Ha elképzeléseidben egy rózsaszín hullámvasút jelenik meg, nem jársz messze az igazságtól. Ám a végén hányás helyett mégiscsak zokogni fogsz.
Voltaképpen a saját Barbie-m nem is volt valódi Barbie, de ez soha nem is volt fontos. Általánosan elismert igazság, hogy minden baba Barbie-baba: ennek a plasztikfigurának is volt kék szeme, fekete tusvonala, tapintásra olcsó, vízre filcesedő műanyaghaja, rendkívül kemény műanyagmellei, ízület nélküli könyöke-térde, laposra öntött vaginája és a halálra soha nem gondoló széles mosolya. Barbie nélküli Barbie-utánzat volt, melyet anyukámtól a sarki kínai boltban könyörögtem ki. „Vajon miért is akarhat a fiam Barbie-t magának?“ – gondolhatta, s valószínűleg tényleg gondolta is, én meg csak érthetetlen szégyenkezéssel fogadtam, amikor azt mondta, hogy ezt azért apának ne mondjuk el. Az is egy általános igazság, hogy az apák soha nem értenek semmit.
Csillogott-villogott a dobozban, csuklója s lábfeje utópisztikus háttérhez rögzült, kék táskája és masnis magassarkúja alig várta, hogy elkísérjék babámat csodálatosabbnál hihetetlenebb kalandjain: átszaltózott ágyamról íróasztalomra, szétkaratézott minden láthatatlan szörnyet, Jane Austen-osan monologizált, szélsebesen repdesett s tette mindezt lassított felvételben, Angelina Jolie-san érzékien, szanaszét szálló hajjal – legalábbis ameddig nem változott egy napon sellővé, hogy a piszok kemény alföldi víz át ne kozmetikázza egy elhanyagoltabb shih tzuvá. Barbie volt, bármi lehetett: szuperhős, boszorkány, színésznő, orvos, hercegnő, anya, gyerek, elvált szülők gyermeke, homoszexuális, vagy csak egyszerűen egy Barbie. Csak mi voltunk, hárman. Anya, fia, és anya és fia plasztikba zárva. A hétvégén megnéztem az új Barbie-filmet és csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szeretem anyukámat.
Femináci libsi k*rva (spoilerveszély)
Az elmúlt hónapok, hetek, napok a Mattel védjegye alatt álló #e0218a Barbie Pink fantázianevű rózsaszín ködben teltek. Orrvérzésig pörgött Dua Lipa Dance The Night című slágere, előkerültek punk nagynénink egykori trapéznadrágjai, na meg akárcsak a Covid alatti idegösszeroppanásban, hirtelen mindenki platinaszőkében kezdte tolni – Greta Gerwig filmje az elmúlt évek legnagyobb cinematográfiai kampányával futott.
Kicsit szkeptikusan fogadtam mindezt. Nyilván én is láttam a trailereket, hallottam a dalokat, de hiába Gerwig biztosítékul szolgáló neve, amikor kívülről az egész produktum egy hosszabb, vontatott SNL-típusú imázsvideónak tűnt. S gyakorlatilag nem is tévedtem nagyot, ám ezesetben is a beharangozott poénok, a film sejtetett hangulata tévesen festette le, hogy mit is várhatunk valójában Margot Robbie játékbabájától.
A 2001: Űrodüsszeia intervizuális utalásával kezdődőleg a film első negyedórájában egy színes-szagos woke orwelli propagandavideón kaphatunk glittermérgezést: szabadon grasszálhatunk Barbie álomházai között legújabb hátul tépőzáras Barbie-dresszünkben, mindenki a legmenőbb Barbie-mobilokkal tarthatja be az 5 km/h-s sebességkorlátozást a fényesre sikált műanyagaszfalton, s úgy tűnik, hogy a jogászok, agysebészek és Pulitzer-díjas írónők által vezetett Barbielandben pofátlanul alacsony lehet az infláció, de égbeszökő a GDP Robbie hűtőjének tartalmát nézve.
Szinte látjuk, hogy egy ponton megfordul a színésznő, és egyenest a kamerába bámulva csak annyit mond műanyag tükörtojásait tartva: „Pereg a kaja, pereg!“. Szóval látszólag minden tökéletes, aztán megtörténik az önkonfliktus, és valahol a huszadik percnél Gerwig jól seggbe rúgja közönségét, mi pedig csúszhatunk le a létfilozófiai spirálon – ez szépen kitart a stáblistáig.
