Képzeljük el, hogy a földesúr kilép a jobbágyai közé, majd a felhős égbolt között egyszer csak kisüt a nap, mire ő a fájdalomtól üvöltve visszamenekül kastélyába. Nincs egyedül: kuruzslók tucatjai veszik körül, akik például vérrel „enyhítik” fájdalmát.
Ahogyan azt nagyon sok okosabb ember megmondta – többek között maga a kísértettanár, Binns is a Harry Potter és a Titkok Kamrájában – szinte minden legendának akadnak valós alapjai. A vámpírmítosz ráadásul szerte Európában az egyik legizgalmasabb téma volt, elég csak a ketrecben, kövekkel vagy levágott fejjel eltemetett holttestekre gondolni Lengyelország, egészen pontosan Luzino környékén. A „mai, modern” vámpírok azonban igen különösek, és most nem feltétlenül csak a Twilight nyálas tinijeire gondolunk: hatalmuk szinte végtelen, alakot válthatnak, elbűvölhetik a halandókat, önmagukhoz hasonlóvá, vagy éppen zombiszerű szolgává tehetik áldozataikat. De vajon mi az alapja ezeknek a mítoszoknak? Mostani cikkünkben ennek próbálunk meg utánajárni.
Drámai betegség a vámpírok múltjában
Több orvos, illetve tudományos szakember is úgy gondolja, hogy a különböző, nagy hatalmú földesurak kegyetlenkedései mellett lennie kellett valami másnak is a vámpírmítosz mögött. Mert lehet, hogy Báthory Erzsébet vérben fürdött, hogy örökké fiatal maradjon, és az is valószínű, hogy II. Vlad havasföldi fejedelem szeretett hobbiból karóba húzni embereket, de mindezek nem adnának magyarázatot arra, hogy évtizedekkel, évszázadokkal később átlagembereket, a szomszédaikat, volt barátaikat miért temették el levágott fejjel, szájukba miért tömtek fokhagymát, szívüket miért döfték át karóval?
REFRESHER-KVÍZ: Te felismersz tíz olyan zombis filmet és sorozatot, amelyek bele mertek nyúlni a klasszikus receptbe?
2025.5.24 8:12
Ezeknek a kérdéseknek egy részére lehet válasz egy igen ritka, de akár halállal is végződhető betegség, a főleg Európában fel-felbukkanó porfíria. A témában Lelkes Krisztinához fordultunk, aki a Kaposi Mór Oktató Kórház addiktológiai szakán dolgozik, őt kértük meg, hogy segítsen nekünk megérteni ezt az igen ritka betegséget.
„Nagyon röviden és tömören úgy lehetne megfogalmazni, hogy a porfíria nem egy betegség, hanem egy komplex betegségcsoport, amely azonban minden esetben abból indul ki, hogy a hem makromolekula termelése a szervezetben valamilyen oknál fogva felborul. Nem magamtól vagyok ilyen okos, ennek bárki utánanézhet a szakirodalomban, vagy akár a Wikipedián.”
Önmagában – véli Lelkes – a nyers leírásból nem tűnik fel, hogy mi köze lenne a vámpírokhoz a betegségnek, de kicsit tovább kutakodva azért szépen lassan összeállhat a kép. Már maga az elnevezés is (a görög porphyria szóból, jelentése: bíbor) nyomra vezető lehet, hát még a rengeteg tünet közül néhány. A hem fontos a vörösvérsejtek oxigénszállításában, hiánya pedig a lehető legváltozatosabb tüneteket produkálhatja: a porfirinvegyületek problémája azt eredményezheti, hogy a szövetek károsodnak, a vér pedig a székleten, illetve a vizeleten, rosszabb esetben pedig akár a test nyílásain, így a könnycsatornákon keresztül távozik.
Jó, jó, de a vörös széklet mitől tesz valakit vámpírrá?
Önmagában még semmit sem jelent, és magának a mítosznak sem adna sokat, hogy valaki véreset székel, pisil – bár egy kapáló paraszt, aki egyszer csak vért kezd el könnyezni, önmagában is rémisztő látvány lehetett a középkorban –, de a porfíria sajnos nem áll meg ennyiben. Ritkán, de előfordulhatnak merevgörcsök, a homlok kiszőrösödhet – ezáltal kölcsönözve ijesztő megjelenést a betegnek –, sőt depresszióval, dührohamokkal, hallucinációkkal, egyéb mentális zavarral is járhat.
