Lena Dunham megpróbálta visszahozni 2025-ben a Girls-életérzést, több-kevesebb sikerrel. Hogyan lett egyszerre szerelmeslevél és bosszúhadjárat a Too Much, és miért utálhatja most újra egy egész világ Jack Antonoffot? Tóth Csilla véleménycikke.
Vannak sorozatok és filmek, amik nem a megfelelő időben találják meg az embert. Tizennégy éves voltam, amikorra a Skins című brit sorozat Magyarországra is bekúszott, a pesti tinik pedig százával mentek szétcsapni magukat az ikonikus Skins-partykra. Mondjuk én nem azért nem emlékszem ezekre a bulikra, mert fék nélkül toltam magamba nővéremtől elkért személyivel vásárolt Royal vodka-Fantát, hanem mert a szüleim nem engedtek el rá, és nem is tudtam pontosan, mi is ez az egész Skins-mánia. Az egész jelenséget a húszas éveim elején értettem meg, amikor egy kórházi vendégeskedés miatt nekiestem a sorozatnak, és Tony, Cassie, Sid és Anwar balhéi által egy kicsit én is úgy érezhettem, mint aki nem maradt ki semmiből.
Hasonlóan alakult a kapcsolatom a 2012-es Girlsszel is, amiről bár szintén lekéstem, végül pont akkor sikerült bekapcsolódnom, amikor én is a huszonéves nők kapunyitási pánikjával és önbecsülési problémáival küzdöttem. A Girls nem volt görbe tükör, pont olyan sima volt, mint az otthoni, amibe tizen- és huszonévesen is sokszor nehéz volt belenézni. A tökéletlen, furcsa és sokszor teljesen inkonzisztens döntéseket hozó karaktereivel tökéletesen lehetett azonosulni, miközben bűntudat nélkül tudtuk őket utálni is ballépéseik miatt, amiket mi magunk persze sosem követtünk volna el, elviekben.
Míg például a klasszikus Szex és New Yorkban mindenki külön akarta azonosítani magát Carrie-vel, Samanthával, Charlotte-tal vagy Mirandával (gondoljunk csak arra a Girls-jelenetre, amikor Shoshanna Jessát kategorizálja be), addig a Girls esetében se Hannah, se Marnie, se Shoshanna és Jessa sem akartunk külön lenni, mert egy kicsit mindegyikből ott volt bennünk valami. Aztán az egész sorozatot egy huszárvágással elcseszték az utolsó évaddal, amit talán sosem fogok megbocsátani Dunhaméknek még akkor sem, ha ma már tudom, talán direkt mutatták meg nekünk ennyire nyersen és borúsan azt, mi is vár ránk pontosan a reményteli és naiv húszas éveink után, ahol semmi sem úgy alakul, ahogy elterveztük.
Azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagy legalábbis egy hangja a generációmnak
Ahhoz, hogy a július elején megjelent Too Much című netflixes sorozatról beszéljünk, muszáj egy kicsit beleásnunk magunkat Lena Dunham életébe, aki megkerülhetetlen popkulturális ikon lett a 2010-es években, és akinek neve ma már hivatkozási alap olyan sorozatokban, mint a Fehér Lótusz vagy az És egyszer csak... . Dunham New Yorkban született egy festő apától és egy fotográfus édesanyától, közeli rokonai az ékszermágnás Tiffany családnak. Egészen fiatal korától kezdve írással szeretett volna foglalkozni, amihez meg is volt minden affinitása, 2008-ban kreatív írásból diplomázott az Oberline College-ban. Lena már ekkor is készített olyan rövidfilmeket és szkeccseket, amiknek központi témája a szex és annak kezdeti megélése volt, és amik főként a szereplők közötti éles, szókimondó és tabumentes párbeszédekre építettek.
Szerepelt a Nerve.com egyik webes sorozatában, később ő maga is rendezett egy minisorozatot Delusional Downtown Divas címmel, az áttörés pedig 2010-ben jött a Tiny Furniture című saját filmmel, aminek írója, rendezője és főszereplője is ő volt, és ami után rögtön szerződést ajánlott neki az HBO a Girlsre. Nem csak New York miatt lehetett a Girlst szembe állítani a Szex és New Yorkkal, Dunham maga is egyfajta parafrázisként tekintett sorozatára.
