Szinte már hazajár Magyarországra a Los Angeles-i art-rock testvértrió – a Palaye Royale augusztus 6-i szigetes koncertjüket megelőzően a Budapest Parkban is fellépett, az Avenged Sevenfold vendégeként. A srácokkal itt beszélgettünk.
Hat héten belül két koncertet adtok Budapesten – ez az új, személyes rekordotok?
Remington Leith: Ebbe bele se gondoltam…
Sebastian Danzig: Azt hiszem, Athénban volt három koncertünk két hónap alatt, és háromszor voltunk Prágában egy féléves időszakban. Az Államokban ez megszokottnak számít, de Európában egészen őrülten hangzik. Budapestre mindig imádunk visszajárni.
Remington: Menő látni, ahogy koncertről koncertre nő a magyar rajongótáborunk. Remélhetőleg a mai és a szigetes koncertünk egy löket lesz ahhoz, hogy jövőre headlinerként térhessünk vissza ide, a Budapest Parkba.
Sebastian: Igen, a Barba Negrában már annyiszor voltunk! (nevet)
Remington: Ideje kitárnunk a szárnyainkat! (nevet)
Sebastian: Melyik a Barba Negránál eggyel nagyobb hely Budapesten?
Budapest Park, aztán jönnek az arénák.
Remington: Akkor kihagyunk egy lépést és egyből megyünk arénázni. (nevet)
Sebastian: Két lépés előre helyett inkább ugorjunk egyet! (nevet)
Mindig is hangoztattátok, hogy a szívetek mélyén sokkal inkább érzitek magatokat európainak. Mi az, ami megvan Európában, vagy mondjuk az európai emberekben, ami Los Angelesben ritkaság?
Remington: Mondjuk én nem szeretem a fegyvereket. (nevet)
Sebastian: Igen, ez egy fontos téma, ez is benne van. Azt hiszem, az európai emberek sokkal nyitottabbak. Általánosságban is, de most főleg zenére, műfajokra és új előadókra gondolok. Egy európai fesztiválon például van rockzene, hiphop, metal, és ezek mind-mind tudnak együtt létezni, a közönség pedig élvezi ezt.
Emerson Barrett: Hát, meg a környezet. Tegnap este Szerbiában sétálgattunk, és annyira megnyugtató volt!
Sebastian: Én nemrégiben költöztem Amszterdamba, és rendszeresen sétálgatok a parkban. Los Angelesben nem mész ki a parkba, hacsak nem akarod, hogy megkéseljenek.
Remington: Én azt is tapasztalom, hogy Európában az emberek sokkal kevesebbet nyomogatják a telefonjukat. Számunkra furcsa, hogy például a nagyobb európai városokban látni embereket, akik ténylegesen beszélgetnek egymással. Érezni a kapcsolódást, hogy mindenki nyitott új barátságok kötésére, és szeretek ennek a részese lenni. Amerikában mindenki sokkal óvatoskodóbb, ritkábban hagyják el a házat.
Mi lehet az oka annak, hogy Európában sokkal nagyobb a közönségetek?
Sebastian: Azt hiszem, Amerikában már elértük a plafont, megtöltöttük a Hollywood Palladium kb. 3000 férőhelyét. Európában viszont van lehetőségünk a fejlődésre. Londonban először 200 embernek játszottunk, aztán 1500-nak, 3000-nek, 5000-nek, majd 10.000-nek, mindezt négy év leforgása alatt. Az Államokban ahhoz, hogy igazán sikeres legyél, nagyon sok pénz és szerencse kell.
Remington: Amerika imádja a countryzenét, és hát mi nem countrybanda vagyunk… (nevet) Aztán ott van még Sabrina Carpenter. Őt például mi is szeretjük, de nem vagyunk Sabrina Carpenter sem.
Sebastian: Szeretik a zenekarokat beskatulyázni. Amikor a karrierünk elején a Warped Touron játszottunk, akkor mindenki elkönyvelt minket „olyan Warped Tour-os” bandának, annak ellenére, hogy műfajában tökre nem illünk bele a fesztiválba.
Remington: Sokan azt várták, hogy majd egy heavy metal zenekarként lépünk a színpadra, pedig mi valójában… Nem is tudom, nehéz leírni minket egy stílussal.
A Wikipedia egyébként fashion-art-rock bandaként ír le benneteket. Ezt ti találtátok ki vagy az internet népe?
