Megtámadtak a metrón, azóta gyűlölök egyedül tömegközlekedni – Mit tegyünk, ha utcai zaklatás áldozatai leszünk?

Tokától bokáig beöltözve, este fél nyolc környékén utaztam a hármas metrón még márciusban, amikor egy nem éppen tiszta tekintetű, fiatal férfi szállt fel a metróra. Pénzt kért az utasoktól, aki pedig nem adott neki, annak előbb megjegyzéseket tett, majd továbbállt. Eljutott hozzám, a szerelvény közepéig, de én is csak azt tudtam mondani neki, hogy nincs nálam készpénz.

Már azt hittem, továbbmegy, ekkor viszont visszafordult, és elkezdett velem kiabálni, hogy ne röhögjek rajta (természetesen egy pillanatig nem nevettem vagy mosolyogtam rajta), mit képzelek, eltöri a nyakam, nekem, büdös kurvának. Ekkor már három méterről kiabált rám, én pedig teljesen ledermedtem. A megállóba érve le akartam szállni. Ekkor már folyamatosan fenyegetett, hogy követni fog és megöl. A számomra ismeretlen környéken nem tudva, merre, elindultam arra, amerre a legtöbb embert láttam. 

Mindenki egy lift felé ment, aminek a hátuljába bár gyorsan beszálltam, az ajtózárásnál a srác is besurrant. A lift két átlós végében állva újra rázendített: megöllek, te kurva, rajtam te nem fogsz nevetni, eltöröm a torkod, csak érjünk fel. Ekkor már teljesen le voltam fagyva, csak annyit tudtam mondani:

Kérem, valaki segítsen.

Abban a pillanatban két, talán egyetemista lány megfogott a két karomnál fogva, és azt mondták, minden rendben lesz. Kinyílt a liftajtó, a tömeggel együtt a két lány kihúzott magával a liftből. Ekkor a férfi a hátam mögé került, és csak egy ütést éreztem a hátamon (egy tizedmásodpercig két gondolat futott át az agyamon, az egyik az volt, hogy, na most volt elég, visszaütök, a másik pedig, hogy vajon csak megütött, vagy kést szúrt a hátamba? Honnan tudnám elsőre, mi a különbség?).

A lányok közrefogva vittek magukkal a villamosmegálló felé. A felszínen már több ember is mellénk csapódott, egy másik fiatal lány, illetve egy férfi is. A zebrán túl már nem volt kedve utánam jönni a zaklatónak. A lányok felszálltak velem az első villamosra, és egészen a barátom házáig kísértek. Amint bejutottam az épületbe, zokogni kezdtem az ijedtségtől. Ezt követően hetekig nem mertem bemenni a belvárosba, és azóta sem szívesen utazom egyedül. 

A metrómegállóban nem láttam biztonsági embereket, bár tény, hogy csak menekülni akartam a helyszínről. Feljelentést később sem tettem, és azóta már sajnos tudom mások elmondásaiból: ha feljelentést is teszel, nem fogják elkapni az illetőt, sőt, még az eseteddel sem fog érdemben foglalkozni a rendőrség.

Egyre több nőt érint az utcai zaklatás

Harminc év alatt sose volt olyan konfliktusom az utcán, mint akkor. Persze, találkoztam már részeges férficsapatokkal, catcallingoló arcokkal nyílt utcán vagy a 4-6-os villamoson, ehhez egy budapesti nőnek hozzá kell szoknia (igen, ez a hatalmas probléma), de sosem ért fizikai bántalmazás. Akkor azt hittem, ez még mindig nem gyakori eset, az elmúlt fél évben azonban szinte minden hétre jutott az ismerősi körömben egy-egy hasonló történet. 

A munkatársamat alig két héttel később a Blaha Lidl előtt három tizenéves lány támadta meg, akik elmondása szerint szintén valamilyen szer hatása alatt lehettek. Nem vettek el tőle semmit, viszont lökdösték, cibálták a haját, megpofozták, egyikük pedig még el is kezdte kergetni, mígnem sikerült előlük elmenekülnie az egyik utcában. Ő velem szemben rendőrségre ment az üggyel, ahol sokáig váratták, végül nem vették jegyzőkönyvbe a beszámolóját. Nem adta fel, délután újra visszament a rendőrségre, és ki kellett harcolnia, hogy foglalkozzanak az ügyével. Ez négy hónapja történt, a rendőrség viszont azóta sem kereste fel. 

