Hiába a két A-listás sztár, a Két magányos farkas igen nehezen készült el, végül pedig az Apple streamingszolgáltatóján debütált, nem véletlenül. Látványos akciók helyett a feszült párbeszédek és a két színész karizmája viszi el a hajszálgyenge sztorit.
Pár évvel ezelőtt kis túlzással bármit el lehetett adni, ha abban egy A-listás színész szerepelt. De ezek az idők már elmúltak, ahogy szép lassan az úgynevezett sztárszínészek kora is leáldozóban van, legalábbis a moziban. Szerencsére (?) a streaminggyártók még mindig úgy gondolják, hogy az úgynevezett starpowerrel bármit el lehet adni, az itthon Két magányos farkas címmel futó mű pedig nem is egy, de rögtön két világsztárt kínál. George Clooney-t, akit itthon a Vészhelyzetből ismertek meg a nézők, és persze Brad Pittet, akit főleg a bulvárból – na jó, ez fájó túlzás, hiszen hihetetlen tehetséges, sármos és dögös filmsztárról van szó. Az, hogy az Apple összehozta kettejüket, önmagában nagy eredmény, kár, hogy a film, amit köréjük írtak, közel sem az.
A sztori szerint egy igen befolyásos nő kivesz egy szobát egy fiatalemberrel, ki tudja, milyen célból, azonban a dolog balul sül el: a srác drog hatása alatt kikészíti saját magát és látszólag jobblétre szenderül. Hősnőnknek szerencsére a telefonjában akad egy szám, ami pont az ilyen kínos helyzetek elrendezésére szolgál. Mire kettőt pislogna, máris megjelenik a „szakértő” George Clooney, hogy rendezze a helyzetet. A csavar ott következik be, hogy a veterán róka – pardon, farkas – felbukkanása után nem sokkal egy másik, azonos szakmában dolgozó fickó is felbukkan (Pitt), szintén azonos munkakörben.
Hát itt meg mi történik? – Mozikba került a Mi vagyunk Azahriah, ami a nagy progresszivitásában elvesztette az igazi varázsát
3 nappal ezelőtt
A főszereplőknek lassan, de biztosan szövetséget kell kötniük, hiszen – apróbb spoiler – némi drog is előkerül, ráadásul kiderül, hogy a holttest sem feltétlenül annyira holt, mint amihez hozzászoktak.
Nem lesz ebből Halálos fegyver
Bár a felütés egy klasszikus buddy comedyt is jelezhetne, a rövid játékidőnek, no meg a visszafogott – kvázi egyetlen egy, klasszikusnak nevezhető akciójelenetet leszámítva – tempónak köszönhetően végül a film két szék közül a padlóra ül. Az, hogy a két, egymásra kísértetiesen hasonló módszerekkel dolgozó, sőt, azonos embereket ismerő „takarító” kénytelen együtt dolgozni, maximum verbális humorként csapódik le, Pitt és Clooney oltják egymást az első pillanattól fogva, hogy találkoznak. Ezek a „poénok” néha ülnek, néha nem, de egy idő után a rövid játékidőtől függetlenül is inkább válik fárasztóvá, mintsem hasfalszaggatóvá kettejük csörtéje.
Kapnak egy társat, de ő is inkább csak azért van, hogy az amúgy is rövid játékidőt húzza, cserébe néha kifejezetten kínos (az a közös tánc!), néha kifejezetten unalmas helyzetekbe kerülnek. Ráadásul ránézésre sebezhetetlenek: nemcsak ők ketten, hanem a sidekick karakter is, innentől fogva viszont se tét, se működő humor nincs, csak a játékidő vánszorog a kiszámítható végkifejletig.
Egotrip rázva, nem keverve
Szinte az első pillanattól kezdve egyértelművé válik, hogy ezt a filmet nem feltétlenül az Apple, hanem a két színész akarta, és érthető, hogy végül miért nem került mozis bemutatásra. Nincs egy olyan jelenete, egy intenzívebb csörtéje, amely jól mutatna a vásznon. A rendező és író, Jon Watts – akinek többek között a Pókember: Nincs hazaút című filmet is köszönhettük – megelégszik annyival, hogy végre dolgozik vele két ikonikus színész, és ennyivel le is tudja a lényeget. Tét, feszültség, csavarok: ezek hiányoznak a Két magányos farkasból, cserébe van egy rakás, néha totálisan öncélú, humortalan párbeszéd, meg némi kémia. Mert bármennyire is szeretnék rosszat mondani, az biztos, hogy Brad Pitt és George Clooney egy asztalnál ülve, a számláikról beszélve is elvinnének a hátukon egy filmet.
Már pedig ebben az alkotásban pont erről van szó. A fegyverek ritkán kerülnek elő és akkor sem sülnek el, a fő cselekmény nagyjából párbeszédekből áll. Az előzetesek alapján még megvolt a remény, hogy egy Rendes fickók kaliberű móka kerekedik ki az egészből, de valójában erről szó sincs. A filmben, amelynek cselekménye kiszámíthatóan megy előre, semmi extra, vagy kifejezetten vicces dolog nem történik. Hőseink elvégzik a feladatot, igen hamar összehaverkodnak – ami érthető, hiszen a két karakter jellemvonásainak zöme egyezik – hogy aztán a dolog véget érjen, bárminemű katarzis nélkül.
A cselekmény zöme egy volán mögött játszódik, a maradékban pedig a havas városban botorkálunk, miközben Pitt és Clooney jó eséllyel improvizálva oltogatják egymást. Ez egy Hallmark TV filmbe beleférne – főleg, hogy érződik, hogy a költségvetés meg sem próbál kilépni a medréből, a rászánt pénz zöme jó eséllyel a két színészre ment el –, szóval autókázunk, pofázunk, aztán vége mindennek.
Jó érzés, hogy George Clooney és Brad Pitt egy filmben játszanak, az már kevésbé, hogy ez a film egy teljesen lineáris, igazából nem is túl szórakoztató bűnügyi történet, amiben sem a fegyverek, sem a csavarok nem dominálnak. A rendező megelégedett azzal, hogy ezt a két óriást újra egy filmbe tudta terelni, másra nem volt ingerenciája. Kár érte. Némi kreativitással, pár látványosabb szcénával, esetleg(!) akciójelenettel a Két magányos farkas egy emlékezetes alkotás lehetett volna. Így viszont nem lett az. A rövid játékidőtől függetlenül egy hömpölygő, lassan csordogáló egotrip, amiben Clooney és Pitt tök jól elszórakoznak egymással, csak mi nézők nem annyira élvezzük ezt a dolgot.