Sebastian: Igen, mi voltunk. Ha csak simán azt mondtuk volna, hogy rockzenekar vagyunk, arról teljesen más elképzelése lett volna az amerikai közönségnek és a szakmának.
Remington: Például a Nickelback, ami egyébként király.
Emerson: Az első art-rock banda egyébként a Velvet Underground volt.
Remington: Sosem szerettem csak egy műfajjal leírni magunkat. Volt rá példa, hogy megírtunk egy dalt, ami a hiphop felé is kacsintgatott, de szeretjük az alternatív zenét is. Sokféle zenét hallgatunk, kísérletezgetünk, szeretünk a hangulatunktól függően ugrálni a műfajok között. Azt hiszem, az art-rock egy tökéletes kategória mindenre, ami bennünk van.
A dalaitok albumról albumra egyre pozitívabbak.
Sebastian: Igen. Amikor a banda megalakult, sok nehézségen mentünk keresztül, meg bennünk volt a tipikus tinédzserdüh. Mára mind felnőttünk, beutaztuk a világot, mind szerelmesek vagyunk… Persze voltak mostanában is sötét időszakok, például édesanyánk elvesztése, ami sok mindent újradefiniált bennünk. Hálásak vagyunk minden új napért, azért, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, és nem veszünk semmit sem egyértelműnek.
Emerson: A zene segít abban, hogy egy negatív élményből is kihozzunk valami pozitívat.
Remington: Persze, az új dalaink között is vannak depresszív szarok, de nem érzünk arra késztetést, hogy csak kemény témákról írjunk. Már nincs szükségünk egy üveg whiskey-re ahhoz, hogy kifejezzük magunkat.
Sebastian: Az új lemezünkön újra Chris Greattival dolgozunk, aki a Fever Dreamet is készítette velünk. Nemrég fejezte be az új Willow Smith-lemezt, de producerelt például Yungbludnak és Aurorának is. Nagyon jó barátok vagyunk, ott volt az esküvőmön, a nehéz és a jó időszakokban is mindig számíthattunk rá.
Remington: De részt vesz a munkálatokban Matt Pauling is, aki az első naptól ott van mellettünk.
Tudom, hogy nem beszélhettek róla, de van bármi kis titok, amit elárulhattok az új lemezről? Mi lesz a címe?
Sebastian: Címet még biztosan nem mondhatunk, az még lehet, hogy változni fog. A jó hír viszont az, hogy a kiadónknak nagyon tetszik a lemez!
Ez szokatlan tőlük?
Sebastian: Nagyon is szokatlan! Hét dalt már hallottak a tizennégyből, és mindet imádták. Utoljára a No Love In LA-nél volt erre példa.
Emerson: Annyit mondhatunk, hogy boldogan és magabiztosan állunk a végeredményhez. Kivételesen mindhárman egyetértünk, hogy ez az eddigi legjobb anyagunk.
Remington: Ezt úgy értük el, hogy nem akarunk kiszolgálni senkit. Ha van egy ötletem, csak bemegyek a stúdióba és megírom. Az őszinte dalszerzés sokat segít egy zenész karrierjében.
Sebastian: A helyzet az, hogy Emerson sosem hallgat demókat. Ha befejezünk egy dalt, én meghallgatom vagy ezerszer, nála ez nincs meg. Tegnap este viszont kijelentette, hogy épp a demókat hallgatja - na, ennyire vagyunk izgatottak!
Mikorra várhatjuk a megjelenést?
Remington: Annyit mondanék, hogy jövőre.
Sebastian: Addig még vár ránk egy csomó nyári fesztivál, októberben Yungbluddal turnézunk Európában, novemberben headliner turné…
Olyan érzésem van, mintha évek óta megállás nélkül turnéznátok. Egyáltalán, mikor volt időtök albumot írni?
Sebastian: Január óta összesen három szabad hetünk volt. Az egyik ilyen szünetet arra használtuk, hogy megírjuk a lemezt, a másikon pedig próbáltunk és felvettük a demókat.
Emerson: Én igazából végig csak a jakuzziban ültem.
Remington: Nem vagyok az a típusú ember, akinek bármikor szünetre lenne szüksége. Ha besokallok a turnézástól, akkor is alkotásra használom fel a szabadidőmet, ha pedig a stúdióban vagyok, már azt várom, hogy mikor koncertezünk újra. A zene a legjobb dolog az életemben.
