Április 25-én debütált a fővárosi Katona József Színház színpadán Tarnóczi Jakab legújabb alkotása, amely vizualitásában visszatér a rendező stílusához, témafelvetésben mégis új szintre lép, a halál és a gyász kérdéskörét dolgozza fel. Kritika.
A Tarnóczi-darabokban az egyik legjobb dolog az, hogy tudom, hogy Tarnóczi-darabok. Egyszerre izgalmas és az ismerőssége miatt mégis megnyugtató úgy belépni a budapesti Katona József Színház színháztermébe, hogy tudom, mire számíthatok és közben mégis olyat élhetek át, amit korábban sosem.
Tarnóczi Jakab rendezéseiben, legyenek ezek feldolgozások vagy saját koncepciók színpadra vitele, mindig megtalálom a „tarnóczismusnak” azon elemeit, amik összekötnek a rendező korábbi darabjaival. Ilyen a neonfényben úszó színpad, a füstgépek, Levimate alkotóduó kísérletező electro-pop zenéje, a visszatérő koncertbetétek és azok a fiatal színészek, akikre Tarnóczi bizalommal építi darabjait.
A formanyelve összetéveszthetetlen. Jó látni, ha egy rendező ragaszkodik a védjegyeihez, ha önazonos, és ha ezt a darabjai is tükrözik. Amikor belépek Tarnóczi világába, akkor sokszor az otthonosság érzése fog el, tudom, hova érkezem, hiszen az előadásai atmoszférában és sokszor felvetett dilemmáikkal is kapcsolódnak egymáshoz.
Ebben az egészben mégis az a legizgalmasabb, hogy az ismerősség érzete mellett mindig valami újat kaphat a néző vizuálisan és tartalmilag is, olyasmit, amire egyáltalán nem számítana. Emiatt a kettősség miatt jó beülni a fiatal rendező darabjaira, aki újra és újra meg tud lepni.
Színházajánló Turgenyev Apák és fiúkjáról: szabad szeretnie annak, aki szerint a szerelem nem létezik?
2024.3.24 9:44
Ilyen a legújabb rendezése is, a Rekviem, ami április 25-én debütált a Katona nagyszínpadán. Tarnóczi ebben is továbbviszi a már több darabon át felvetett jóllét-rosszullét, az önmagammal való lét kérdéskörét, a Rekviem mégis új szintre lép. A korábban talán túlságosan absztrakt megközelítések mellé most a halál, a gyász és az azzal való megküzdés sokkal konkrétabb témáját emeli be, amivel a Rekviem Tarnóczi Jakab eddigi legnagyobb vállalása és legérettebb darabja is egyben.
A háromfelvonásos előadás három különböző estét mutat be 2026 nyarából, amiken egy belvárosi család három különböző generációjának és a velük összekapcsolódó embereknek életébe kapunk betekintést, és abba, hogy ezek a szereplők hogyan küzdenek meg az elmúlástudat nyomasztó terhével és saját veszteségeik feldolgozásával.
A család – és egyébként maga a darab is – három karakteres női főszereplő köré szerveződik. Egy, a családját összekötő, elismert nyugdíjas írónő, Makláry Olga (Szirtes Ági), lánya, az orvosként praktizáló Erika (Pelsőczy Réka) és Olga unokája, fiának lánya, Emma, (Kanyó Kata) aki hosszú idő után először tér vissza Magyarországra Barcelonából.
Emma édesanyja, (akinek hangját Ónodi Eszter kölcsönzi) évekkel korábban, egy autóbalesetben veszítette el életét. A történteket Emma és édesapja, András (Keresztes Tamás) is máshogy, a saját eszközeivel, de a másik nélkül próbálja feldolgozni. Emma Barcelonába menekült Erasmusra, miközben a zeneszerző András visszaköltözött édesanyjához, Olgához és egy családi baráttal, Dezsővel (Lengyel Benjámin) Mozart Rekviemjének feldolgozását csinálják közösen.
A darab egy minikoncerttel indul, ahol András és Dezső saját zenekarukkal adnak elő egy bérelt üzlethelyiség-szerű térben (ez a darab egyetlen díszlete is), hogy bemutassák készülő alkotásukat. Erre a koncertre érkezik meg Emma, hogy sok idő után újra találkozhasson családjával, barátaival és hogy lélekben is visszatérjen Budapestre. Miközben Emma új emberekkel ismerkedik meg, elkerülhetetlen, hogy a múlttal való találkozás során fel ne szakadjanak a gyász hegei.
A darab mégsem csak ezen a haláleseten keresztül kapcsolódik az elmúláshoz, hanem az öngyilkosság sokszor csábító gondolatán, a hirtelen jelentkező betegségek okozta halálfélelem-érzeten keresztül is.
A Rekveim nagyon szépen és plasztikusan mutatja be a gyászhoz, a veszteséghez, a halálhoz és az élethez való viszony különböző formáit, azokat a megküzdési stratégiákat, amikkel mindannyian találkozunk, és amelyek közül egyik sem vagy jobb vagy rosszabb a másiknál. Mindannyiunknak el kell fogadnia, hogy az életünknek és a szeretteink életének is egyszer vége lesz, és abban mindenki magára marad, hogy hogyan küzdünk meg és élünk tovább ezzel a tudattal.
A darab témafelütését és mozgatórugóját Tarnóczi foglalja össze tökéletesen a Glamournak adott interjújában:
A legtöbb szorongásunknak az az alapja, hogy tudjuk, hogy ennek az életnek egyszer vége lesz. Valójában annyi mindent el lehetne engedni. Annyi mindent el tudnánk engedni, ha tudnánk, mikor lesz vége. De ehelyett mindent akarunk, azonnal akarunk, céljaink vannak, idegeskedünk, ha nem értük el, szorongunk, ha elértük, mert ennek egyszercsak vége lesz. Számomra minden ide vezetődik vissza.