Az sejthető volt már csak a rendező és a szereplők kiléte miatt is, hogy a Barbie egy erősen feminista alkotás lesz, de ki gondolta volna, hogy teszi Gerwig mindezt a legmagasabb öntudatossággal, ami kontextusból kiragadva tényleg egy 4K-s TikTok-paródiának hathat, egészében viszont egy tűpontosan stilizált és jól átgondolt Feminizmus mindenkinek kézikönyvnek illik be.
„A feminizmus az a radikális eszme, miszerint a nő is ember“ – olvasható frigómon a NANE Egyesület hűtőmágnesének szövege, mely egyébként az amerikai Mary Shear írónő gyakran idézett gondolata. „A feminizmus az a radikális eszme, miszerint Barbie az lehet, ami csak lenni akar, Ken pedig Barbie nélkül is Ken“ – szólhatna a Gerwig-féle plasztikbölcselet.
De hogy ebből a feminizmusból mit is viszünk haza, döntse el mindenki magának. A történet utópista, pozitív lezárás nélkül, össztársadalmilag inkább megalkuvással dolgozik, ellenben a rózsaszínköves útról lelépve, visszatérve a valóságba, érdemes elgondolkoznunk, hogyan is fordíthatjuk ezt saját Barbie-életünkre.
Minden anya egy Barbie
A film legfontosabb pillanata (Ki gondolta volna, hogy ezt írom egy Barbie-film kapcsán?) gyakorlatilag a megoldást jelentő monológgal jön el, melyet magyarul valószínűleg igen ügyetlenül fordíthattak, mert meg sem maradt emlékezetemben, angolul azonban – hála a TikTok-videóknak – később elég rendesen beakadt.
We mothers stand still, so our daughters can look back to see how far they’ve come (Mi, anyák, végül azért állunk meg az úton, hogy lányaink láthassák, milyen messze is jutottak nélkülünk – saját fordítás)
Bár maga az idézet genderspecifikus, mégis szívembe markolt. Végülis miért ne vetíthetné le egy fiú önön kapcsolatára édesanyjával?
Nehéz ebbe a kérdésbe belenyúlni, többek között azért is, mert akárcsak bárkit, aki valaha élt ezen a beteg bolygón, az anyákat is a társadalmi prekoncepciók kínozzák. Mert hogy milyen is egy anya? Egy anya gondoskodó, puha, mindig megértő, védelmező, tanító és folyamatosan tanuló, a legszebb, mégis szexus nélküli, mindentudó, törékeny, érzékeny és kemény – egy anyában az extremitások találkoznak, maguk állnak igába, melynek hámját mi raktuk össze, a kocsin pedig ott ülünk mindannyian a legkülönbözőbb hülyeségeinkkel szeretve és utálva őket.
Anyának lenni örök munka. Kezdődik minden a hasmenéses pelenkákkal, az ételérzékenységgel, az óvodai beszoktatással, majd hogy végig kell hallgatni, kibe is szerelmes gyermeke az oviban. Majd jön az isi. Most is hallgat, csak éppen azt, hogy mit tanult aznap a gyerek Éva és Detti nénitől, majd hogy kikkel is fogócskázik a nagyszünetben. Felsőtagozatra már bántják, piszkálják, csúfolják, talán nem is játszanak vele többé. Az első pár verbális inzultusról még beszámol otthon, a többiről hallgat, látja, hogy anya szomorú. Látja, hogy anyának fáj. Látja, hogy anya aggódik. Az anyák joga az aggódás. Egyre csak befordul, nem szól. Ő kérdez, de nem kap választ. Segíteni szeretne, átvenni, mi is nyomja lelkét. Mert ő mindent kibír, mert ő anya és neki ez a dolga. Mindig is ez volt a dolga. Mert ő volt az, aki minden este felkelt, ha síró hangot hallott. Mert ő volt az, aki ott virrasztott fia-lánya ágya mellett, ha beteg volt. Mert ő döntött úgy, hogy együtt marad férjével, akiről tudja, hogy csalja, és akit már nem is szeret többé. És ő lesz az, aki később visszagondolva életére, mikor már nem ő lesz a prioritás gyereke életében, rájön, hogy a magány és az önfeláldozás ellenére is minden megérte. Önfeláldozás – ez anyának lenni, ezt pedig a Barbie is szépen elmondja, mert minden anya igazából egy Barbie.
Az instamami-szintű emocionális ömlengésemet egyébként erősen America Ferrera filmbéli monológja inspirálta, mely remekül rávilágít, mennyire szívás volt mindig is nőnek lenni. Ezen a ponton pedig könnyen érezheti bárki, aki nem két X-kromoszómával rendelkezik, hogy Greta Gerwig egy grafomán pillanatában lazán kizárta a lehetőségét, hogy férfinek lenni szintúgy nehéz lehet. Pedig közel nem ez a film célja, mondjon bárki bármit különböző közösségi médiás felületeken. Mert bizony a Barbie valóban egy feminista film, ám ne feledjük, hogy a feminizmus soha nem zárja ki a férfiakat, és a Barbie ugyanannyira szól Kenről, mint Barbie-ról.