Lilla esetével a Facebookon találkoztam. Véletlenül adta fel a bejegyzését az oldal, amin akkor már több száz reakció és hozzászólás volt. Éppen munka után, hajnali kettő óra környékén ment a Stadionoktól éjszakai busszal Óbuda felé. Már a megállóban figyelmes lett egy furcsa férfira, aki vele együtt szállt fel az éjszakai járatra és szállt le vele együtt ugyanabban a megállóban. Lilla hamar észrevette, hogy a férfi az aluljáróban követi őt. Elmondása szerint érezte, hogy valami nincs rendben, ezért az erősebb kezéből átrakta a másikba a táskáját, ebben a pillanatban pedig rátámadott a férfi, a lába közé nyúlt, és közben magához húzta Lilla derekát. Lillában azonnal bekapcsolt valami, ami egyszerre lehetett düh, ijedtség, túlélési ösztön, a jobb kezével pedig elkapta a férfit, és kiabálni kezdett vele, posztjából idézve valami ilyesmit: 

– Mit csinálsz?! Neked mi bajod van, baszd meg?! Te rohadék fasz!!!

Megragadta a férfit, és amennyire erősen tudta, elkezdte az aluljáró fala felé szorítani. A férfi nem szólt semmit, csak vigyorgott rá, Lilla pedig próbálta lefogni a karjánál és a pólójánál fogva, nem akarta engedni, hogy elfusson. A férfinak sikerült kicsúsznia a kezei közül és elfutnia a lépcső felé. Mikor felért, hátrafordult, és bemutatott a nőnek, mintha ő viselkedett volna helytelenül, amiért nem adta meg magát. 

Lilla sokkos állapotban, sajgó ujjakkal sétált végig a hazáig vezető úton. Fizikailag nem esett baja, de lelkileg nagyon megviselte az eset. A következő napokban ő sem szívesen ment emberek közé, pedig neki nem volt választása, pár nap múlva újra végig kellett mennie éjszaka ugyanazon az útvonalon. A történetét olvasva kerestem fel őt.

Elmondta, hogy közvetlenül az eset után nagyon hullámzó volt a hangulata, és az első napokban nem is mert egyedül hazamenni, a barátaitól kért segítséget, hogy kísérjék őt végig az úton. Ezt követően még sokáig úgy sétált az utcán, hogy minden apró neszre felfigyelt, éber, gyanakvó és érzékeny lett mindennel és mindenkivel szemben, aki elsétált mellette. A támadás másnapján feljelentést is tett, a Facebookon elterjedt blogja miatt pedig a rendőrök már ismerték a történetét. 

„Aznap három rendőrrel is beszéltem, végül egy rendőrnő intézte a teljes tanúvallomásom részletes felvételét és a feljelentéssel járó papírmunkát. Elég hosszú folyamat volt, hiszen a rendőrség nagyon alapos munkát végzett, és minden apró részletet kikérdeztek, hogy a lehető legpontosabban mondhassam el a történteket.

Szerintem jól reagáltak a rendőrség dolgozói a segítségkérésemre. Az első és a második dolgozó, akivel találkoztam mindketten kiemelték, hogy semmilyen körülmények között nem tolerálják, hogy valaki ilyet tegyen, mint az én esetemben az ismeretlen férfi. Ez egy olyan határátlépés, ami habár egyesek számára apróságnak tűnhet, mégis jogom van kiállni magamért, és feljelentést tenni az ügy érdekében, hiszen felelősségre vonás nélkül senkinek nincs joga ilyet tenni ártatlan, védtelen nőkkel.

Azt is említették, hogy ilyenkor sajnos gyakori az áldozathibáztatás, de ők ezt határozottan elutasítják, és senkit nem okolnak és nem is okolhatnának azért, ha hasonló történik vele. Úgy gondolják, hogy az ilyen ügyeket nem szabad szó nélkül hagyni és remélik, hogy az aluljáró kamerái rögzítették az esetet”

– mesélte Lilla, akinek a rendőrség azt is elmondta, hogy más hasonló esetről nem tudtak. 

