündöklése és bukása, avagy hogyan tette tönkre a Mattel Polly Pocketet?
2024.8.20 9:22
A HMD Barbie-telefonja már csomagolásában is olyan volt, mint amilyennek anno 8 évesen megálmodtam: a rózsaszín doboz egy háromfakkos bársonytálcán kínálja nekünk a telefont és mellé két hátlapot, valamint egy színes, gyöngyös fityegőt is, ezzel máris felülmúlva elvárásainkat, ma ugyanis már annak is örülnünk kell, ha egy egyszerű USB-C kábelt mellékelnek a félmilliós telefonunkhoz. Ez még csak a kezdet, a tálcát felemelve ugyanis további díszeket, matricákat és charmokat, rózsaszín akksit, töltőkábelt és még egy törlőkendőt is találunk.
Többet ad, mint a modern telefonok, és mi mégis nem tudunk betelni vele
A telefon beüzemelése ismét felér egy kisebb időutazással, az akkumulátort ugyanis mi magunknak kell behelyeznünk a telefonba (ahogy a SIM-kártyá(ka)t és a memóriakártyát is). Szóval fedlap le, akksi be, és nagyjából másfél óra alatt fel is töltődik a telefon, ami megint csak okosabb utódait megszégyenítő kapacitással rendelkezik és egy töltéssel 3-4 napig simán bírja. Persze ez éppen amiatt van, amiért ki lett találva (pontosabban vissza lett hozva, jókor, jó időben, jó dizájnnal), hiszen a telefon tényleg a minimumot nyújtja: hívások indítása és fogadása, sms-küldés, Snake, egy gyengécske, de nem is aktív social-jelenléthez kitalált kamera, rádió, illetve egy kistükröt is kapunk az órás kijelzőhöz.
Legyen ez a nyár ikonikus a Redmi Note 13 sorozattal
2024.8.12 13:30
Ezzel pedig el is érkezünk a kihívás részhez. Az elmúlt két évben egyre többen rakják le voksukat az időszakos social detox mellett: az okostelefont, tabletet, okosórát félreteszik, és a mindennapokban „butatelefont” használva mentesítik magukat a közösségi média nyomásától. Elérhetőek, de csak a legfontosabbak számára, nem ragadnak a képernyőre hosszú órákra, felesleges scrollozás helyett a jelenben maradnak, befelé figyelnek vagy a barátokra, családra, kutyára, macskára, alkotnak, olvasnak, élnek egy új hobbinak.
Bár a Barbie Phone tökéletes eszköz lenne arra, hogy egy rózsaszín álomba illő, minden szükségletet kielégítő eszközzel kivonjuk magunkat kicsit a forgalomból, én mégis elhasaltam ezen a feladaton. A már korábban említett, félig sikeres mobildetoxom alatt nem dolgoztam (illetve mégis, hiszen rövid, telefonnal készült videókban kellett közvetítenünk, ahogy egy hét alatt Budapestről Berlinbe stoppolunk pénz nélkül), az utazás teljesen lefoglalta minden időmet és gondolatomat.
Ha azonban a mindennapokban kell elrakni az okostelefont, bajban van az ember, én legalábbis biztosan. Ma már minden annyira kompaktra lett tervezve, hogy egyetlen zsebben elfér. A telefonban ott van minden, és ha el is veszem a Facebookot, az Instagramot, a TikTokot és a Spotifyt, még akkor is ott marad a pénztárca, a bérlet, az EESZT-fiók, a villanyóra-bejelentő, a számlabefizető, az e-mailek, és akkor a munkahelyi levelezést és chatet, ami szerkesztőségi tag révén bármikor csilingelhet, még nem is említettem... Persze, a detoxnak pont ez lenne a lényege, felszabadulni az összes kötöttség alól, applikációk helyett manuálisan feladni a csekket a postán, nyomtatott bérlettel utazni és elővenni az ezeréves MP3 lejátszót, heti negyvenórás munkaidővel azonban ciki vagy sem, ennyi kifogást találva nem tudtam (vagy nem akartam?) kibújni alóla.
Mára hozzászoktunk ahhoz, hogy szinte azonnal reagálunk minden hozzánk intézett üzenetre, a legtöbb esetben nem várunk vele hosszú órákat vagy napokat. Külön érdekes, hogy a gyors reakciót egyfajta megfelelési kényszer fokozza, hiszen „mi lesz, ha nem válaszolok azonnal, ha emiatt megsértődnek rám vagy kirúgnak”? Természetesen ez az önmarcangoló spirál egyáltalán nem valid félelem addig, míg az ember nem egy reptéri irányítóközpontban vagy a sürgősségi osztályon dolgozik. Mentségek keresése helyett csak a magabiztos elhatározás kellene ahhoz, hogy félretegyem az érintőképernyőt és rápörögjek a rózsaszínű nyomógombokra, aztán heves telefonvitát imitálva rácsapjam valakire a pinkben pompázó, lecsapható telefonkagylót. A Barbie Phone bár remekül pótolhatja azt a fixációt, ami a social media önkéntes megvonásával jár, ugyanakkor felmerül a kérdés:
A válasz egyszerű: nem, ettől még nem leszünk kitartóbbak a detoxot illetően, a Barbie-s telefon sokkal inkább szolgál egy olyan játékként, amire mindannyian vágytunk gyerekként, egy eszközként, ami jól jöhet, ha baj van, és ha nagyon, de tényleg nagyon vágyunk a megújulásra, akkor talán segíthet a social media használatának visszaszorításában. Ehhez azonban nem egy új telefon kell, hanem a változásra való nyitottság, anélkül ugyanis csak ott fog porosodni a polcon a régi discmaned mellett, amit a szép emlékek miatt húsz éve képtelen vagy kidobni.