„A Gossip Girl az Upper East Side-on élő tinédzserekről szólt, a Szex és New York pedig azokról a nőkről, akik már rájöttek, hogyan működik a munka és a barátság, és már szerelemre vagy családra vágytak. Volt ezek között egy rés, amivel még senki sem foglalkozott.”
A Girls 2012 és 2017 között két Golden Globe-díjat nyert (Legjobb televíziós komédia és legjobb női főszereplő kategóriában), de számos Emmy-jelölést és más elismerést is magáénak tudhatott. Ebben az időben jelent meg Dunham első könyve is, a Nem olyan csaj, valamint 2015-ben kezdett el szerzőtársával, Jenni Konnerrel vezetni egy közös feminista hírlevélfolyamot, amiben esszék, versek, feminista írások jelentek meg. Ha azt gondoltad, innen már egyenes út vezetett a sikerhez, hát magasról lehet a legnagyobbat bukni. Lena Dunham jól arcon csapta magát a Me too-botrány idején: egy fiatal színésznő, Aurora Perrineau azzal vádolta meg a Girls egyik íróját, Murray Millert, hogy a férfi szexuálisan bántalmazta őt 17 évesen, Dunham pedig ahelyett, hogy kiállt volna a szexuálisan bántalmazott nők ellen, védelmébe vette Millert, és hazugsággal vádolta a színésznőt. Később ugyan bocsánatot kért azért, amiért vakon hitt Millernek, a hangsúly a későn van, innentől ugyanis jött a hosszan tartó lejtmenet.
Dunhamet már a Girls miatt is rasszizmussal vádolták, amiért a sorozat szinte csak fehér, középosztálybeli nők életét reprezentálja, mindezt teszi a világ legsokoldalúbb városában. Perrineau esete után még élesebb kritikák fogalmazódtak meg vele szemben, egy jobboldali újságíró a Nem olyan csaj olvasása után egyenesen azzal vádolta meg az írót, hogy az gyerekkorában molesztálta kistestvérét, amit Dunham teljes egészében visszautasított.
Ezek után nem volt könnyű talpra állni. Dunham persze több projekten is dolgozott és számos filmszerepet kapott, a húszas éveinek csillogása azonban tompábbá vált, miközben számos egészségügyi problémával, többek között endometriózissal küzdött, aminek következményeként hiszterektómiát hajtottak végre rajta.
A magánéletében sem alakultak fényesen a dolgok, 5 év együttlét után 2018-ban szakítottak Jack Antonoff zenész-producerrel. Ekkoriban olyan pletykák is szárnyra kaptak, miszerint Antonoff összeszűrte a levet Lorde-dal a Melodrama című album felvétele közben, ezt azonban a producer és Lena Dunham is tagadta. (Ide kattintva egy teljes PPT-t végignézhetsz Antonoff és Dunham kapcsolatáról, ezt köszönöm Pannának, aki nagyon sokat segített ebben a cikkben azzal, hogy hangüzenetekben vesézte ki velem a sorozatot.)
„Ültünk a négy éve közös konyhánkban, egymással szemben elismerve azt, amit senki sem akart kimondani. Ez a megszállott kapcsolat vak odaadássá vált, és lekerült a szemellenző, hogy kiderüljön, külön-külön fejlődtünk (a legkevésbé megdöbbentő és talán a leggyakoribb ok)”
– írta Dunham szakításukat feldolgozó esszében a Vogue-nak.
Lena Dunham 2021 elején egy barátok által összehozott londoni vakrandin ismerkedett meg Louis Felber perui-angol zenésszel, aki addig állítása szerint sosem hallott a nőről. A találkozás annyira jól sikerült, hogy Dunham és a férfi egész éjjel London utcáit járva beszélgetett, alig pár hónapon belül össze is bútoroztak. Mikor Dunham kórházba került, Felber gondolt egyet, és eljegyezte barátnőjét, az esküvőt pedig egy hónappal később, az angol fővárosban tartották szűk körben (Taylor Swift volt az egyik koszorúslány). Felber úgy nyilatkozott, Dunham személyében lelki társra lelt, és az első pillanattól fogva tudta, hogy vele akarja leélni az életét.
