Turai Barnabás, a Síkidegvagyok brand alapítója és az ebből kinövő podcast egyik házigazdája saját cikksorozatot indított a Refresher Magyarország oldalán. Legújabb cikkében Barna arról tesz vallomást, mennyire nehéz is az igazán fontos dolgokra figyelni.
Gyerekkoromban éjszakánként rengeteget nyomasztottam magam azzal, hogy visszagondoltam olyan helyekre, ahol napközben nagyokat játszottam. Ahol nagy nevetések voltak, zsivaj, figyelem, jelenlét. Helyek, amik egy-egy bújócskánál kardinálisnak számítottak, lényeginek. Otthon esténként viszont távolinak, üresnek, elhagyatottnak és borzasztóan magányosnak éreztem azokat a helyeket. Elgondoltam, milyen lenne, ha most ott kéne lennem a mezőn, ahol napközben számháborúztunk. Most, éjjel, a sötétben, egyedül. Szorongató érzés volt, ami utólag valamiért bűntudattal is vegyült.
Miért gondoltam, hogy olyan fontos, ami ott történik, miért éltem bele magam, hogy számít ez az egész, ha estére mindenki hazamegy és a homokozó meg a hinta egyedül maradnak a sötétben? Nem tudom jobban elmagyarázni azt a feszítő, búskomor elmúlásérzést, ami az ilyen fantáziálgatásokat kísérte, és ami valamiért a mai napig megkörnyékez. Valószínűleg a kisgyerekek önfeledt optimizmusa volt ez.
Figyelem, figyelem!
Az emberi kvalitások egyik legfontosabbika a figyelem. A figyelem mint készség, a figyelem irányítása, fókuszálása, okos és megfontolt redisztribúciója. Az életünk ugyanis azoknak a dolgoknak az összessége, amire a figyelmünket fordítjuk. Klisének számít ma már az internet, a TikTok figyelemküszöb-csökkentő hatásán mérgelődni, én sem ezt szeretném tenni, de fontos elismerni, hogy generációs jelenség a figyelemzavar, a küszöb állandó és drasztikus csökkenése. De generációs kérdés ez számomra a felnőtté válás folyamatában is, hiszen hosszú-hosszú évek óta nyomasztom magamat elvárásokkal, a figyelmem megzabolását illetően.
A jövő nagy filmesei köztünk járnak: Jön a Cinemira, Magyarország egyetlen gyerekeknek és fiataloknak szóló filmfesztiválja
2024.10.4 14:05
Eddig ez azonban csak a teljesítmény kontextusában létezett. Figyeljek oda jobban, hogy előrébb jussak, koncentráljak jobban, hogy jobb jegyet kapjak, hogy jobb egyetemre vegyenek föl, hogy jobb állásokat kapjak, hogy több pénzt csináljak majd. A figyelem-nyomasztás kapitalista, vagy legalábbis szociális elvárások között létezett. Jelenleg azonban nem ez a fókusz. Most már talán félve, de azért ki merem jelenteni, hogy nem feltétlenül akarok sokkal többet dolgozni.
Lemerült aksi
A figyelem-nyomasztásnak egy egészen új dimenzióját kezdem el felfedezni.
A témát Ezra Klein egyik podcast epizódja csiholta fel bennem újra, amiben Gloria Mark, amerikai pszichológussal beszélget a figyelemről.
Sokat gondolkodom azon, hogy korábbi generációk (vagy csak szimplán nálam jobb minőségű emberek) hogyan tudnak mentálisan megterhelő dolgokkal kikapcsolódni. Teljesen őszinte leszek. Hogyan tudnám egy 16 órás forgatás után elővenni Dosztojevszkijt? Néha ugyan van hozzá erőm, és hiába derül ki végül, hogy sokkal jobban feltölt, mint két óra TikTokozás, de a mindennapok folyamán általában képtelen vagyok ezeket a döntéseket is meghozni. Kellemetlen erről vallani, de remélem, hogy nem vagyok egyedül.
Figyelemtesi
Mark az ember figyelmét bizonyos értelemben egy izomhoz hasonlítja. Ami teszi a dolgát, edződik, de túledzés esetén meg is tud sérülni. Elszakadhat, lesérülhet, tönkre mehet. De beszél arról is, hogy a képernyő, a konstans információ dömping és a feladatok közötti folyamatos ugrálás is elaprózza és felsérti az ember figyelmét. A figyelem folyamatos túlpörgetése pedig kiégéssel, kimerültséggel jár. Ezt próbálom most tanulni. Hogyan legyen harmonikus és kiegyensúlyozott a figyelmem, amibe beleférnek olyan dolgok is, amikről tudom, hogy építenek?
Nem tudom mi okozza a cikkem elején olyan alaposan lefestett elmúlás érzést, és az azt övező nosztalgiát. Lehet, hogy nem szedek elég vitamint, túl sok kávét iszom, vagy csak szimplán kialvatlan vagyok – olyankor szoktam ilyen érzelmes lenni. Azt sem tudom pontosan, hogy miért kötöttem össze a figyelem témájával, hiszen ez a nyomasztás nem feltétlenül jó érzés. Intenzív érzés azonban, ami segít szelektálni a tevékenységeim között. Néha hiányzik annak a kisgyereknek az optimizmusa, aki olyan intenzíven tudott figyelni arra, amit csinált, hogy az adott tevékenység elmúlása elszomorította. Fontos visszajelzés ez a búskomorság, ami termékenységet szül. Mostanában is így érzem magam. Várom, mi sül majd ki belőle.
