Június 26-án érkezik a mozik kínálatába Joseph Kosinski, a Top Gun: Maverick rendezőjének új akciófilmje, az F1. Spoilermentes kritikánk következik.
Az F1 főszerepében Brad Pitt száguldozik, mellette feltűnik a veterán színészzseni, Javier Bardem, A sziget szellemei, a Breaking Bad és a Better Call Saul óta respektált Kerry Condon, és az újonc Damson Idris is. A dramatizált motorsport- és akciófilm premisszája a következő.
Sonny Hayes (Brad Pitt), az egykori Forma 1-es ígéret csillaga leáldozóban van: szerencsejátékozik, és egy lakókicsban, alkalmi autóversenyzésből él. A csőd szélén álló F1-es csapat vezetője, Ruben (Javier Bardem) ad neki egy utolsó esélyt, hogy még egyszer megvillanthassa tehetségét és megmentse az istálló hírnevét. A terebélyes bukkanókkal kikövezett missziót fiatal, feltörekvő és meglehetősen arrogáns társpilótája, Joshua Pearce (Damson Idris) oldalán kell beteljesítenie.
A csapat belső dinamikája a padlót veri, ráadásul Sonnynak nemcsak a lehetetlennek tűnő, titáni feladattal, hanem a múltjával is szembe kell néznie.
Az F1 pole-pozícióban diktálja a tempót
Kezdjük a filmtechnikai aspektussal: az alkotócsapat maradéktalanul teljesítette a küldetését. A fényképezés és a vágás bámulatos, belegondolni is fárasztó, hányféle kameraszögből, közeli és távoli felvételekből gyúrták össze a végső vágatot. Hogy stílszerűen fogalmazzak, nem vágták le a kanyarokat: a kerekekre, a kormány elé, a pálya szélére, előre-hátulra, gyakorlatilag mindenhova helyeztek kamerákat, hogy minél változatosabbak lehessenek az egyes futamok. Az F1 meglepően autentikus, a Forma 1-es rajongók számára igazi csemege – ténylegesen valódi autóversenyen érzi magát a néző, miközben a pulzusszáma a pilótákkal együtt kúszik felfelé.

Emberfeletti a sound design, Hans Zimmer megírta a maga Trent Reznor-féle Challengers-filmzenéjét. Dübörög, pulzál, ügyesen építkezik a muzsika, ami a szintipoppal színezett cinematikus techno izgalmasan határmezsgyéjén mozog. A drámai, érzelmileg túlfűtött szekvenciák alatt visszafogja a lovakat Zimmer, a futamok megfelelő pillanataiban viszont kegyetlenül odavág. A régi motoros cowboy szerepében tündöklő Brad Pitt egyes jeleneteiben vintage rockklasszikusok is felcsendülnek, mint például a Led Zeppelintől a Whole Lotta Love.
A hangsávok egymásra pakolása nem kevés álmatlan éjszakát okozhatott az alkotóknak, a feszes dialógokat ugyanis össze kellett gyúrniuk a menetelős zenével, és a Forma 1-es autók jól ismert „zümmögésének” mindent elsöprő zajával – ezen a fronton megelőlegezett az Oscar-jelölés.

A Top Gun: Maverickre nehéz köröket verni
Kosinski 2022-es filmje gyakorlatilag egymagában húzta ki a csávából a moziipart a Covid-járvány után, de még ennél is nagyobb jelentősége volt: azon kevés sequelek egyike, ami mérföldekkel meghaladta elődje színvonalát. Filmművészeti szempontból az eredeti Top Gun esetében nem volt magasan a léc, de mégis, Tom Cruise egyik legnépszerűbb szerepéről, filmjéről volt szó.

A Maverickhez hasonlóan az F1-ben is az adrenaliné a főszerep, de a színfalak mögött emberi üzenetek húzódnak meg. Brad Pitt és Damson Idris ellentétpárosán keresztül az F1 második esélyekről, generációváltásról, mentori szerepről, felnövésről is szól. Sonny beteljesületlenségével és mindent elsöprő egójával néz szembe; a fiatal versenyző, Pearce arroganciájával, önfejűségével kel birokra. Egymás ellenpólusai, a csapat életben maradásának érdekében azonban együtt kell működniük.

