Míg sokáig tabu volt reprezentálni az LMBTQ-embereket a filmvásznon, addig mára szinte követelmény lett a különböző társadalmi csoportok bemutatása. De vajon Hollywood tényleg segíteni akar, vagy van némi hátsó szándéka?
2024-től kezdve kizárólag olyan filmek nyerhetnek majd Oscar-díjat, amelyek stábjában és a szereplői között is reprezentálva vannak különböző kisebbségek. Amikor ez az új szabály bevezetésre került még 2020-ban, a hír megosztotta a filmes közösséget. Sokan örültek a dolognak, hiszen végre elérhetőbbé válik Hollywood, egyesek viszont úgy gondolják, hogy a művészetben nincs helye az „erőltettett sokszínűségnek”. Ahogy a nők vagy a színesbőrűek reprezentációja is sokat változott az évtizedek során, úgy az LMBTQ-emberek filmekben való ábrázolása is folyamatosan formálódott az elmúlt évszázadban.
Az amerikai filmipar a kezdetekben nem volt túl inkluzív. Zömében fehér, heteroszexuális férfiak készítettek filmeket, amelyek szintén fehér, heteroszexuális férfiakról szóltak. A nők szerepe kimerült abban, hogy dekoratív – és gyakran jóval fiatalabb – partnerei lehettek a férfi főszereplőknek. A színesbőrű színészek jellemzően sztereotipikus karaktereket alakítottak. Az pedig, hogy a homoszexualitás ábrázolva legyen a filmvásznon sokáig egyenesen elképzelhetetlennek tűnt.
Tényleg romokban a magyar szinkron? Egy ismert szinkronhanggal beszéltük ki a jelenlegi helyzetet
4 nappal ezelőtt
Bár már a legelső némafilmek (Dickson Experimental Sound Film, 1894) között is akadt olyan, aminek egy képkockáján egymással táncoló férfiakat lehetett látni, a homoszexualitás a 20. század elején csak elvétve jelent meg a filmekben. Hollywood első, önkorlátozó szabálygyűjteménye, a Hays-szabályzat 1934 és 1968 között tiltotta a homoszexualitás ábrázolását a hollywoodi produkciókban. Bár konkrétan nem foglalták írásba a tilalmat, a szabály szerint a filmek „nem befolyásolhatták negatívan a nézők erkölcsét” és a korban a heteronormativitástól való eltérés erkölcstelennek számított.
A nyugati világ csupán a 20. század második felében kezdett elfogadóbbá válni az LMBTQ-emberekkel szemben, a homoszexualitás ábrázolását pedig mindig az adott korszak normái jellemezték. Az egyik legkorábbi film, ami valamilyen formában a heteronormatív nemi szerepek megtörését ábrázolta, az 1959-es Van, aki forrón szereti volt. A filmben Tony Curtis és Jack Lemmon zenészeket alakítanak, akik nőnek öltözve próbálnak elmenekülni az őket üldöző bűnözők elől. Női bőrbe bújva ismerkednek össze Sugarral (Marilyn Monroe), akihez aztán közelebb is kerülnek. Bár a filmben a cross-dressing és a transzneműség egyértelműen komikus elemként jelent meg, a maga módján úttörőnek számított, hiszen a korabeli legnagyobb sztárok mutattak be egy addig tabusított témát.
Az 1960-as évek ellenkulturális mozgalmai jelentős változást hoztak, nemcsak a művészeti szférában, de az emberi és kisebbségi jogok terén is. A háború ellenes és fogyasztói társadalmat kritizáló fiatalok a szexualitás korábbi szabályait is átírták, a szexuális forradalom hatására a házasság előtti szex, a fogamzásgátlás és a homoszexualitás is elfogadottabbá vált, ez pedig a filmeken is látszódni kezdett.
Az 1970-es A fiúk a csapatban volt az egyik első olyan hollywoodi mozi, amelyik kimondottan melegekről szólt és a meleg közönséget szólította meg. Öt évvel később az azóta klasszikussá vált Rocky Horror Picture Show alkotott hatalmas sikert. A film, ami a szexuális szabadságról és önmagunk felfedezéséről is szól egyedülálló és merész alkotás volt a maga korában, amit rengetegen ünnepeltek és úttörővé vált az LMBTQ filmek világában.
Miért drukkolunk a toxikus kapcsolatoknak a filmekben, miközben tudjuk, hogy rosszak?
2024.5.6 19:10
A 80-as évek AIDS járványa újból negatívan hatott a meleg közösségekre, de a filmipar egyre több szereplője szerette volna bemutatni az LMBTQ emberek mindennapjait és nehézségeit. A 90-es években olyan klasszikusok jelentek meg, mint a Philadelphia vagy A fiúk nem sírnak, amelyek elindították a társadalmi párbeszédet az elfogadásról és az emberi jogokról.
A 90-es évek végén és a 2000-es évek elején egyre több dedikáltan LMBTQ témájú film és sorozat jött létre és ért el sikereket és a meleg vagy transz mellékszereplők megjelenítése is gyakoribbá vált. A 2005-ös Brokeback Mountain hatalmas sikert aratott, 2017-ben először nyerte el LMBTQ film az Oscart, amikor a Holdfény kapta meg a díjat. Egy évvel később megjelent a Disney filmje, a Kszi, Simon, ami az első LMBTQ film, amit vezető filmstúdió gyártott. Mostanra teljesen normálissá vált, hogy az új filmekben és sorozatokban vannak meleg, biszexuális vagy transznemű karakterek. Az új Oscar szabályozás is azt mutatja, hogy elfogadóbb és sokszínűbb lett a filmipar, azonban az inkluzivitás a “token” szereplők megjelenését is magával hozta, amit sokan kimondottan káros jelenségnek tartanak.
Sokan dicsérték az Eufóriát Jules karaktere miatt, akit a valóságban is transznemű Hunter Schafer alakít.
A token karakterek azok a valamilyen kisebbséghez tartozó szereplők, akik az adott filmben vagy sorozatban az inkluzivitás jegyében megjelennek, de valójában nincs saját sztorijuk, érdekes előtörténetük vagy akár külön személyiségük. Biztos te is találkoztál már olyan filmekkel, ahol a színesbőrű vagy meleg legjobb barát egész karaktere arra épült, hogy milyen az etnikai hovatartozása vagy a szexuális orientációja. A gyártó számára előnyt jelent, hogyha diverzitást jelenít meg a filmjeiben, hiszen a nézőknek egyre inkább fontossá válik, hogy találkozzanak kisebbségi csoportokkal is a filmvásznon. Ez a hozzáállás viszont nem vezet igazi előremozduláshoz, hiszen a valódi reprezentáció helyett csak a felszínes megjelenésre és az annak köszönhető profitra koncentrál. Éppen ezért fontos lenne, hogy a filmekben az LMBTQ-szereplők ne csak token karakterek, hanem valódi, hús-vér személyek legyenek.