Lelkes ráadásul felhívja a figyelmet arra, hogy az örökletes betegség a középkorban jóval rémisztőbb lehetett, mint napjainkban. Az ő példájával élve egy földesúr, akinek odáig a tünetei lappangtak (a porfíria gyakran egyik napról a másikra vált ki brutálisabb rohamokat, előtte nyomát sem nagyon érzékeli a beteg, vagy összekeverheti más kórságokkal), hirtelen kisétál a napra, majd felüvölt a fájdalomtól és visszarohan kastélya biztonságos rejtekébe – ez már tipikusabb vámpírelem is lehetne, akár egy korai rémregény lapjairól is ránk köszönhetne.
A lelkes kuruzslók, akik csak rátettek még egy lapáttal
És akkor még mindig maradjunk a múltban. Nem elég, hogy esetleg egy gazdag földesúr, aki élet és halál felett dönthet, hirtelen máshogy viselkedik, homloka kiszőrösödik, paranoid tüneteket mutat, és olyan dolgokat lát és hall, amit rajta kívül senki, még a legmegbízhatóbb szolgái sem, régen bizony nem volt még klasszikus orvoslás. Márpedig ha egy ilyen ember megengedhette magának, hogy „orvost” fogadjon, akkor a kiszemelt tudós a meggazdagodás és a hírnévszerzés okán a lehető leghajmeresztőbb terápiákat alkalmazta, többek között a vérivást, amely ironikus módon tulajdonképpen segített is valamit. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a napfény hiánya miatt a betegek sápadtak voltak, ínyeik sorvadásának köszönhetően a legtöbb foguk kihullott és csak a legerősebbek – például a szemfogak – maradtak meg, nem nehéz összerakni a képet. És azt tudtátok, hogy a magas kéntartalmú ételek csak rontottak az állapotukon? Bizony, az a porfíriás, aki esetleg fokhagymát evett, sokkal rosszabbul lett, nem csoda hát, hogy a mítoszban már valóságos fegyverként használják a növényt.
Lelkes ráadásul egy igen érdekes aspektusra is felhívja a figyelmet.
„A mentális, illetve súlyos betegséggel küzdők gyakran próbálnak meg erőt meríteni abból, hogy igyekeznek olyan emberekkel barátkozni, ismerkedni, akiknek az állapota hasonló, vagy megegyezik az övékével – nem véletlen, hogy a legtöbb leszokási program (legyen szó akár az anonim alkoholistákról) csoportos tevékenység. A tehetősebb porfíriások valószínűleg a korszak módszereivel próbáltak kapcsolatot felvenni hasonló betegségben szenvedőkkel, ráadásul, miután örökletes betegségegyüttesről van szó, így a „vámpírság” a családon belül is előfordulhatott, hasonló kezelésekkel. A tehetősebbek jó esetben találtak magukhoz hasonlókat, akikkel aztán a lehetőségekhez képest megpróbáltak közös társaságot alkotni. Tulajdonképpen egyfajta terapeutás kör lehetett ez, amelyeket akár bálokkal dobhattak fel – innen eredeztethető valószínűleg a legendának az a része, hogy a vérszívók hatalmas, éjszakai partikat rendeztek.”
Aki nem volt gazdag, nem járt jól
Jó, tehát a tehetősek vért ittak, kerülték a fokhagymát és a napfényt, esetleg még bálokat is tartottak, mielőtt teljesen elveszítették volna az eszüket, vagy egyszerűen csak belehaltak volna a betegségbe. De mi a helyzet azokkal a szegény jobbágyokkal és parasztokkal, akiken – akár egy porfíriás zabigyerekeként – szintén jelentkeztek a tünetek? Ha ismerték a földesurat és a pletykákat, amelyeket a gyógyulásáról – vérivás! – szóltak, valószínűleg megpróbáltak maguk is hasonló megoldásokat találni. Egy nincstelen földtúró azonban jóval kevésbé ügyesen rejthette el a nyomait, ráadásul szolgái sem voltak, akik segítettek neki, így hát a lebukás és a megtorlás is jóval erősebben csapódhatott le az ő esetükben. Ez talán magyarázat lehet a szerte Európában talált különös sírokra.