Túl sok, vagy mégsem?
Akármennyire is nem annak szántam (és ezúton tisztelettel elnézést kérek mindenkitől, aki már elkattintott a cikkről), az előbb olvasott Dunham-életrajzot azért is voltam kénytelen leírni slágvortokban, mert mindezek tudatában teljesen máshogy éli meg az ember, ha megnézi a július elején bemutatott 10 részes Netflix-sorozatot, ami itthon Túl sok címen fut. Dunham sosem titkolta, hogy műveit sokszor a saját élete inspirálta, ezt a sorozatot ráadásul férjével együtt írta, ami meg is mutatkozik a végeredményen.
A Too Much már a címében is az amerikai és angol kultúra különbségeire, és Dunham és Felber kapcsolatára utal. Ahogy Dunham a Varietynek elmesélte, Felber még a kapcsolatuk elején mondta egyszer rá azt, hogy ő maga too much – holott a brit angolban ez egyáltalán nem bír negatív jelentéssel, mi több, inkább pozitív jelző – Dunham viszont az amerikai angol sajátosságai miatt rögtön félreértette a férfi szavait, szerencsére azonban hamar kiderült, hogy könnyen átugorható nyelvi korlátról van szó.
A Too Muchot sokan az év egyik legjobb sorozatának tartják, és bár bőven akad benne potenciál, a Girls színvonalát aligha tudta megközelíteni. Míg Hannah Horvath karaktere kellően önreflektív volt magával szemben, és sokszor a brooklyni buborékot érintő társadalmi problémákat is egész jól felismerte, addig Jessicából ez a fajta önvizsgálat teljesen hiányzik, olyan, mintha minden egyes párbeszédben igazából csak monologizálna, és fogalma se lenne arról, mi történik körülötte. Jessica nem bájos, a közlési kényszere ellenére sem humoros vagy éppen arcpirító, nem lehengerlő, szimplán csak nagyon kellemetlen karakter egy Amy Schumer kaliberű humorral, így teljesen érthetetlen marad a néző számára, miért cuppan rá mindenki úgy, mint légy a cukrospapírra. Olyan, mintha a helyzetek zömében fogalma se lenne arról, hol van, a körülötte lévő karakterek pedig hiába lehetnének izgalmasak (Andrew Scott és Naomi Watts úgy élénkítik fel a sorozatot egy-egy pillanatra, mint csapvizet a C-vitaminos pezsgőtabletta), üres, egyetlen síkon mozgó szereplők maradnak, akiket az írók a maguk angolságában és európaiságában furcsáknak, önzőknek, minimum kábítószerfüggőknek és rendkívül ítélkezőknek állítanak be.
Jessica és egykori párja, Zev kapcsolata és a közös emlékekre való visszatekintés talán még a legerősebb szál a sorozatban, még akkor is, ha kicsit egyoldalúan van ábrázolva kettejük viszonya. Zev valóban kellően szarfej, az a típus, aki először nagyon szerelmes, egy éven belül azonban már az is zavarja, ha a másik levegőt vesz mellette. De miért érdekel minket ennyire Zev?
A Dunham életét közelebbről ismerők (és igen, most már te is benne vagy a lore-ban) szerint Zev karaktere egyértelműen Jack Antonoffról lett mintázva, erre utal a filmes párkapcsolat hossza, a szakítás menete, Zev átváltozása (igen, felkerül a 2015-ben még hipszternek és menőnek vélt szarukeretes szemüveg is), na és a modell-influenszer, Wendy feltűnése is. Dunham ugyan tagadja, hogy a karakter egy az egyben az exe lenne, de a szakítás idején azt is megosztotta a közönségével, hogy Antonoff nem egyszer kritizálta a zenei ízlését, szakításuk után nem sokkal pedig a férfi Carlotta Kohl modellel kezdett el randizni, amiről Lena Dunham el is mondta a véleményét még a szakítás idején:
„Azt hittem, én lehetek a bizonyíték arra, hogy a furcsa lányokra is rátalálhat a szerelem… És most ő (Antonoff) pont egy olyan emberrel randizik, aki átlagosnak és normálisnak néz ki, pont úgy, ahogy a lányoknak ki kell néznie.”