A sztoikus nagyöreg és a socialmédia-sztár suhanc duójával érzékelteti a film, hogy a rivaldafény csupán illúzió – ahogy Sonny többször is elmondja: „Sz*rd le, ez mind csak zaj. Az igazság az, hogy senkit nem érdekelsz.” A sztoicizmus örökérvényű tanítása, hogy végső soron mindenki saját magával van elfoglalva, ezért ki kell zárni azt, amit nem képes kontrollálni az ember – ez az a lecke, amit Pearce-nek meg kell tanulnia, ha pontot szeretne szerezni csapatának. Sonny egész életében beteljesületlen hírneve miatt bánkódott, most viszont önvizsgálatra kényszerül: vajon mi a valódi, emberi oka annak, hogy elvállalta Ruben félig-meddig eszement ajánlatát, és visszatért a nagypályás versenyzéshez?

Mindkét főszereplő kiváló. Pitt azonosulni is tudhatott a veterán versenyző szerepével, akitől mindenki a csodát várja – a legjobb alakítását nyújtja a Volt egyszer egy... Hollywood óta. A lehengerlő mosollyal és karizmával bíró Damson Idris Lewis Hamilton fiatalkorát idézi meg, és az első pillanattól fogva autentikus a szerepében. A páros kémiájára, csattanós oda-visszázására nem lehet panasz – a játékos, humoros, könnyed tónus is kifejezetten jól áll a filmnek.
Kate, a sztori alapján a legelső női Forma 1-es technikai igazgató ellensúlyozza Pitt és Idris maszkulin energiáit. A még mindig alulértékelt, de egyre nagyobb filmekben szerephez jutó Kerry Condon karakterútja nem igazán vezet sehová, mindenesetre végig hiteles a szerepében, és a vérpezsdítő száguldozások közepette emeli a film érzelmi faktorát.

A dramatizáció hatásos, de olykor klisés és kiszámítható. Gyakran érezheti úgy az ember, hogy már látta ezt a filmet, csak más köntösben. És itt nem csupán arra kell gondolni, hogy rímel a Maverick dramaturgiai szerkezetére és a Rocky-filmeket idéző fekvőzős montázsokkal húzza az időt, hanem arra is, hogy elcsépelt, a zsánerre jellemző fordulatokkal, sztorielemekkel operál. Vajmi keveset csorbít az élvezeti értékén, de az igazsághoz hozzátartozik.

A székéhez szögezi azokat is, akik nem Forma 1-fanatikusok, vagy azt sem tudják, eszik-e vagy isszák a sportot. Kosinski filmje két óra negyven percen át tartó adrenalinfröccs: folyamatosan fokozza a tempót és emeli a téteket, ami egészen az utolsó harmadáig erény, onnantól hátrány. A túlspilázott tetőpontok okán eleinte felcsigázza, később megizzasztja, végül kissé kifacsarja a nézőt.
A lelassítások kérészéletűek, a feszített tempóval pedig csak ideig-óráig lehet tartani a lépést – az önismétlések miatt legalább egy versennyel, de minimum húsz perccel hosszabb a kelleténél. A történet időnként kimeríti a „mese habbal” fogalmát, ám ez az a műfaj, ahol – ízléses határokon belül – a mulattatás érdekében ez megbocsátható.

Mozi, streaming vagy skip?
Egyértelmű a válasz: mozi. Ez az a film, amit a lehető legnagyobb vásznon, a lehető legjobb minőségű, veretős hangtechnikával érdemes csekkolni. Összességében, bár nem ér fel a Top Gun: Maverick nívójához, a generikus sport- és akciófilmek közül utcahosszal kiemelkedik. Ha fel vagy fértezve Forma 1-es alaptudással, légy résen, mert jó néhány easter egg-et tartogat a film, amik szépen ráerősítenek az autenticitásra, és nem utolsósorban: roppant menők.

A látvány és a technika párját ritkítja, a valamelyest klisés történet és a túlzó önismétlés pedig keveseket fog zavarni, akik szánt szándékkal ülnek be rá. A mainstream közönség számára releváns, legfőbb megbízását maximálisan teljesíti: profi színészek közreműködésével rendkívül szórakoztató mozifilmet nyújt.