- terméket vagy szolgáltatást 18 éven felüliek számára
- szex, meztelenség vagy más felnőtt tartalom
- erőszakos, véres vagy arra érzékenyek számára nem megfelelő tartalom
Ha sikerül végigolvasnod a cikket rosszullét nélkül, a végén megszavazhatod, hogy szerinted melyik a legembertelenebb módszer. Figyelem, csak erős idegzetűeknek!
Mi jut eszedbe arról, hogy halálbüntetés? Talán az akasztás, villamosszék, vagy a Halálsoron című filmben is megjelenő méreginjekció? Az a rossz hírünk van, hogy a történelem során ennél ezerszer kegyetlenebb és gondosabban kifundált formái is léteztek a halálbüntetésnek, amikből hoztunk néhányat, a teljesség igénye nélkül, mert ennél többet valószínűleg nem bírna el a gyomrunk egyszerre...
Állatok általi halál
Időtlen idők óta használnak állatokat a legbrutálisabb halálbüntetések eszközeként. Kr.e. a 7. században Assur-bán-apli asszír király vérszomjas masztiffok elé vetette a halálraítélteket, az egyiptomiak pedig hasonló gyakorlatot alkalmaztak, csak krokodilokkal. Szintén brutális módszert választottak Karthágóban és Indiában, ahol az embereket elefántokkal tapostatták halálra.
Az ennél is kegyetlenebb módszert az ókori Rómában vallatáshoz használták, hogy információkat szedjenek ki az áldozatokból: egy kiéheztetett patkányt tettek egy vödörbe, amit az ember mellkasához kötöztek, és melegíteni kezdték vödör alját, így az állat menekülőre fogta, és szó szerint átrágta magát a testen. Ezt a gyakorlatot dokumentációk szerint még a 20. században is alkalmazták a dél-amerikai diktatúrákban, például Brazíliában (1964-1985), Uruguayban (1973-1985), vagy Chilében Augusto Pinochet önkényuralma alatt (1973-1990). A brutalitást még „magasabb szintre emelték“, már ha lehet még ezeket a szörnyűségeket hova fokozni: az argentin történelem legsötétebb periódusában (1976-1983), az úgynevezett piszkos háború során, Videla uralma alatt az emberek végbélnyílásába vezették be a patkányokat egy csövön keresztül. Nehéz ehhez bármit is hozzáfűzni.
Scapizmus
A brutális, végzetes perzsa kínzás, a scapizmus Perzsiából származhat, kábé Kr.e. 500 körülről. Az áldozatot erőszakkal egy hajóhoz láncolták, és csak tejet és mézet adtak neki táplálékként, az édes nedűvel pedig bekenték a fejet és a nemi szerveket. A méz és tej túlzott fogyasztása folyamatos hasmenést okozott, ami a magára hagyott testre vonzotta a rovarokat. Az áldozatok általában kiszáradásban, kimerültségben vagy szepszisben haltak meg. Plutarkhosz részletesen írt hasonló esetekről életrajzaiban, de a tudósok egy része ma már azt feltételezi, hogy ez a kínzási módszer valójában nem létezett.
A kegyetlenség netovábbja a karóbahúzás
Martin Monestier A halálbüntetés története és fajtái című könyvében úgy írta le a karóbahúzást, mint az emberi kegyetlenség netovábbját és a halálbüntetés legszörnyűbb módját: egy hegyes, bezsírozott rudat vezettek az ember testébe, többnyire a végbélbe vagy a nőknél a hüvelybe, a gerincoszlop mentén, lehetőleg úgy, hogy a létfontosságú belső szerveket ne érintse, így a delikvensek napokon át kínszenvedést éltek át.
Ezt a gyakorlatot elsősorban a keleti és ázsiai régiókban alkalmazták, majd fokozatosan terjedt el a világ többi részén: például a német-római uralkodó, V. Károly így büntette a gyerekeiket meggyilkoló nőket, Oroszországban egészen a 18. század közepéig, de Perzsiában vagy Törökországban még száz évvel később is alkalmazták.
Guillotine
A felvilágosodás korának civilizációs vívmánya, a guillotine vagy nyaktiló Joseph-Ignace Guillotin francia orvos után kapta a nevét. Bár az első guillotine-t nem ő alkotta meg, ő javasolta 1789-ben a francia nemzetgyűlésnek ezt az – akkori módszerekhez képest – „gyorsabb és humánusabb“ kivégzési módszert, amit a „nemzet borotvájaként“ is szokás volt emlegetni. Annak ellenére, hogy legtöbben a guillotine-t elsősorban a 18. századi Francia Forradalom korához társítják, a történészek szerint az első ilyen lefejezőeszköz már létezett az ókori Perzsiában, és a középkorban is használtak hasonlót.
A guillotine két függőleges oszlopból állt, amin egy kés vagy bárd volt felhúzható és lebocsátható. A halálraítéltet egy deszkára fektették, a fejét a bevágásba szorították, úgy, hogy a lesújtó bárd biztosan kettévágja a nyakat, de azért még így is történtek balesetek: 1940-ben a Harmadik Birodalom hóhérjának keze alatt például tizenöt centiméterrel az elítélt nyaka felett állt meg a kés.
Ez a kivégzési gyakorlat főleg azért kapott helyet a listán, mert megdöbbentő, hogy mennyire későn, csupán 1981-ben törölték el François Mitterrand elnöksége alatt. Utoljára 1977. szeptember 10-én végeztek ki halálraítéltet guillotine-nal Franciaországban.
Élve megégetés
Bármennyire is borzasztóan hangoznak a fenti példák, talán annál még mindig nincsen brutálisabb, ha valakit élve megégetnek. Az első olyan nyelvemlékek között van Hamurabbi törvénykönyve, ahol megjelent az égetéses halál mint büntetési forma, a középkorra pedig már bevett kivégzési formának számított: nemcsak azt égették el máglyán, aki megsértette a vallási-erkölcsi normákat, hanem sok elmebetegnek, boszorkánynak, prostituáltnak vagy eretneknek titulált személyt is.
Az 1950-60-as évek Amerikájában gyakoriak voltak a lincselések, amikor a tömeg benzinnel locsolt le és gyújtott meg afroamerikai embereket. A vietnámi buddhista szerzetesek pedig öngyújtogatással próbálták felhívni magukra a figyelmet, hogy a „közbeszéd tárgyává tegyék“ a számukra fontos ügyeket.