Lilla blogjának egyik legolvasottabb bejegyzése lett a támadásról szóló történet, rengetegen keresték meg hasonló, és ahogy ő mondja, sajnos sokkal tragikusabb történetekkel is. Hálás azért, hogy ennyien írtak neki, mert szerinte az írás gyógyításra képes, ugyanakkor közel sem volt vele mindenki együttérző. 

„Persze a posztom alatt rosszindulatú kommentek is megjelentek, hiszen sajnos minden nyilvános megszólalásnak vannak ilyen reakciói is. Ezekkel azonban igyekszem nem foglalkozni, mert sokkal fontosabbnak tartom azokat az embereket, akik támogató szándékkal kerestek meg, vagy azért írtak rám, mert úgy érezték, végre valaki kimondta azt, amit ők maguk is átéltek. Érdekes, hogy kapásból a legelső komment a posztom alatt – amikor még alig néhány perce volt nyilvános – egy férfitól érkezett, aki azt írta: » Legalább ne hazudj ilyeneket, biztosan te is akartad.« (...)Voltak olyanok is, akik inkább a támadót védték, és engem hibáztattak. Kaptam olyan megjegyzéseket, hogy egy nő miért van egyedül az utcán éjszaka, miért az aluljárót használtam, vagy hogy én voltam felelőtlen. Olyan is akadt, aki szerint azért a nők a felelősek ezekért, mert elhajtjuk a közeledő férfiakat, ezért minket lehet okolni, hogy megtámadnak minket. Ezeket nagyon nehéz volt olvasni.”

Lillát arról is kérdeztem, mit tanácsolna más nőknek, ha ilyen helyzetbe kerülnének. Azt mondta, ő maga sem tudja, jól cselekedett-e a támadáskor. A lélekjelenléte és az, hogy nem fagyott le, segítettek neki kezelni a helyzetet, ugyanakkor állítja, könnyen lehet, hogy más esetben csak rontana az övéhez hasonló viselkedés a helyzeten, és sokkal jobb döntés azonnal tárcsázni a segélyhívót „hősködés helyett”.  

Hetekkel a támadás után már úgy írta nekem a levelét, hogy másodszor is végigment a munkából hazafelé tartva a kritikus útvonalon egyedül, mert tudja, sokszor kell még leszállnia a buszról ugyanazon a helyen, és nem akarja, hogy örökre negatív érzések kössék őt közel a lakhelyéhez. 

„A világban valóban történhetnek veszélyes dolgok, de nem szeretném hagyni, hogy egyetlen negatív élmény miatt minden pillanatban félelemben éljek. Inkább azon dolgozom, hogy fokozatosan visszaszerezzem a világba vetett bizalmamat, és újra magabiztosan tudjak egyedül hazasétálni este is.”

Lillát a feljelentés óta nem kereste a rendőrség. 

Mennyire gyakori jelenség az utcai zaklatás és az erőszak? 

Az említett három, egymástól teljesen különböző példa csak csepp a tengerben, az utóbbi hónapokban számos esetről hallottam: volt, akit kutyasétáltatás közben, mást a körúton hazafelé támadtak vagy fenyegettek meg emberek bármiféle indok nélkül, ráadásul a környezet is mindig más volt: nemcsak a Blahán, az Ecseri úti metrómegállóban vagy a Szentlélek téren, de Újlipótváros barátságosnak mondható utcáin, Budagyöngyén és a Rózsadombon is tapasztaltak női ismerőseim hasonlókat. A Patent Egyesület által megosztott, a L’Oréal Stand Up kampánya által mért, 20 országot érintő nemzetközi IPSOS felmérés szerint a nők 80 százalékát érte már utcai zaklatás, az esetek 79 százalékában azonban javított volna a szituáción a külső beavatkozás.