Sebastian: Ha lement ez a turné, folytatjuk a lemez munkálatait Amszterdamban, az új házamban.
Egyébként miért pont Amszterdamba költöztél?
Sebastian: Az emberek többsége beszél angolul, ami nagy könnyedség számomra. Imádom Prágát is, de kulturálisan nem tudnék beilleszkedni. Nagyon rosszul veszem fel az idegen nyelveket, még angolul, az anyanyelvemen is alig beszélek (nevet). Az, hogy költözés miatt megtanuljak egy új nyelvet, számomra lehetetlen. A feleségemmel Amszterdamban randiztunk másodjára, három héttel az első randink után. Ő mesterfodrászként turnézott, én a bandával, és pont ugyanazon a napon egy városban voltunk.
Remington: Lehet, hogy én meg Szerbiába költözöm. Vagy Dél-Afrikába, ki tudja. Fel akarom fedezni a világ összes zugát.
Csak pakolj össze egy bőröndöt a legfontosabb cuccaiddal, és ne is állj meg! Vagy várj… Az pont olyan, mint a turnézás! (nevet)
Remington: Ez az elmúlt tíz évem dióhéjban! (nevet)
Sebastian: Remington nem igazán ragaszkodik semmilyen tárgyhoz.
Remington: Folyton mindent elhagyok, már nem is veszek semmit, ami drága. A pólóm is 9 dollár volt. Lehet, hogy a végén magamat is elhagyom egyszer.
2022-ben léptetek fel először a Sziget Fesztiválon. Milyen emlékeitek vannak erről a buliról?
Sebastian: Remington ingje úgy volt megkötve, hogy egy melltartóhoz hasonlított.
Remington: Ugyanez a nadrág volt rajtam…
Sebastian: Én is emlékszem, mit viseltem!
Tudjátok, hogy nem erre gondoltam! (nevet)
Remington: Én felmentem Steve Aoki mellé a színpadra, tortát dobálni. Aztán másnap egész nap aludtam.
Szerintetek mitől különleges a Sziget a világ többi fesztiváljához hasonlítva?
Remington: Én imádom benne, hogy az összes műfaj legjobb előadói ugyanazon a színpadon játszanak. Tök jó ez a koncepció.
Sebastian: Nincsen rockszínpad, nincsen popszínpad, semmi műfaji megkötés. Simán játszhat Charli XCX egy színpadon a Bring Me The Horizonnal. Ez Amerikában elképzelhetetlen.
Miben lesz más a mai, Budapest parkos bulitok a Szigeteshez képest?
Sebastian: Elsősorban sokkal hosszabb lesz. Ma csak 45 percet játszunk, a Szigeten pedig 70 percet. Az egy teljes koncert. Szeretném, ha tudnánk vinni látványelemeket, jó lenne egy kis pirotechnika.
Zárt sátorban lesztek.
Remington: Akkor füst, nem tudom, majd kitaláljuk!
Sebastian: Remington úgyis kitalál valami őrültséget, felmászik valahova, beugrik a közönségbe egy hajón, valami biztosan lesz!
Jutott el mostanában hozzátok bármilyen közéleti hír Magyarországról?
Sebastian: Én hallottam a Pride ellehetetlenítéséről, ami egészen szörnyű.
Remington: Van ennek valami oka?
Röviden: gyermekvédelemnek álcázott homofóbia.
Remington: Tehát csak seggfej a kormány. Hagyjuk már az embereket élni! Kit érdekel? Az LMBTQ+ társadalom tökre nem zavar senkit. Legyen büszke mindenki önmagára!
Sebastian: Ezeket a döntéseket általában gonosz, kövér, fehér férfiak hozzák.
Most írtad le tökéletesen a miniszterelnökünket.
Sebastian: Látod? És még csak nem is tudtam! Ugyanaz a séma minden országban, valaki felidegesíti magát, aztán egy csomó szart kavar a környezetében.
Remington: Legyen mindenki boldog! Ha körbenézünk a világban, minden olyan rettenetes. Akármennyire is hangzik önzően, szerintem az embereknek szüksége van arra, hogy kiszakadjanak a hétköznapokból, és ha csak egy kicsi időre is, szabadon, jól érezzék magukat, és félretegyék ezt a brutális mennyiségű problémát. Csak egy napig, minden más várhat.