Bármennyire is depresszívnek hangzik ez, nem kell attól tartania a nézőnek, hogy a darab egy egysíkú, pátoszos letargia-tripbe fulladna.
A Rekviemnek a gyász a fő eleme, amely nemcsak a szigorúan vett élet-halál dinamikáról szól, hanem a múltról, a saját gátlásaink miatt meg nem valósított terveinkről is, azokról az esélyekről, amiket elmulasztottunk egyénileg és egy közös országként is.
A darab mégis attól lesz igazán hatásos, hogy a gyász a maga a természetes módján van bemutatva, az élet részeként, ami az elvesztegetett lehetőségeink és az eltávozott szeretteink után is zajlik. Ahogy mondják, másnap is felkel a nap, az emberek dolgoznak, buliznak, szexelnek, új impulzusok élik őket, és a gyász ezekbe a szerves mindennapokba szővi bele magát.
Tarnóczi alkotása tele van abszurd és elképesztően vicces helyzetekkel, akutálpolitikával, még olyan jelenetekben is, ahol a néző a legkevésbé számítana rá a darabban, az életben viszont igen, és pont ettől lesz igazán valósághű élmény. A Rekviem egyszerre szórakoztat és gondolkodtat el. A színészek játéka pedig borzasztóan erős, de Szirtes Ági, Pelsőczy Réka és Kanyó Kata külön is kiemelendő.
Ha negatívumot kellene említenem a darabról, akkor három dolgot emelnék ki. Az első az a Tarnóczi-daraboknak egy visszatérő hiányossága. A rendező többször elmondta már, hogy a jóllét-rosszullét kérdése gyakran foglalkoztatja, hogy hogyan vagyunk önmagunkkal, hogyan legyünk jól, lehet-e egyáltalán jól lenni. Mindig felmerülnek, de sose jutunk közelebb a megoldáshoz.
Ezek a kérdések a Rekviemben is visszatérnek, főleg a Tarnóczival egy korosztályba tartozó fiatal színészek, Kanyó Kata, Lengyel Benjámin, Simon Zoltán részéről. Azonban ezek a kérdések nem fejlődtek tovább, ugyanolyan absztrakt és megfoghatatlan keretek között hangzanak el.
Például mikor Emma nagymamájával, Olgával beszélget, akkor is azt kérdezi, hogy ez mindig ilyen rossz lesz, nem lesz jobb, vagy többször is említi, hogy szeretne végre jól lenni. Egyik esetben sem derül ki, hogy mire gondol, hogy valójában mitől érzi rosszul magát. De ha mindentől rosszul is érzi magát, azt is lehetne sokkal jobban konkretizálni, mert megfogható problémákkal, érzésekkel tud egy néző igazán empatizálni. Enélkül viszont a levegőben lóg ez a visszatérő téma, és az Extázishoz hasonlóan itt is inkább elvesz a darabból, minthogy hozzáadna.
Másodszor, történnek olyan fontos momentumok a darabban, amik segítenek jobban megérteni egy szereplő motivációit, majd miután említésre kerültek, többet nem térnek vissza, elengedi őket a rendező.
A harmadik észrevétel pedig a szereplők hátterének megválasztásához kapcsolódik. Persze, értem, hogy a rendező az elmúlt 10 évben, amióta felkerült a fővárosba, egy fővárosi, értelmiségi kulturális közegben szocializálódott, ahogyan a Katona József Színház nézői is egy magasan képzett, közép, felső-középosztálybeli, fővárosi szociokulturális közegből kerülnek ki.
De mégis felteszem, miért kell mindig ennyire ragaszkodni ehhez a belpestiséghez? Miért kell mindenkinek is diplomásnak lennie, mert a közönség nem tudna nem diplomásokhoz kapcsolódni?
Egy kiváló példa erre Iván két és fél dimenziós gymbro-karaktere, (akit Simon Zoltán alakít) a gymbrokhoz passzoló, mindannyiunk által ismert stílusjegyekkel. Iván karakterének létjogosultságát az adja, hogy egyfajta ellenpólust tartson a történet középpontjában álló túlértelmiségi családnak. És kiderül róla, hogy ő is diplomás, miközben a darabban felépített karakterének ez teljesen ellentmond.
Érthetetlen a számomra ez a görcsös ragaszkodás ehhez a minden értelmében belpesti világhoz. Például Tarnóczi egyik korábbi nagy sikeréhez, az Extázishoz képest a Rekviemben hangsúlyosan megjelennek a generációs ellentétek, ami ad egy nagyon izgalmas dinamikát a darabnak. Osztályellentétek, társadalmi különbségek viszont nem. Pedig mennyivel izgalmasabb lehetne úgy végigkövetni a szereplők gyászfeldolgozási stratégiáit, például egy apa-lánya viszonyban, ha azok nemcsak a korosztályi különbségekre építenének, hanem arra az alapfeszültségre is, ami teljesen eltérő életfelfogású és élethelyzetű emberek egymás meg nem értéséből következik.
A Rekviem néhány hibája vagy elmulasztott lehetősége ellenére az egyik legjobb darab, amit jelenleg látni lehet a Katona József Színházban. Egy olyan érett, mély alkotás, amely mégis iszonyatosan szórakoztató és Tarnóczi korábbi rendezéseihez hűen befogadható. A Katona mindent megtesz azért, hogy a fiatalok figyelmét is felkeltse a színház iránt és Tarnóczi Jakab vezetésével elég jó úton van ehhez.