A Nők a Nőkért Egyesület (NANE) leginkább a családon és párkapcsolaton belüli erőszak érintettjeivel foglalkozik, és mint kiemelik, alapvetően elmondható, hogy a nőkre leselkedő legnagyobb veszély nem az ismeretlen támadó az utcán, hiszen kutatások és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy a nők elleni súlyos erőszak leggyakrabban ismert személyek, különösen intim partnerek részéről történik.

Mindezek ellenére hozzájuk is érkezett már bejelentés utcán történt bántalmazásos esetekről. Mint mondják, általánosságban az látható, hogy az áldozatok sokszor azért nem tesznek feljelentést, mert nem bíznak abban, hogy komolyan veszik őket. Akik mégis megteszik, azok között előfordulnak pozitív és negatív tapasztalatok is: úgy látják, a nők elleni erőszak ügyeiben továbbra is gyakori probléma az áldozathibáztatás és az, hogy a hatóságok nem mindig ismerik fel megfelelően az erőszak dinamikáját.

Mit mondanak a rendőrségi adatok? 

Közérdekű adatigényléssel fordultam az Országos Rendőr-főkapitánysághoz, hogy megtudjam, hány nő vált közterületen elkövetett testi sértés, garázdaság, zaklatás, szeméremsértés, szexuális kényszerítés vagy szexuális erőszak sértettjévé 2020 és 2025 között. A rendőrség az Egységes Nyomozó Hatósági és Ügyészségi Bűnügyi Statisztika (ENyÜBS) adatait küldte meg, korcsoport és az elkövetés helye szerinti bontásban. Ezt a részt nem lehet röviden összefoglalni, de az ügyek száma igencsak sokatmondó annak tekintetében, hány rendőrségi eset van, és hány történetet hallunk ismerősről ismerősre terjedni. 

Fontos, hogy nem bejelentések vagy feljelentések számáról van szó, hanem a statisztikában regisztrált női sértetté válásokról. Az adatokból az volt látható, hány nő szerepel sértettként a vizsgált közterületen elkövetett bűncselekményeknél, az viszont nem, hogy összesen hány ilyen cselekmény történhetett.

Az adatigénylésben mért időszak egészében négy bűncselekménytípus adatai hasonlíthatók össze változatlanul: a testi sértésé, a szeméremsértésé, a szexuális erőszaké és a szexuális kényszerítésé. Az alábbi grafikonon az látható, hány regisztrált női sértetté válás szerepel a rendőrségi adatokban.

A két szélső évet összevetve ez közel 19 százalékos csökkenést jelent, ugyanakkor ebből még nem következik, hogy ugyanilyen mértékben csökkent volna általában a nőket érő utcai erőszak: a statisztika csak a rendőrségi nyilvántartásba bekerült sértetteket és csak a felsorolt bűncselekményi kategóriákat mutatja.

A testi sértés messze a leggyakoribb a vizsgált bűncselekmények között

A végig összehasonlítható négy kategória közül messze a testi sértéshez kapcsolódik a legtöbb női sértett. A rendőrségi statisztikában 2020 és 2025 között összesen 5412 közterületen regisztrált női sértetté válás szerepel testi sértés miatt. Ugyanebben az időszakban 1293 szeméremsértéshez, 241 szexuális erőszakhoz és 63 szexuális kényszerítéshez kapcsolódó női sértetté válást rögzítettek.

A testi sértés önmagában a négy kategória hatéves adatainak nagyjából háromnegyedét adja. Éves szinten 2020-ban 1010 női sértett szerepelt ebben a kategóriában, 2025-ben 858. A szeméremsértésnél ugyanezen két évben 291, illetve 199 sértettet regisztráltak.

Az adatok életkor szerint is jelentős eltéréseket mutatnak. Abszolút számban a 25–59 éves nők körében regisztrálták a legtöbb sértetté válást: 2025-ben például a négy összehasonlítható bűncselekménytípusban 606 sértett tartozott ebbe a csoportba. Ugyanebben az évben a 18–24 évesek között 185, a 14–17 évesek között 144, a 60 év felettieknél 95, a 13 éves vagy annál fiatalabb lányok körében pedig 75 sértett szerepelt a statisztikában, igaz, a felnőtt nőket jóval tágabb időintervallumban kezelte a statisztika.

