A festmények a művész tehetségén túl, gyakran a kor divatját is megörökítik. Madame X fekete estélyije, Botticelli tavaszi ruhája vagy Klimt aranyba öltöztetett nőalakja mind olyan ikonikus darabok, amelyek évszázadokon át inspirálták a divattervezőket.
A művészet és a divat szoros kapcsolatát könnyen felfedezhetjük, hiszen a festők sokszor nemcsak a modellek vonásait örökítették meg, hanem ruháik anyagát, színét és szabását is tökéletesen alkották meg ecsetjeik segítségével. Ezek az öltözékek nem pusztán kiegészítők voltak, hanem a festmények szerves részét képezve tükrözték az adott kor társadalmi és kulturális hangulatát. Cikkünkben a művészettörténet legismertebb portréiról és azok ikonikus ruháiról ejtünk szót, bemutatva, hogyan váltak a vásznakra vitt öltözékek generációkon átívelő divat- és stílusnyilatkozatokká. Ismerjük meg, hogyan inspirálták Sargent, Botticelli, Klimt, Kirchner és Lempicka festményei a modern kifutókat, vörös szőnyegeket és sztárok ruhatárát.
John Singer Sargent: Madame X
John Singer Sargent (1856-1925) kora egyik legnépszerűbb portréfestőjének számított, így nem is szűkölködött a megrendelésekben. Sargent munkáiban éppúgy megfigyelhetők voltak az angol arcképfestészet tradicionális jegyei, mint a francia impresszionizmus stíluselemei, mely páratlan fúziónak köszönhetően hamar hírnévre tett szert. A művész számtalan képet festett, melyeken a modellek gyakrabban szerepeltek ruhában, mint anélkül. Bár a 20. század végi konzervatívokat még ez sem tántorította el attól, hogy egyes ábrázolásait éles kritikával illessék. Egyik legismertebb műve modelljeként, Virginie Amélie Avegno Gautreau párizsi előkelőség egy fekete estélyiben pózolt, mely számunkra talán már teljesen visszafogottnak tűnik, azonban akkoriban illetlennek és egyenesen vulgárisnak nevezték a kompozíciót. A Madame X hiába lett a művész legismertebb portréja, csaknem karrierje végét okozta.
A kritikusok szerint ugyanis közönséges volt, ahogy Sargent a fiatal nő ruhájának egyik pántját félig lecsúszva ábrázolta. Mondták ezt annak ellenére, hogy Virginie a francia társasági elit fénylő csillagának számított, és a portré előtt mindenki, mint a modern, párizsi nő megtestesítőjét emlegette, a festmény után viszont bőrét hullaszerűnek, alakját pedig egyenesen csúnyának tituálták. Ehhez a megítéléshez nagyban hozzájárult a klasszikus szabású, a test vonalát lágyan követő, mélyen dekoltált fekete ruha is, amivel Sargent "Madame X" kortárs szépségét kívánta hangsúlyozni. A botrányt viszont még az sem csitította, hogy a későbbiekben a festő átfestette művét, és a lecsúszó pánt visszakerült a helyére. Bár Sargent igazát bizonyítja, hogy ezen portréja mára a Metropolitan Múzeum egyik legkedveltebb műve, és sztárok sokasága inspirálódott már Madame X ruhájából. Hasonló kreációt viselt például Charlize Theron a Diortól a 2014-es Oscar-gálán, megihletette már az Armanit is, aki a 2018-as Velencei Filmfesztiválra tervezett hasonló ruhát a csodás Cate Blanchett számára, de Beyoncé, Lady Gaga vagy éppen Angelina Jolie is hordtak már egy Sargent által inspirált darabot.
Sandro Botticelli: Primavera (A tavasz)
Sandro Botticellit (1445-1510) senkinek sem kell bemutatni, hiszen a festőművész mint az itáliai reneszánsz egyik legkiemelkedőbb alakjaként vonult be a történelembe. Botticelli a Medici család udvari festőjeként gyakran az uralkodó dinasztia tagjainak vonásait jelenítette meg leginkább mitológiai vagy keresztény témákat feldolgozó műveiben. Ezért a drapériás szabások, a színek kaválkádja és a könnyed textilek is mesteri ábrázolásban jelentek meg alakjain. Egyik legismertebb műve a Primavera, vagyis A tavasz, mely az allegorikus festészet legkiemelkedőbb alkotása. Ennek szereplői olyan mitológiai alakok, mint a khariszok (a báj, a kellem, a jóság, a kreativitás, a termékenység istennői), Merkúr (az istenek hirnöke), Zephürosz (a nyugati szél istene), Klórisz nimfa, valamint Flora természeti istenség (a tavasz és a virágok istennője) és mind komoly szimbolikával bírnak, de mi most utóbbi mesés ruhájával foglalkozunk.
Flora a tavasz és a virágok istennőjeként természetesen egy lágy esésű, hihetetlen részletességgel kidolgozott, apró virágokkal díszített darabot visel, mely mind színeiben, mind szabásában az újraéledő természetre enged minket asszociálni. Ez utóbbi tükrében nem is lehet meglepő, hogy a designerek napjainkban is merítenek ihletet a Primavera egyik alakjából. A Valentino olasz divatház lévén már több ízben is visszautalt kollekcióiban erre az alkotásra, így a 2012-es tavaszi, illetve a 2014-es őszi couture gyűjteményben is láthattunk Flora ruháját megidéző darabokat.
