Dübörög az Európa-bajnokság, magyar zászlók mindenütt, a futball pedig gyors ütemben és láthatóan erősíti az összetartozást – vagy mégsem? Hegedűs Eszter véleménycikke a focit övező kultuszról és a magyar identitásban betöltött szerepéről 2024-ben.
2024 nyara más, mint a többi, idén ugyanis a labdarúgó-Európa-bajnokság éve van, amelyen a magyar válogatott is pályára lép, keményen küzd, és tölti be legalább néhány kósza pillanatra a hatalom által rávarrt „társadalom-összekovácsoló” szerepet. A futball ugyanis a miénk, csakis a miénk. Ria-ria – aki ezt nem látja, az hazaáruló, de jobb esetben is egy csapott vállú libsi. De hogyan jutottunk el odáig, hogy a futballhoz való viszony meghatározhatja az ember hazájához való viszonyát és erkölcsi nívóját? Tényleg inkább összeköt a foci, mintsem elválaszt?
Kis pénz, kis foci
A magyar miniszterelnök bensőséges kapcsolatát a futballal nem kell bemutatni. Orbán Viktor fiatalkorában maga is focista volt, hosszú politikai karrierje során pedig gazdasági és ideológiai szempontból is óriási hangsúlyt fektetett a labdarúgásra.
Ennek a cikknek nem célja, hogy a magyar futballra áldozott pénz-, energia- és erőforrásmennyiség tényét taglalja, vagy arról folytasson okfejtést, hogy vajon mindez megérte-e pénzügyi-, avagy erkölcsi szempontból – erről már számtalan anyag született és fog is születni. A jelenlegi célom inkább a kapocs ideológiai vonatkozásának vizsgálata, vagyis azé, hogy hogyan és miért tette az orbáni politika a magyar identitás szerves részévé a futball iránti elköteleződést, amely immár a hazaszeretet szinonimájává lett – akár akartuk, akár nem.
Az világos, hogy a magyar foci átpolitizáltsága nem újkeletű jelenség. Így volt ez a méltán legendás ötvenes években is, amikor a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben az Aranycsapat presztízse mentette valamelyest a magyarok arcát a nemzetközi színtéren. Ezek az idők azonban elmúltak, az Aranycsapat emléke mára a focitörténelem letűnt korszaka, ám a labdarúgáshoz való ragaszkodás, valamint a magyarok életében betöltött vélt vagy valós szerepe nem egészen áldozott le.
Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok!
Na jó, de a foci legalább összeköt, nem kell ezen nyavalyogni, sem túlanalizálni, élvezni kell, és szurkolni a magyar csapatnak. Félreértés ne essék, szurkolni szerintem is jó buli, és a foci, vagy tágabb értelemben a sport, összekovácsoló erejét sem szeretném elvitatni, és még csak nem is a focirajongókat pécéztem ki magamnak. A kritikám inkább a focikultúra identitáskérdéssé avanzsálására irányul, nem mellesleg az ebből fakadó macsóizmust, szexizmust, rasszizmust és homofóbiát célozza.
@venuszlegycsapoja okosan&kedvesen szurkoljatok ⚽️(amúgy hajrá magyarok🇭🇺) #focieb#labdarúgás#focieb2024#feminizmus♬ original sound - vénusz légycsapója
Kezdjük azzal, hogy az orbáni politikai attitűd vigyázó tekintete alatt felépített focikultúra nemcsak olyan viselkedésformákat normalizál, mint az ordító szexizmus, rasszizmus, vagy homofóbia, de önmagában választóvonalat is képez a magyar társadalomban. Jó, végül is plusz egy ide, vagy oda, ennyi tátongó szakadék között lavírozva már igazán nem olyan nagy ügy, ám azért a magyar foci politikai szerepe és identitáskérdéssé tétele mégis szembetűnő tud lenni. Például amikor a magyar válogatott olasz szövetségi kapitánya hevességében szégyenkezésre inti a futballért nem rajongó magyarokat, annak megvan a pikantériája. Azonban nem kárhoztatom Marco Rossit, én is tettem már meggondolatlan kijelentéseket, viszont egy dologban biztos vagyok: az olasz edző szabados fogalmazását az az általános klíma tette lehetővé, amelyben a magyar foci kultusza az orbáni politika pontos lenyomata, és ami felüláll mindenen, ami identitásképző szerepet tölthetne be, legyen az a kultúránk bármely más szegmense.
Ne tessék megsértődni, a kettő csoport természetesen nem homogén, van bőven átjárás a Calvin Klein és a SZABAD. feliratos pólósok között. Az előbbi sorokkal az orbáni sarkítás művészetét alkalmaztam magam is, amely által tényleg könnyen tűnhet az élet a hófehér és az éjfekete átjárhatatlan kettősének, ha épp egy kicsit nem figyelünk oda.