Területileg is Budapest emelkedik ki az abszolút számok alapján. Ha csak a négy, 2020 és 2025 között végig összehasonlítható bűncselekményt nézzük, a fővárosban 2020-ban 306, 2025-ben 249 női sértetté válást regisztráltak. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Budapest lenne a nők számára a „legveszélyesebb” terület: a rendőrség nem lakosságarányos adatokat közölt, ezért a vármegyék/megyék kockázata ezekből a számokból nem hasonlítható össze.

A garázdaság megtöri az idősorokat, az elkövetőkről pedig nem kaptunk adatot

A garázdaság adatait nem lehet ugyanúgy kezelni, mint a többi kategóriát. Az ORFK tájékoztatása szerint ennél a bűncselekménynél felülvizsgálták a sértetti statisztikai adatgyűjtést, ezért 2022. január 1-jétől nem kerül sor sértetti adatrögzítésre. Emiatt félrevezető lenne a garázdaságot is tartalmazó összesített adatokat végig összehasonlítani 2020 és 2025 között: az idősor közepén megváltozott az adatgyűjtés módja.

Az adatigénylésben, kérdésünk ellenére, nem szerepelt, hogy tudható-e, milyen kapcsolatban állt a sértett és az elkövető, volt-e ismerősi, családi, párkapcsolati viszony, vagy teljesen idegen ember támadt valakire.

Ez azért is lényeges, mert a „közterületen elkövetett” és az „idegen által elkövetett” erőszak nem ugyanazt jelenti. A számokból természetesen nem derül ki, hány olyan eset történhetett, amely egyáltalán nem jutott a rendőrség tudomására.

Intervenció: mit tegyek, ha elszenvedője vagy tanúja vagyok a zaklatásnak?

A Patent Egyesület több alkalommal is szervez olyan online webináriumokat (legközelebb október 12-én és 27-én), ahol együtt, akár anonim módon is beszélhetünk az utcai zaklatások megelőzéséről. Ezen az egyórás alkalmon videók és közös ötletelések segítségével kaphatunk segítséget abban, mit érdemes tenni akkor, ha zaklatást látunk, és akkor is, ha minket vesz célba a zaklató. Amit a Patent Egyesület és sok más, hasonló üggyel foglalkozó szervezet is fontosnak tart kimondani: 

A felelősség soha nem az áldozaté!

Ahogy a webináriumon is elhangzik, a következő módszerek sem tudnak minden esetben biztonságot nyújtani. Nincsen igazán jó vagy rossz reakció, és minden esetben fontos, hogy cselekvés előtt megbizonyosodjunk saját helyzetünkről, biztonságunkról is.

Minden helyzet más, hiszen például Lilla esetében konkrét szexuális zaklatásról volt szó az üres aluljáróban az éjszaka közepén, munkatársam esetében zavart vagy valamilyen szer hatása alatt álló lányok támadtak, az én esetemben pedig bár a támadó szintén kiszámíthatatlanul viselkedett, az indítékai azonban nem szexuális célúak voltak. 

Megelőzési recept helyett csupán krízishelyzeti kezelés lehetséges áldozatként: menjünk forgalmas helyre, kérjünk segítséget konkrét személytől (ne a tömegtől, delegáljunk valakit például úgy, hogy kimondjuk, mit visel), menjünk be egy üzletbe vagy bármilyen nyitva lévő intézménybe, és kérjünk ott segítséget. Követeljük vissza a személyes terünket, emeljük fel a hangunkat, ha pedig tudjuk, dokumentáljuk az eseményeket. 