A Too Much Zevet a patás ördögnek állítja be, és bár távol álljon tőlem, hogy a védelmére keljek egy olyan (akár fiktív, akár élő) személynek, aki megcsalja a párját, Jessicával szemben korántsem ennyire kritikusak az alkotók, talán az éjszakai betöréses jelenetet kivéve.
Ha pedig már kellőképpen megértettük a visszaemlékezések által, mekkora farok volt Zev, térjünk rá az igazira, a félig brit-félig japán, jobb napokat is látott úrifiúra, Louis Felberre, Felixre. Egy kiábrándult bonviván, aki a zenével és féktelen életvitelével próbálta meg elnyomni depresszióját, sikertelenül. Felix a történet legtraumatizáltabb karaktere, a sorozat és Jessica azonban minderre magasról tesznek. A széria legerősebb epizódjában ugyan megismerjük gyerekkorát és teljesen diszfunkcionális családját, sőt tanúi leszünk egy gyerek ellen irányuló feltehetően pedofil abúzusnak is, a sztori mégsem kezd semmit ezekkel a nagyon is komoly és tabumentesítésre szoruló témákkal. A narratíva éppen csak azt mutatja be, hogy Felix minden rossz döntésének és érzelmi távolságtartásának oka múltjával magyarázható, mindezeket azonban semmi nem képes feloldani a 10 rész alatt, főleg nem a befejezés, de erről még később.
Jessica és Felix kapcsolata siralmas, és nem azért, mert két rossz emberről van szó, hanem azért, mert két egymásra nagyon rossz hatással lévő emberről van szó. Itt van egy nő, aki még nem tette túl magát az előző fasziján, aki elől inkább egy másik kontinensre menekült egy olyan férfi „karjaiba”, aki hiába próbál, sehogy sem tud kilépni abból az életmódból, amiben valószínűleg évtizedekig élt. Ez a két ember láthatóan egyáltalán nem boldog együtt, nincs közös érdeklődési körük, nem értik a másik világát, nem kedvelik egymás barátait, ez egy igazi match made in hell, amiben egy közepes méretű veszekedést követően a férfi inkább elrohan otthonról és kefél egy nénivel, aki a nagymamája lehetne. És mi a logikus következő lépés akkor, ha egy egocentrikus, érzelmileg infantilis nő és egy depressziós, visszaeső alkoholista férfi 3 hónap után nem tudják elengedni egymást? Hát a házasság!
A Too Much egy olyan erőltetett happy endet ad a nézőnek, ami a karakterek útja és jellemfejlődése mellett egyáltalán nem indokolt azok után, amit 10 epizódon keresztül láttunk. Van, aki szerint pont ez az a fordulat, amire mindannyiunknak szüksége van: azzal, hogy Jessica megbocsát Felixnek és találkozik Wendyvel, sikerül lezárnia a múltat, és előrelépnie az életben, csak úgy, ahogy Felix is új esélyt kap az újrakezdésre. Azzal ugyanakkor, hogy egy hirtelen indíttatástól vezérelve a két főszereplő az egész család jelenlétében, Londonban összekötik az életüket, még egyáltalán nem oldják fel az előtte pusztító szarcunamit, és a sztori inkább csak további kérdéseket hagy maga után. Mi lesz velük ezután, és mit akartak ezzel elérni az alkotók?
A válasz (szerintem) egyszerű: semmi és semmit, mert ez Lena Dunham személyes bosszúhadjárata és egyben szerelmi vallomása lett, amire a Netflix jó eséllyel több millió dollárt adott, és amiről valószínűleg úgy gondolták, tökéletes utódja lesz a Girlsnek. Csakhogy míg a Girls tizenhárom éve a maga zsánerében is kivételes darab volt, addig (és ezzel a szójátékkal már sokan éltek, tudom), a Túl sok ide már túl kevés, és egyáltalán nem biztos, hogy ami 2012-ben működött az akkori huszonéveseknél, az ma, 2025-ben is működik. Lena Dunham nem fáradt el (ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy éppen most rendezi saját filmjét, a Good Sexet Natalie Portmannel és Mark Ruffalóval), de már egy másik generáció hangja.
