Turai Barnabás, a Síkidegvagyok brand alapítója és az ebből kinövő podcast egyik házigazdája saját cikksorozatot indított a Refresher Magyarország oldalán, melyben magáról és generációjának mindennapjairól mesél. Most éppen a szeretet ünnepéről.
Nem értem az év vége logikát. Az emberek megünneplik az év végét, feldíszítik a decembert, mint valami halottaskocsit, úgy kísérik sírba az évet. Egész hónapban égnek a lámpák, ajándékoznak az emberek, miközben pihenésnek és boldogságnak álcázva nézik végig, ahogy a karácsonyfák tövében szépen lassan meghal az év. Szilveszter után pedig mintegy csettintésre, azonnal két hónapra gyászba borul a világ. Tetőzik a tél meg a szezonális depresszió. A fényeket leszedik, a karácsonyfákat kivágják az utcára, az ajándékzacskók bekerülnek a mosogató alá, és ugyanígy válnak meg az emberek az érzelmeiktől is. Hirtelen mindenki rádöbben, hogy korán sötétedik és hideg van, hiába ugyanígy történt egész decemberben, januártól mindenki szomorú és motiválatlan lesz. És miért? Csak mert új évbe táncolt a Gergely-naptár.
Félre ne értsetek, nagyon szeretem a karácsonyt az összes sallangjával együtt, szeretem megadni a módját, értem Krisztus születését, és értem az év lezárásának szimbolikáját is. Viszont túl nagy a kontraszt a decemberi káprázat és az utána következő letargia között.
Pihenjél, vagy arcon váglak
Van a kötelező pihenés, amitől gyerekkorom óta mély gyomorgörcsöm van. A dedikált, előírt pihenés, a vasárnapok, a munkaszüneti napok valószínűleg ugyanazt az érzést hozzák bennem elő, mint háromévesen a kötelező délutáni tente. Hiába érdekelt a világ mindennél jobban, hiába rettegtem, hogy mennyi mindenből kimaradok, be lettem zárva a rácsoságyba, pizsamába öltöztettek FÉNYES NAPPAL(!), és addig bőgettek, amíg végül egy fél órára azért csak bebólintottam. Persze értem, hogy ilyesmire fiziológiailag szüksége van a gyereknek, de a gyomorgörcs megmaradt, és ma ezt érzem a pirosbetűs napokon is. Nekem senki se mondja meg, hogy mikor pihenjek kötelező jelleggel. Amint naptárba van vésve a semmittevés, elveszti semmitevés jellegét. Amint feladattá válik, hogy pihenjek, képtelen vagyok rá és azzal telik a nap, hogy szétfeszülöm. Le fogjuk késni a pihenést, menjünk már!
Illusztrátorok, akik nagyon kedvesen mutatják be, milyen egy párkapcsolat a négy fal között
tegnap 16:43 -kor
Rengeteg embernél történik ugyanez karácsonykor. Pihentető rohanás, ajándékkapitalizmus, díszítésszennyezés, durranásig evés, szeretetből összeveszés és a többi. Persze közhely ezekről beszélni, de talán könnyebb így emlékeztetni magunkat, hogy
a) vagy ne várjunk pihenést az ünnepektől és vegyük ki a január első két hetét is, vagy
b) lassuljunk le tényleg, még akkor is, ha ennek az az ára, hogy idén csak mákos van, diós nincs.
Amúgy is, ki az a pszichopata, aki a diósat szereti... A lényeg, hogy ne rohanjunk, ne tömjük tele a lakást mérgező műanyag angyalkákkal, együnk csak annyit, amennyi jólesik, és ne politizáljunk a családi asztalnál. Vagy politizáljunk, de csak annyira, hogy a végén ne kelljen elharapni a nagymama torkát, ha kiderül, hogy 82 év után továbbra is fideszes.
Kisméretű polietilén-tereftalát hógömb
A másik, ami extrán dühít az ünnepek táján, az a polietilénbe csomagolt, polivinilklorid töltetű, polisztirol fogantyújú, polietilén-tereftalátból készült szemetek. Azok az ipari minőségű és mennyiségű, rákkeltő, hormonháztartást szétatombombázó műanyag kis szarok, amikkel az emberek ilyenkor (meg amúgy máskor is) dugig tömik a házaikat.
Amy Winehouse a modern kor egyik legnehezebben eladható popsztárja, és nem is sikerült eladni a róla készült filmmel
2024.4.14 9:41
Magyarországon heteken át vezető hír volt, hogy üzletet nyit a műanyag fölöslegességek Willy Wonka gyára, a Primark. Mintha az emberek nem fognák fel, hogy a minél olcsóbb kéz a kézben jár a minél rossz minőségűbb termékkel, a rosszabb minőség pedig sziámi ikertesója az egészségtelennek, aminek pedig szeretője a halál. Nem nyomasztani akarok senkit, főleg azt nem, aki nem engedheti meg magának, hogy máshol vásároljon, de a turkálók és adományboltok fénykorában ne örüljön már tízmillió ember annak, hogy egy újabb cég lövi majd mikroműanyagokkal tele az életterünket.
Megvan az az évente nagymamádtól kapott, gyanúsan vastag kőolajszármazék-zokni, amiben két lépés után annyira rázol, mint egy országúti vezetékpózna? Nagymamámon sose kérném számon, szeretetből adja és she doesn’t know better.
Mindig ugyanannyira fogok örülni ennek a zokninak – mielőtt a veszélyes hulladéklerakóba viszem el gázmaszkban –, de mi azért figyelhetünk már arra, hogy olyan ajándékokat adjunk egymásnak, ami tényleg használható. Ha nem érkezik konkrét kívánság, nekem a kedvenc metódusom hétköznapi tárgyakból venni prémiumot ajándékba. Sót, de drágábbat, szebb dobozban. Fakanalat, de afrikai grenadill feketefából. Fogkefét, de olyat, ami Radnóti verseket szaval és Rahmanyinovot játszik a fogorvosok által a fogmosás hosszára javasolt ideig.
Nem mindenki Zoella
Még egy dologra érdemes figyelnünk. Internet-tudatos tinédzserkorom karácsonyai teltek azzal, hogy kedvenc brit YouTubereim (Zoellának most született meg a második gyereke, LOL) tökéletes karácsonyát néztem áhítozva. Hétméteres belmagasság nyolcméteres karácsonyfával, tizenhét új iPhone-nal, rengeteg kajával és tökéletes díszítéssel. Miközben én szénné frusztrálódva ültem az egyáltalán nem Insta-ready kistarcsai kádárkockánkban, és elfelejtettem hálásnak lenni azért, ami nekünk volt. Azt hittem, az én karácsonyom nem is igazi karácsony, mert nem olyan drága. Persze a családom mindent megtett azért, hogy szeretetben teljenek az ünnepek és hála Istennek én is kinőttem az anyagiaskodást, de próbálok figyelni, hogy ne okozzak másoknak hasonló frusztrációt. Nem tudod, másnak milyen karácsonya van. Kivagyok, amikor amerikai ajándékötletes TikTokokban 100-200 ezer forintos „kis apróságokat” ajánlanak stocking fillernek, ami még csak nem is a fő ajándék! Van, aki semmit sem tud venni szeretteinek, vagy épp, hogy az alapvető szükségleteket tudják ajándékozni egymásnak. Legyünk hálásak saját karácsonyainkért, de ne toljuk egymás arcába, mert nem tudjuk mit okozunk vele.