Gustav Klimt: Adele Bloch-Bauer I
Gustav Klimt (1862-1912) osztrák festő a szecessziós stílus legismertebb alakja, akinek képeivel már mindannyian találkoztunk. Ugyan munkásságát több korszakra bontjuk, legnépszerűbb alkotásai mégis a portréi közül kerültek ki. Klimt ugyanis ahelyett, hogy kertben heverésző vagy kanapén olvasó arisztokrata nőket festett volna meg, inkább egyfajta földöntúli alakokat termtett festményei szereplőiből. Így tett többek közt Adele Bloch-Bauer bécsi társasági hölgy esetében is, akit mint egy látomást ábrázolt. A portrén Adele ruhája örvénylő formákból áll, melyet háromszögek, szemek, téglalapok és szimbolikus motívumok díszítenek. Nincs nyoma a korra jellemző feszes fűzőknek vagy egymásra rétegzett ruhadaraboknak. Ehelyett egy szabad, gátlások nélküli nőt ábrázolt, aki aranyvilágában lebeg. A festmény egyszerre hordozza magában az art nouveau, a természet és a mitikus képek motívumait, valamint kapcsolódik ahhoz a bohém divathoz is, amelyet maga Klimt is követett.
A festő portréin látható ruhák azonban nem mindig kizárólag a saját elméjének eredményei voltak, hiszen gyakran nyert inspirációt Emilie Flöge osztrák designer kreációiból. Flöge darabjai laza vonalvezetésűek voltak, bő ujjakkal, és nem tartalmaztak fűzőket vagy más korlátozó fehérneműt, így tökéletesen illettek Klimt szabad nőalakjaihoz. Művészetük révén mindketten egyaránt előmozdították azt a bohém életformát, amelyben elmosódtak a határok a hagyományos és a szokatlan között. Talán ezért is jelenthetnek máig inspirációt Klimt portréi, hiszen azok egyaránt reflektáltak a múltra, valamint tekintettek a jövőbe. A néhai L'Wren Scott angol divattervező például utolsó, 2013-14-es őszi-téli kollekcióját dedikálta Klimt és Flöge kettősének, de a Rabanne kifutóján is láthattunk Klimtet idéző darabokat, ahogy 1984-ben Barbra Streisand is megidézte már Adele Bloch-Bauer alakját.
Ernst Ludwig Kirchner: Street with Red Streetwalker
Ernst Ludwig Kirchner (1880–1938) a német expresszionizmus egyik legfontosabb alakja volt, aki festményein keresztül a modern városi élet feszültségeit és energiáját ragadta meg. Az 1913-as Street with Red Streetwalker című ikonikus alkotásán egy nőt ábrázolt, akik egy berlini utcán sétálnak, élénk színekben és dinamikus vonalakkal. Ruhájuk egyszerre követi a korszak divatját és hangsúlyozza az egyéniséget: rövid kabátok, szűk szoknyák és feltűnő színek tükrözik a városi nő önállóságát, ugyanakkor a festő stílusában torzított vonalak és élénk kontrasztok révén a ruhák mozgása szinte vibrál a vásznon.
De Kirchner képe nemcsak a korabeli divatot dokumentálja, hanem a női test és öltözködés kifejezőerejét is kiemeli, megmutatva, hogyan váltak a ruhák a modern élet és a személyes szabadság szimbólumaivá. Utóbbi miatt talán nem is meglepő, hogy a látnoki képességekkel megáldott, páratlan zsenialitású John Galliano 2011-es, a Dior számára tervezett kollekciójának egyes kreációi Kirchner nőalakjainak viseletét juttatták eszünkbe. A Dior kifutóján akkor a '20-as évek nagyvilági női stílusának modernizált képét láthattuk. Az erőteljes piros-fehér színkombináció ugyanúgy fontos szerepet kapott, mint a Galliano által mutatós fejdísszé alakított kalapok, vagy éppen a hangsúlyos gallérok.
Tamara de Lempicka: The Musician
Tamara de Lempicka (1898–1980) az art deco festészet királynőjeként vált ismertté, aki a ’20-as évek nőiességét és függetlenségét vitte vászonra. Portréinak védjegyévé vált a kifinomult, stilizált kubista formavilág, amely egyszerre sugározott eleganciát és modernitást. The Musician (La Musicienne) című festményén közeli barátját és szeretőjét, Ira Perrot-t ábrázolta, a zene megtestesüléseként. A kép középpontjában álló kék ruha különleges ereje abban rejlik, ahogyan Lempicka éles fény-árnyék kontrasztokkal és telített színekkel kelti azt életre, a pliszírozott szoknya szinte hullámzik, mintha a levegőben lebegne. Ez a rövid szegélyű, karokat és lábakat szabadon hagyó darab hűen tükrözi a ’20-as évek forradalmi divatját, amikor a nők felszabadultabb öltözködése új korszakot nyitott.
De a kék szín választása sem véletlen, Lempicka a reneszánsz mesterek hagyományát idézte meg, akik ultramarinnal ruházták fel a legjelentősebb alakokat, ám ő modern kontextusban emelte piedesztálra a női erőt és eleganciát. Nem véletlen, hogy a La Musicienne az art deco egyik emblematikus alkotásaként a mai napig a korszak szellemét testesíti meg a nőiesség és a szabadság szimbólumaként. Véletlen vagy sem, de a néhai Diana hercegné is viselt egy hasonlóan könnyed, bár pasztelesebb és világosabb árnyalatú estélyit, ahogy a csodálatos Grace Kelly is több alkalommal engedett minket asszociálni a The Musician központi alakjára.
