A női divatot megreformáló designer, Coco Chanel és a szürrealizmus atyja, Salvador Dalí Párizs pezsgő művészi életének meghatározó alakjai voltak, így nem is meglepő, hogy kettejük között nemcsak munkakapcsolat, hanem egy szoros barátság is kialakult.
Salvador Dalí 1926-ban költözött Párizsba. Akkoriban Coco Chanelt már mint elismert divattervezőt emlegették. A designer imádta a francia főváros sokszínűségét, és annak ellenére, hogy a társasági életben mindig kifinomult és elegáns maradt, hamar barátságot kötött az övétől jelentősen eltérő személyiségű, excentrikus Dalíval. A művész ugyan nemcsak Chanellal együttműködve alkotott a divat világában is maradandót, azonban vitathatatlan, hogy Coco egészen új területekre is bevezette barátját. Dalí neki köszönhetően a színházi jelmeztervezésben és az ékszerek művészi kivitelezésében is kipróbálhatta magát.
Vendégségben Coco Chanel villájában
Barátságuk a két világháború közötti időszakban alakult ki, és ez hamar olyan szorossá vált, hogy Coco az 1930-as évek végén meghívta a festőt a francia Riviérán található otthonába. Mivel maga Chanel is rajongott a művészetért, ezt a megtiszteltetést több közeli ismerőse is kiérdemelte. Korábban vendégeskedett már nála Igor Stravinsky zeneszerző, Luchino Visconti filmrendező, Jean Cocteau költő és Pablo Picasso is. De Dalínak a Villa La Pausában töltött időszakra nemcsak nyugalmat és háborítatlan környezetet, hanem még egy stúdiót is biztosított, és igyekezete nem is bizonyult hiábavalónak. A művész 1938-ban Chanel villájában készítette el a „The Endless Enigma” című meghatározó művét, illetve ott kezdett dolgozni az „Arc és gyümölcstál látomása a tengerparton” elnevezésű olajfestményén is.
A közös munka varázsa
Mivel Chanel odavolt a színházért, így divatháza kollekciói mellett számos balett, opera, színdarab és film számára tervezett jelmezeket. Ezt a szenvedélyét pedig megosztotta Dalíval is. A festő korábban már szorosan együttműködött Chanel egyik legnagyobb riválisával, az az Elsa Schiaparellivel, akivel karöltve 1937-ben dolgozott a Ballet Russe de Monte Carlo társulat Tristan Fou című előadásának jelmezein. Az áttörést mégis a Cocoval közös munka hozta meg számára. Miközben nála vendégeskedett és alkotott, megismerkedett ugyanis Leonis Massine-nal és balett-társulatával, aki korábban Coco jó barátja, Gyagilev táncosaként és koreográfusaként dolgozott. 1939-ben Chanellel közösen kezdtek el a Massine által Dalíra bízott Bacchanália balettja számára alkotni. A művet Wagner Tannhäuser-ének zenéjével párosították és jelentős kihívás hárult rájuk, hiszen a világpremierre a New York-i Metropolitan Operaházban került sor. A II. Lajos király egyre súlyosbodó elmebajának történetét nyomon követő, pszichoanalitikus balett sajátos bizarrságával ámulatba ejtette a közönséget. Ebben pedig kiemelkedő szerepe volt annak, hogy Chanel olyan egyedi jelmezek létrehozásában segédkezett Dalínak, amelyek az excentrikus elemeket hétköznapi ruhadarabokkal ötvözték. Például terveztek egy fogakkal díszített abroncsszoknyát és egy férfiöltönyt, amelyet a Dalíra olyannyira jellemző vörös homárok díszítettek.
Egy közös ismerős
Dalí együttműködései Elsa Schiaparellivel és Christian Diorral viselhető szürrealista műalkotásokat eredményeztek, amelyek az avantgárd esztétikát és az illúziót ötvözték. Ám ő nem állt meg itt: más területeket is felfedezett, például a textiltervezést, az ékszereket és a parfümös üvegek formatervezését. Chanelnak köszönhetően ismerkedett meg a divattervezőnek is több ízben dolgozó Fulco di Verdura herceggel. Vendura volt az, aki párizsi évei alatt megtervezte a Chanel máig ikonikus máltaikereszt-mandzsettáit, majd később az Egyesült Államokban Dalíval is maradandót alkotott.
Hiszen a második világháború eseményei Franciaország fővárosát sem kerülték el. Miközben Coco Chanel ragaszkodott otthonához és nem volt hajlandó elhagyni azt, Dalí Amerika felé vette az irányt. A marseille-i alkonzul és Varian Fry újságíró mentőakciókkal juttatták ki az országból a művészeket és az entellektüeleket. Salvador Dalí és felesége, Gala is elhagyták Európát és csak nyolc évvel később, 1948-ban tértek haza. A tengerentúlon a művész továbbra is hasznosította a tudást, mellyel Chanel mellett vértezte fel magát. Mivel már korábban is élénk érdeklődést mutatott az ékszertervezés iránt, a tengerentúlon akkor már saját ékszerüzlettel rendelkező Vendurával alkotott. Dalí apró részletekre való érzékenysége megihlette az ékszerész későbbi munkáit, és továbbra is gyakorolta a miniatűr festészetet. Kiegészítőiken az olasz reneszánsz mitológiáját és ikonográfiáját idézték meg. Mindemellett a Metropolitan Opera House Laberinto az ő librettójával, díszleteivel és jelmezeivel mutatott be balettelőadást.
Később, 1954-ben a művész Dalí-esszencia című műalkotásával tisztelgett barátja előtt. Dalí egy, az ikonikus No. 5 üvegcséhez hasonlító, négyszögletes üveget önironikusan, saját bajszával díszített. A festő ugyanis vallotta hogy az „öt érzék közül a szaglás az, amely vitathatatlanul a legjobban kifejezi az erkölcstelenség érzését”. Arról azonban, hogy ehhez mit szólt a saját illatára mindig is hihetetlen büszkeséggel tekintő Coco Chanel, nem szólnak történetek.
