Andrea Arnold új filmje a brit társadalom leszakadt rétegébe helyez bele egy genderkérdést is finoman feszegető coming-of-age történetet. A „Bird” című film végig súlyt hordoz magában, köszönhetően a képeknek, a zenének és a színészeknek. Kritika.
Andrea Arnold brit rendező olyan szerzői filmekkel vált szakmailag elismertté, mint a 2009-es Fish Tank vagy a 2011-es, sajátos Üvöltő szelek-feldolgozás. Legutóbbi munkája, a négy évvel ezelőtti Cow egyben az első dokumentumfilmje volt, és egy tehén életét mesélte végig. Már csak ebből is érzékelhető, hogy egy ambiciózus és provokatív egyéniségről beszélünk a 63 éves rendező személyében, aki könnyen lehet, hogy legnagyobb mainstream sikerét aratja majd a filmfesztiválokon már tavaly bemutatott, a magyar mozikban csak most premierező Birddel.
Az, hogy egy A-listás sztár (Barry Keoghan) egy A-listás blockbustert (Gladiátor II) mondott vissza a filmért, elég beszédes. Keoghan számára valószínűleg a saját élettörténetét elnézve is fontos volt, hogy részt vegyen egy ilyen alkotás elkészítésében, nem beszélve arról, hogy művészileg mit is jelent egy ilyen film egy magára valamit is adó színész életművében.
A Bird középpontjában a 12 éves Bailey (Nykiya Adams) áll, aki Dél-Angliában él apjával, a Keoghan által alakított Buggal, illetve féltestvérével, Hunterrel (Jason Buda). Az érzelmileg éretlen apa nem tud elég figyelmet szentelni gyerekeinek, ráadásul épp – Bailey szerint megfontolatlanul – házasodni készül. A kislányra láthatóan nagy hatással van Hunter és az ő barátai, így inkább fiús dolgok érdeklik, de egy olyan szakaszában van az életének, amikor keresi azt, hogy igazából ki is ő, és milyen ruhát hord vagy miket csinál szívesen.
Az átlagos különcök mintapéldánya, Adam Scott végérvényesen elfoglalta az őt illető helyet a show-bizniszben
tegnap 08:47 -kor
Ugyan Bug nem szuperál tökéletes apaként, még mindig kiegyensúlyozottabb életet kínál, mint Bailey édesanyja, aki épp egy brutális bántalmazó kapcsolatban él, ráadásul a lány kisebb testvérei is nála vannak. Ebben az érzelmileg megterhelő időszakban ismer meg egy rejtélyes alakot, egy Bird néven bemutatkozó férfit (Franz Rogowski), akivel a réten találkozik.
Ugyanakkor Bird nem a prototipikus mentor és hős, nem a galambos néni a Reszkessetek, betörők! 2.-ből (még ha van is bennük közös), nem a társadalmon kívüli, mesebeli karakter, akiről lepattog minden. Ő ugyanúgy keresi magát, ugyanúgy fél, és ugyanúgy törékeny, mint a főhős, csak egy másik életkorban. Bird funkciója motornak lenni, hogy a főhősünk elinduljon az önmegismerés útján – ha lehet ilyet mondani – félig fiktív, félig valóságos, a mágikus realizmus eszközeivel megformált karakter, aki ugyanannyira egy sérült ember nyers ábrázolása, mint amennyire egy gyermek varázslatos képességekkel felruházott képzeletbeli barátja.
Magában Bird karakterében és a film cselekményében is van egyfajta megfejthetetlenség, amitől Arnold filmje tényleg olyan lesz, mintha egy koraérett 12 éves gyerek szemén keresztül kapnánk képet a brit munkásosztály valóságáról vagy az önfelfedezés szövevényes kihívásairól. A nézőt ugyanannyira igyekszik összezavarni a film, mint ahogy főszereplője össze van zavarodva a kamaszodás labirintusában, ráadásul egy társadalmilag és gazdaságilag nehezített kontextusban.
Természetesen a szigetország filmművészetétől nem áll távol a brit társadalom leszakadt rétegeinek az ábrázolása, mégis jó egy olyan coming-of-age filmet nézni, ami nem egy középosztálybeli kamasz nyavalygásairól szól (nem mintha azokat ne szeretnénk), hanem egy letaglózó környezetbe helyezi el a történetet. A 12 éves Bailey-nek olykor a szüleit kell pótolnia, és gondoskodnia kell kisebb testvéreiről, máskor meg kell küzdenie azzal is, hogy megtalálja saját identitását. A film közepe táján éppen először jön meg a menstruációja, ami szimbolikus mérföldkő, hiszen az addig a klasszikusan lányos dolgokat elutasító kamasz elkezdi felfedezni saját nőiességét.
A Kamaszok rávilágít, mi a gond a mai fiatalokkal, miközben sarokba szorítja és gyomorba vágja a nézőt
2025.3.20 12:02
A szomorú és nyomasztó történések után Arnold aztán felszabadulást ad a főhősnek és a nézőnek egyaránt, ami a folyamatos nyomasztás után, a záró jelenetek alatt olyan szintű érzelmi katarzist okoz az emberben, amit szavakkal is nehéz leírni. Együtt növünk fel Bailey-vel, együtt szenvedjük végig vele ezt az időszakot, és aztán együtt nyugtázzuk, hogy az életben és az emberi kapcsolatokban rengeteg gyönyör van, és ezt – ideális esetben – még akkor is megélheti az ember, ha a társadalom peremére születik.
Arnold történetmeséléséhez hozzáad a casting, amiben egy-két rutinosabb, nevesebb színész mellett rengeteg új arc megmutathatja magát, ők nem a képzettségük, inkább a hitelességük miatt működnek a Birdben. De nemcsak a színészi játék vagy a lenyűgöző képi világ ad stílust a filmnek, hanem a zene is, amiben egyrészt olyan, a brit életérzést közvetítő rockzenekarok csendülnek fel, mint a Fontaines D.C. (a banda egyik tagja cameózik is) vagy a Blur, hanem maga a filmzene is kiemelendő. Azt ugyanis az a Burial készítette, akinek 2007-es, Untrue című albuma az elektronikus zene történetének egyik mérföldköve, és ami örökre bebetonozta a producert, mint az atmoszférateremtés talán legnagyobb zsenije. Éppen ezért meglepő, hogy csak most először vállalt zeneszerzést nagyjátékfilmhez, és ez a rutintalanság ki is hallatszik a Bird soundtrackjéből: nem jellegzetes, receptkönyv szerinti filmzenét kapott, de ez csak segít abban, hogy a film ne hasonlítson semmi másra, csak magára.
A Nickel-fiúk: tényleg hamarabb tanultunk meg embert küldeni a Holdra, mint emberként bánni egymással?
2025.3.7 10:46
Nem arról van szó, hogy hiányérzet nélkül nézi végig az ember, a forgatókönyvben ugyanis vannak üresjáratok, indokolatlan lassítások, amit sem a lélektani, sem az esztétikai hozzáadott érték nem kompenzál. Na, meg persze, a low-budget mágikus realizmusra való fogékonyság is hasznos, ha az ember igazán szeretni akarja a Birdöt, de a perifériára szorult rétegek ábrázolása, a gendertémához való érzékeny és szájbarágástól mentes hozzányúlás, és egy hihetetlenül izgalmas központi karakter mind-mind hozzáadnak ahhoz, hogy az év egyik legmaradandóbb moziélménye legyen annak, aki elmegy rá.
