Csáki László animációs dokumentumfilmje a rendszerváltás utáni nagy vonatjegy-hamisítási bizniszt mutatja be, ami átitatta a 90-es évek korszellemét, és vastagon beírta magát egy egész generációnyi fiatal emlékei közé.
A rendszerváltás idején, a vasfüggöny leomlása utáni Magyarországon járunk, amikor az emberek már nem csak háromévente kaphatnak kék útlevelet, kinyílik a világ, és bárki szabadon utazhatna, már ha lenne miből. Az animációs köntösbe öltöztetett, Csáki László által rendezett dokumentumfilm, a Kék Pelikan azt a kérdést feszegeti, hogy mit ér a szabadság, ha nincs lehetőségünk élni vele? Egy olyan országban, ahol a svindliskedés-ügyeskedés nagymesterei vagyunk, szép számmal akadtak, akik meglátták a helyzetben rejlő potenciált. Csáki a főszereplők történetén túl is mélyen beleásta magát a témába, éveken át készített interjúkat olyanokkal, akiknek személyes sztorija volt a kék színű indigóval írt, hamisított vonatjegyekkel, melyek sok fiatalnak a szabadságot jelentették.
A valós eseményeket szórakoztató formában feldolgozó, egész estés animációs film három jóbarát, Ákos, Laci és Petya történetét meséli el. A globalizáció kiteljesedése előtti világban nem voltak filléres fapados járatok, csak busz és vonat, ami nem volt olcsó mulatság. A három huszonéves fiatal is elvágyódik Nyugatra, és megpróbálják a dolgot megoldani okosba': találkoznak egy vonatjegydílerrel, a függvénytáblában gazdát cserélő fecni viszont használhatatlan. A silány minőség vezérli az ötletet, hogy Ákos, Laci és Petya jegyhamisításra adják a fejüket egy kevésbé amatőr kivitelezéssel: elmennek a pályaudvarokra, a nemzetközi jegypénztároknál kilesik a dolog csínját-bínját, és rájönnek, hogy a jegyek a kék Pelikan indigóval íródnak, az eredeti példány pedig a MÁV-nál marad.
Vesznek négy jegyet az összekuporgatott pénzükből a legolcsóbb desztinációra, Komáromba, majd egy komplett vegyi kísérletbe fognak, és különféle tisztítószerekkel próbálkoznak, hogy a cetliről eltüntessék a felesleges adatokat. Végül „valami nyugati csodaszer“, a Domestos bizonyul sikeresnek, ami megfelelő koncentrációban képes eltávolítani a tintát, heuréka! Először hárman vágnak neki a világnak, majd az utazásaiknak híre megy, és beindítják a saját jegyüzérkedős gépezetüket. A főszereplők szájából hangzik el a film egyik kulcsmondata is:
Nekem a saját anyám azt tanította, hogy más embertől lopni bűncselekmény, az államtól dicsőség.
A 90-es években – a három fiúhoz hasonlóan – a pitiáner bűnözőkből profi jegyhamisítók váltak, a biznisz hálózattá fejlődött, amivel éveken át nem tudott mit kezdeni a rendőrség, és a Magyar Államvasutak sem volt a helyzet magaslatán, még 2013-2014 környékén is akadtak indigóval írt jegyek. (A film másik központi gondolata, ami a mai napig helytálló, hogy a MÁV-hoz bizony türelem kell, nem is kevés.) Aztán évekkel később, 2000 környékén az emberek elkezdtek lebukni, a hatóságok pénzbírsággal letudták az egészet, mert az olajszőkítési ügyek és a leszámolás-sorozatok közepette minden bizonnyal nem a vonatjegyekkel ügyeskedő fiatalok esete volt a legnagyobb problémájuk.