Kéz a kézben
A Greta Gerwig-féle feminizmus azért is működik nagyon jól, mert alapvetően rendkívül humorosan, mégis körültekintően tapint rá a toxikus maszkulinitásra. A film az amerikai Just be positive, meg a You can do it-féle agymosásokból kiindulva reflektál modern világunk jogosan elavultnak vélt társadalmi berendezkedésére, a patriarchátusra, mely valóban semmilyen szinten nem megalapozott többé – ha egyáltalán bármikor is dívik volt. A férfidominanciát hirdető konstrukció akkor kerül terítékre, mikor Barbie álomszerű világa meghasad, a felrepedt polír alól pedig olyan égető kérdések buggyannak felszínre, mint az amerikai militáris terjeszkedés, lovak vagy a Keresztapa-filmek. A rendező által választott klisék, melyeket akarva-akaratlanul a feminista aktivistákhoz csatolunk, na meg a tesztoszterontól túltengő alfahímekhez, egyszerűen pont könnyen fogyaszthatóságuk miatt működnek nagyon jól.
A Barbie felfogása szerint Barbieland ellentéte a patriarchátus, Ken világszemléletében viszont Barbieland eredeti felállása kirekesztő. Ken gyakorlatilag a patriarchátuson keresztül emancipálódik, sőt válik szenzibilissé, ezzel pedig Gerwig egy elég parodisztikus fricskát mutat a femináciknak titulált aktivisták, meg hát az alfák számára.
Az utóbbi évek legelőremutatóbb filmjét hozta el nekünk a Gerwig-Robbie páros, akik higgadtan és legfőképpen nem bántón üzenték meg a férfiaknak, hogy ideje kihúzni fejünket seggünkből. Ezentúl pedig a maszkulinitást is egy sokkal progresszívabb, 21. századi felfogásban tálalták: tök oké krízisben lenni, tök oké szépnek érezni magunkat, s mit sem csorbít az bárki férfiasságán, ha tanácstalan, fél, látható érzelmeket produkál, vagy ha csak tiszteli a nőkben az embert.
A social detox még a világ legmenőbb Barbie-s telefonjával is akkora kihívás, amin nehéz nem elhasalni
2024.10.26 10:28
Lehet itt megsértődni, meg mindenhol ellenséget látni, de nem kell túl sok kutatómunkát végeznünk ahhoz, hogy teljességében megbizonyosodjunk arról, hogy az emancipáció mint olyan, gyakorta csak névlegesen valósul meg. Főként egy országban, ahol ciszheteró fehér férfiak egy tollvonással turkálnak nők millióinak méhében, kötelezettségeiket egy adott háztartás fenntartására és gyereknemzésre szűkítik, s hol mentébe öltözve azt az üzenetet propagálják, hogy egy nőnek nem kell versenybe szállnia egy férfival – mert nyilvánvalóan valaki egy falloszhosszal nyerne is.
Az első nőkép életünkben saját édesanyánk, így ha máshogy nem is, rajta keresztül érintkezhetünk először magával a nőkérdéssel, meg hogy mennyire is adatott számukra az egyenlő bánásmód társadalmunkban, de minimum szűk családi körben.
A Barbie talán nem a világ legjobb filmje, de olyan közérthető jelrendszerrel és eszköztárral bontogat mély szociális problémákat, mely már csupán a nosztalgiafaktor miatt bárki számára elérhető, plusz könnyen fogyasztható. A mainstream és a popkultúra, ha elvégzi edukatív feladatait, higgyétek el, több jót tesz, mint bármelyik 20-as évekbeli francia expresszionista alkotás.
Így, ha férfi vagy, nézd meg hát a filmet édesanyád, szerelmed, feleséged, gyerekkori legjobb barátnőd, nagymamád, húgod, nővéred miatt. Nézd meg egykori tanító-, doktornénid, a közértes eladó kedvéért, vagy akár a még meg nem született lányodért. De ugyanúgy tanulj magadért, fiadért, apádért, testvéredért és mindazon férfiakért, akiknek bármikor is közük volt szívednek kedves nőkhöz.
Sose szégyen hallgatni és figyelni, netán hátralépni, hogy másoknak helyet adjunk. És hát nem utolsó sorban nézd meg azért a babáért, aki megannyi szép pillanattal tette emlékezetessé gyerekkorodat, aki nem volt több, mint egy Barbie, és mégis egy adott ponton ő volt az egész világ számodra.
