Az HBO zászlóshajója pont ott folytatja George R.R. Martin történetét, ahol abbahagyta, hogy aztán, dacára a nyolc résznek, kicsit helyben is toporogjon. Még mindig pokoli szórakoztató, de… Kritika.
Sok kritika érte a Sárkányok háza első évadát azzal kapcsolatban, hogy igen nehezen volt követhető. Hosszú időt ölelt át, gyerekek születtek, majd nőttek fel a szemünk előtt,
ez pedig több színészcserével is járt, szóval nem az a fajta show volt, amelyet az ember fél szemmel néz, miközben a telefonját görgeti. Alkotói ráadásul dacára a már említett, alapvetően bonyolult felütésnek, egy igen egyenes és könnyen követhető konfliktust festettek le, amelyet nagyon röviden úgy lehetne leírni, hogy a halálhoz közelgő tesze-tosza király körül csak úgy rajzottak a trónkövetelők, pláne, hogy ő merészelt egy – még belegondolni is szörnyű, de – NŐT megnevezni örökösének.
Az elkerülhetetlen vég bekövetkeztével természetesen jött még egy apróbb csavar a sztoriba, az évad végén pedig ott álltunk a háború szélén: a kijelölt örökös, Rhaenyra Targaryen (a csodálatosat alakító Emma D’Arcy megformálásában) férjével, Daemon Targaryennel (a szintén elképesztő Matt Smith) és családjával Sárkánykőre, ősi otthonukba utaznak, miközben Alicent Hightower (a lenyűgöző Olivia Cooke) királynő trónra ülteti talán legalkalmatlanabb fiát.
Sokat ígérő évad
Nagyon úgy tűnt, hogy az első szezon építkezése villámgyors eszkalálódáshoz vezet majd, éppen ezért meglepő, hogy az HBO-nak sikerült tövig behúzni a kéziféket. Továbbra is csodálatos párbeszédeket, elképesztően árnyalt karaktereket írnak, őket magabiztosan mozgatják, néha a Trónok harcautolsó egy-két évadát megszégyenítő teleportálásokkal. Viszont egy-két, igen meghökkentő és döbbenetesen látványos etapot leszámítva még mindig érződik inkább egy felvezetésnek, semmint egy önálló évadnak. Összesen nyolc részt kell megtölteni tartalommal, de ez nem mindig sikerült. A közönség egyik legnagyobb kedvence egyértelműen Daemon Targaryen és az őt alakító Matt Smith szó szerint kispályára kerül az évadban: Harrenhal romos, az átlagembereket az őrületbe kergető várába kerül, hogy aztán a nyolc epizód zömét végighaluzza, de úgy, mintha gombára szívott volna füvet. Van itt minden: „rendhagyó” találkozás a soha nem ismert anyával, sétálgatás a falak között, egy banya suttogásának hallgatása, majd további sétálgatás, néha megspékelve egy kis favágással. Hogy ér-e majd díjat az alakítás, az rejtély. Matt Smith fantasztikusan adja elő kis túlzással a semmit, akinek „jobb emberré kell válnia”, hogy méltó király lehessen Rhaenyra oldalán. Értjük mi a szándékot és a szimbolikát is, de túl van tolva.
De ez, mármint a túltolás szinte minden fronton érződik az évadon. Az első alkalommal, amikor látjuk, hogy mind Rhaenyra, mind Alicent másodrangúként vannak kezelve a háborúra éhes férfiak között, az még működik, viszont amikor ezt négy-öt alkalommal is kidomborítják, igazából már inkább csak fárasztó. Igen, felfogtuk, ez egy ilyen világ, lépjünk túl rajta végre.
De mitől olyan érdekesek azok a házak?
Bár rengeteg zászlóhordozó meg sereg kerül szóba említés szintjén – afféle fanservice-nek is tekinthető ez – a lényeg mégis a Targaryeneken van, akik bármelyik oldalon is álljanak a háborúban, szinte mind gyűlölik egymást valamiért. Mellesleg pedig talán egy sincs köztük, aki ne gázolná át a saját testvérén is (néha szó szerint), hogy előrébb kerüljön az áhított vastrónusért. A folyamatos szarkeverést, a rengeteg, tényleg ütős párbeszédet pedig érdemes nézni és hallgatni, mert néha akkor a legizgalmasabb a sorozat, ha a szereplők beszélgetnek. Persze néha elszabadulnak az indulatok, sőt, egy különösen látványos epizód esetében még a sárkányok is, de elsősorban mégsem erre fogunk emlékezni.
George R.R. Martin többször is elmondta, hogy őt a történelem ihlette meg, ahol a politika volt a leggyilkosabb tömegpusztító eszköz, ez pedig a Sárkányok házán kifejezetten jól érződik. Helyek cserélnek gazdát, gyakran a széthúzó korona tudta nélkül, háttéralkuk köttetnek a cél érdekében. Arról a célról beszélünk, amelyet ráadásul minden fajsúlyosabb versenyző kicsit másként képzel el, de a végére mindenki csak azt a nyamvadt trónt, meg a hozzá tartozó hét királyságot akarja.
Látvány mindenek felett
Hozzá kell tenni még, hogy azt a fajta production value-t, amely az HBO-sorozatokat jellemzi, képtelenség utánozni és ezek között továbbra is kiemelkedő helyet foglal el a Sárkányok háza. A kosztümök, díszletek, a digitális trükkök – a szem előtt levők, mint a sárkányok és a kevésbé előtérbe toltak, mint például a városokat élettel feltöltőek – szinte hibátlanok. Kár tagadni: akár egy poros teremben zajló jelenetet, akár egy fényben fürdőző várost nézünk, a részletek lenyűgözőek, itt mindenki odatette magát.
Filléreskedéssel tehát nehezen vádolható a cég, a forgatókönyvíróknak pedig megvan az a szerencséje, hogy ismerik az egész történetet, így nem nekik kell majd kitalálniuk a befejezést, magukra haragítva a világot (rátok nézünk, David Benioff és D.B. Weiss). És bár már most vannak érezhető eltérések, megváltoztatni dolgokat más, mint a semmiből megalkotni őket – reméljük, esetünkben az utolsó etapok is legalább annyira jók lesznek, mint az elsők voltak.
Mert annak ellenére, hogy fillernek érződik, olyan helykitöltőnek, amelyet csak azért forgattak le, hogy a fontosabb események között is történjen valami, a Sárkányok házának második évadában is zajlanak az események: a szereplők jelleme fejlődik, vagy épp torzul, vagy így, vagy úgy, de végre felállnak az oldalak, felkerülnek a valódi bábuk a táblára. Csak ha a háború elkerülhetetlen, ahogyan erre szinte minden részben rávilágít valaki, hát ideje lenne belecsapni abba a bizonyos lecsóba.