Az erre kidolgozott 5D-modell jó mankó lehet abban, mit kell tenni, ha azt látod, valaki bajban van

• Distract – Zavard meg: Tegyél úgy, mintha a zaklatott személy egy barátod lenne, kérdezd meg a pontos időt, kérj egy zsebkendőt, tereld el a figyelmet, légy kreatív.
• Delegate – Delegálj: Keress valakit, aki valamilyen hatáskörrel rendelkezik (például tanár, pultos, biztonsági őr vagy buszsofőr) és kérd meg, hogy avatkozzon közbe.
• Document – Dokumentálj: Figyelj és tanúskodj, jegyezd le, vagy vedd fel videóra a zaklatást, és add oda az áldozatnak a rögzített bizonyítékokat; azokat soha ne oszd meg online vagy használd fel az ő engedélye nélkül.
• Direct – Irányíts: Emeld fel a hangod és szólítsd meg a zaklatót, majd fordítsd a figyelmed a zaklatást elszenvedőre. Ha a zaklató válaszol valamit, azt hagyd figyelmen kívül, ne hagyd elharapózni a helyzetet. Az irányítást csak utolsó eszközként használd, az erőszak megelőzéséért. Az áldozat és a te saját biztonságod a legfontosabb.
• Delay – Késleltess: Az incidens után maradj a zaklatást elszenvedő személlyel, kínáld fel neki a lehetőséget, hogy vele maradsz, vagy elkíséred, és erősítsd meg őt abban, hogy a zaklató viselkedése helytelen volt. 

Az ilyen helyzetek kifejezetten ijesztőnek tűnhetnek, és valóban nem kockázatmentesek, de ne forduljunk el, ha azt látjuk, hogy valakinek segítségre van szüksége. Ahogy a NANE kiemelte,

nem elsősorban a nők önvédelmének fejlesztése lenne a megfelelő megoldás, hanem a társadalmi normák megváltoztatása: a nemi egyenlőség erősítése, az erőszak elutasítása, a fiúk és férfiak bevonása, az áldozathibáztatás csökkentése, valamint az intézmények megfelelő képzése. 

Csak magunkra számíthatunk?

Akármennyire szégyellem, ehhez a cikkhez fél évig gyűjtöttem az energiát. Elkezdtem írni, aztán elbizonytalanodtam, szorongani kezdtem, mikor felidéztem a történteket, szépen lassan azonban rájöttem, hogy ha más nem, valahogy nekem is ki kell írnom magamból ezt a szorongást, ami sajnos még azóta sem múlt el este a metrón utazva.

Aztán egyre erőt nyertem, na nem a jó tapasztalatok, hanem ellenkezőleg, a rossz reakciók miatt. A HVG újságíróját, Martini Noémit nemrég szintén megtámadták az utcán, ő pedig azonnal lépett: több száz olyan embert talált néhány hét alatt, akik utcai zaklatás áldozatai voltak. Noémi az utcai zaklatások ügyét kutatva nemrég a Budapesti Rendőrfőkapitánysághoz fordult interjúért, amit előbb megtagadtak tőle, majd egy véletlenül hozzá is eljutott levelezésben „sikítozó kékharisnyának“ nevezték őt az állítólagos rend őrei. A viselkedés, amit vele szemben a rendőrség tanúsított, elkeserítő: ha egy nő ilyen bánásmódban részesül azoktól, akiknek éppen a biztonságot kellene képviselnie, mire számíthat a többi nő, vagy bárki más a társadalomban? 

Nem azért nem írtam a férfi áldozati perspektíváról a cikkben, mert ne létezne olyan eset, amikor ők az áldozatok. Egész egyszerűen azért maradt ki, mert azt tapasztalom, hogy az esetek döntő többségében mi, nők sokkal nagyobb veszélyeknek vagyunk kitéve, kiszolgáltatottabb helyzetben vagyunk fizikai erőnlétünk tekintetében, és mert láthatóan nem számíthatunk minden esetben „az erősebb nem“ segítségére.

Amikor az Ecseri úton utaztam a metróban, nagyjából tíz férfi hallgatta végig elforduló arccal, ahogy egy másik halállal fenyegetett. Három, aztán végül négy nálam sokkal fiatalabb lány nyújtott azonnali segítséget, egy néni, aki még pár percig ott maradt a nyomomban, amikor kiszálltunk a liftből, és egyetlen férfi, aki csak annyit mondott: „Láttam, mi történt, most egy kicsit itt maradok.“ Köszönöm nekik, hogy nem hagytak egyedül. Remélem, változni fog a világ vagy legalább a közbiztonság, és azt is remélem, hogy soha az életben nem fogom elfordítani a fejem, amikor azt látom, hogy valaki bajban van.