Locker room talk
A (férfiak által játszott) futball természetéből adódóan egy macsós műfaj. A játékosok izzadnak, köpködnek, verik a mellüket, vagy zavarba ejtően közeli szemkontaktussal küldik el egymást melegebb éghajlatra, mi pedig imádjuk minden pillanatát.
A mostanra maximumra járatott „fiúskodás”, ami a magyar focikultúrát övezi a már önmagában is rém patriarchális magyar társadalmat tovább lökdösi abba az irányba, ahol a férfi az EMBER, a nő pedig trófea/kiegészítő/státuszszimbólum/oldalborda – kinek mi. A focikultúra identitáspillérré tétele tovább táplálja az országot amúgy is egyre átfogóbban uraló macsóizmust, hiszen bár nem kizárólagosan, ám férfiak csinálják férfiaknak, miközben mindannyian roppant férfiasak.
A foci szerepe a magyar társadalomban bőven túlmutat azon, amit gondolhatnánk róla, és azon is, amit egy egészséges társadalomban jelentene.
Hát a bulvár, az ilyen – mondaná kaján mosollyal Rogán Antal. Ám azért az eset mégsem olyan vicces. Orbán és a magyarok ugyanis szeretik a focit. Görcsösen kapaszkodunk Puskás legendájába, érezzük a szívünket melengető bizsergést a himnusz felcsendülésekor, ugyanakkor gond nélkül gondolunk a nőkre a férfiak világát kényelmesen kiegészítő, ám könnyen eldobható eszközként, akik addig maradhatnak, amíg jól mutatnak a lelátón.
Ami a csövön kifér
A futball esszenciájában férfidomináns közeg, ami megkívánja a „fiúskodás” egyes viselkedési formáit, úgy, mint a férfierő és -dominancia kendőzetlen kicsatornázását. Egy ilyen közeg nehezen tűri meg magában a nyílt szolidaritás vagy a lágyság jegyeit. Vegyük például az esetet, amikor a magyar válogatott kapusa, Gulácsi Péter Facebook-posztban támogatta A család az család mozgalmat, a gesztusa pedig méretes visszhangot generált, mondván, hogy „azért ne csináljunk úgy, mintha ez normális lenne” – és itt még egy finom kommentről beszélek. 2021-ben az UEFA-hoz a magyar szurkolók LMBTQ-ellenes transzparensei miatt érkezett panasz – ennek időpontja szinte pontosan egybeesett a közismert nevén homofóbtörvény beiktatásával, amely a pedofíliát és a homoszexualitást hivatott módszeresen összemosni gyermekvédelem címszaván.
Úgy tűnik, mintha a foci teret adna a frusztrációk, a kirekesztő érzések kicsatornázásának – amit máshol nem, azt a lelátón szabad. A homofóbia mellett masszívan megjelenik a rasszizmus is, 2021-ben például a nemzetközi sajtó szalagcímei is az angol játékosokat a Puskás stadionban érő rasszizmusról beszéltek. Ekkor és más alkalmakkal is jellemző volt ugyanis, hogy a magyar szurkolók az ellenfél csapat Black Lives Matter mozgalom melletti kiállását, nevezetesen a meccs előtti térdelést fütyüli ki, kifejezve ezzel, hogy köszönik szépen, ők nem kérnek a rasszizmus elleni kiállás ezen formájából. Természetesen a csapatoknak minden joga megvan ahhoz, hogy döntsenek arról, hogy kifejezik-e a szolidaritásukat térdeléssel, vagy politikailag semlegesek maradnak (még ha ez sokak szerint inkább megalkuvás afelé, amit a szurkolóik és a rendszer megkövetel, de ez egy másik kérdés), a másik csapat döntésének tisztelete alapvetés lenne, máskülönben igen nehéz amellett érvelni, hogy a magyar szurkolók valójában nem rasszisták.
@dailydoseofgrealish#england#footballworldcup#englandfootball#englandvshungary#hungary#worldcup#LetsGetBackOnTrack#racism#standtogether#foryou♬ Yellow (Slowed) - Coldplay
A foci átpolitizálása és nemzeti identitássá tétele valójában nem az összekovácsolásunkat célozza, pontosabban nem a társadalmunk egészének magyarságtudatát hivatott erősíteni. Sokkal inkább képez a rendszer által kedvelt csoportot, akikre számítani lehet, akik jó magyarok. A jó magyar, a hazafi nem károg azon, hogy mennyi pénz megy el focira, nem kezdi el robotszerűen sorolni, hogy „oktatás, egészségügy”, amikor újabb stadion épül, és nem érdekli az sem, hogy ki nevelte ki Szoboszlait. (Hát magyar, és ki lett nevelve, nem? Hát akkor?) Nem zavarja a rasszizmus a pályán, a homofóbia a pályán kívül, ha felcsendülnek a revizionista szólamok a lelátón, élvezi a meccset, és szurkol – az pedig, hogy a nem jó magyar mit gondol valójában tökmindegy.