A Kék Pelikanban egy csomó olyan momentum van, amire huszonévesként is simán felkapod a fejed, ilyen Thuróczy Szabolcs vagy Csőre Gábor hangja (a sztori középpontjában álló karakterek többnyire a saját hangjukon mesélnek) vagy a felcsendülő Kispál- és Hiperkarma-számok. A nosztalgiavonatra a ma már sajnos nem létező (de a film apropóján egyetlen alkalommal újra megjelent) Pesti Est programfüzet is felültetett: ebben rejtették el a pénzt és a hamis jegyeket, amik így diszkrétebben cserélhettek gazdát, mert hát – ahogy a filmben is elhangzik – ez ingyen volt, „emiatt azért csak nem vesz meg az ember egy Népszabadságot“.
Manapság is számtalan módja létezik az ügyeskedésnek, de a digitalizáció korában nehéz lenne bejátszani a fentihez hasonlót. Mivel nem éltem a kilencvenes években, csak a szüleim által lefestett és elmesélt korszellemhez tudok nyúlni: a magyarok tömegesen jártak át Ausztriába, ami viszonylag olcsón és könnyen megközelíthető úti cél volt. Gorenje fagyasztóval tértek haza a Lada tetején, és akkoriban a seftelésnek is nagy divatja volt. Külön seftes túrákat szerveztek buszokkal, özönlött Isztambulból a török farmer, az arany, a bőrkabát, meg az olasz cuccok Triesztből. Az anyukámat a jegyhamisítás elkerülte, de az egyik barátját majdnem kirúgták a jogi karról, mert menzajegyeket sokszorosított, egy másik ismerőse pedig az áfacsalásnak volt nagymestere – kirakós bélyegzővel készített hamis számlákat fiktív adószámmal és cégnévvel, amiken aztán továbbadott.
Nagy utazás
Ma már akkora lazasággal pattanunk fel a repülőre, mintha Kecskemétre készülnénk, ellenben a 90-es évek fiatal generációjának Nyugatra jutni tényleg elérhetetlennek tűnő álom volt, és egyben sorsfordító élmény, ha összejött. A kék Pelikan elhozta nekik a szabadságot, aminek a szele addig csak a Szabad Európán és a szamizdatokon keresztül csapta meg az orrukat. És mit jelenthet ez a film a fiatalabb generáció tagjainak, akik a kilencvenes években még egy kósza gondolat sem voltak? A moziban az pörgött bennem, hogy bizonyos szempontból nagy mák 2024-ben élni, ez pedig még egy kis időre azt az apátiát is elfeledtette, amit a fejétől bűzlő politikai-közéleti miliő napról napra újratermel. A világlátásra, a perspektívabővítésre és a tapasztalatszerzésre nem mindig volt ilyen formában lehetőség, a kultúra leginkább tárgyakon keresztül jutott el az emberekhez. Az utazás műfaja amellett, hogy függ az anyagiaktól, az adott kor privilégiuma is, amit nehéz úgy értékelni, ha az alanyi jogon jár.
A Challengers egy látvány- és hangorgiával felvértezett sportdráma, amit egy szerelmi háromszög súlya emel a műfaj átlaga fölé
2024.4.24 17:40
A koronavírusnak számtalan aspektusa hatott egészen disztópikusan, például hogy már-már identitásformáló szerepe lett annak, milyen vakcinával oltottak be – „pfizeresek, szevasztok!“ –, de az is furcsa megélés, milyen a szabadságunktól megfosztva és bezárva lenni, adott esetben nem a szocialista rendszerbe, hanem a négy fal közé. Jött egy vis maior helyzet, ami amellett, hogy szorongást és félelmet pakolt ránk, korlátozta az alapvető jogaink gyakorlását, és nem lehetett tudni, mikor kapjuk vissza azt, amihez olyan kényelmesen hozzászoktunk. First world problem, hogy este nyolcra haza kellett érni, és nem hagyhattuk el az országot néhány hónapig? A szüleink szerint, akiknek a mai napig izzad a tenyerük, ha átkelnek a határon, egészen biztosan.
